Alszom, mély álomba merülve szuszogok az ágyamon a szobámban. Egyszer csak hangos "éééénvagyokmenyuuus" töri meg az álmom. Eltelik néhány perc mire nyugtázom, SMS-t kaptam. Fáradtan kászálódom ki a fekvőalkalmatosságból, majd a telefonom után nyúlok. Hmm...HUF Folyószámla utalás érkezett...igen, megjött az első 2havi ösztöndíj. Alakul ez. Nemsokára befut majd még néhány kisebb összeg egyéb forrásból és egészen jól állok majd anyagilag.

Ki is szemeltem egy Vakut a vaterán, ami egészen normális árfekvésben lenne ha a gazdája nem árazta volna erősen túl.
25k-t kér érte mikor 33k-ért újat lehet kapni. Írtam az aukció alá, hogy 15-ért elviszem. Valószínűleg elküld majd a sunyiba, de ha nem tudja majd eladni akkor rájön, hogy nem volt ez annyira irreális ár érte. Ha esetleg tud valaki hasonló paraméterekkel rendelkező vakut, ami Canon EOS400D-n használható, és értelmes ára van az ne tartsa magában.

Nem hittem, hogy ennél lejjebb süllyedhet valaki. Nem hittem, hogy valaki ennyire ostoba, korlátolt, szánalmas tehetetlen és gyökér tud lenni. Azt mondják, a különböző kibeszélő showkat megrendezik előre, nincsenek ekkora gyökerek az országban. Jelentem vannak. Vannak, és szabadon rohangásznak. Amúgy értelmesnek indult közösségi oldalakat vesznek célba, hogy az ott ténykedőket, az őrületbe kergessék a tudatlanságukkal, butaságukkal, és ide most kéretik mindenféle szánalmat keltő jelzőt képzelni.

Egy dolog, hogy valaki a nevét, az arcát nem vállalva mindenféle csúnyaságot szól be a másiknak. Gerinctelenségnek hívják, de a mai világban ez már gyakorlatilag szériatartozék, meg sem lepődöm. De az, hogy minél több helyen megpróbálja álnéven lehordani a másikat mindenféle utolsó szánalomnak, az már tényleg a legalja. Mit vétettem én, hogy mindig megtalálnak az ilyen nulla íkúval megáldott szerencsétlen gyökerek akiknek addig áll a világ ameddig álarc, álnév, fal és egyéb takaróeszközök mögé bújhatnak? Nevetséges és undorító.

Tél volt. Február eleje, amikor még elég hideg van egy havazáshoz. Már délután szállingózni kezdett a hó. Az emberek erről nem vettek tudomást, hiszen semmi különös nem volt benne. Péntek délután volt. Csúcsforgalom és szmog köszöntötte az első néhány földre hulló apró hópelyhet. A hópelyhek nem gondolkoznak, nem beszélnek.

A kis vízcsepp fázott. Érezte ahogyan teste elnehezül, és lassan esni kezd. Nem tudta hova, de határozottan érezte ahogyan elindult lefelé. Félholtan, hópehellyé fagyva, a szél minden kénye s kedve szerint hullott, és arra ment amerre a szél fújta. Ha akart volna sem mehetett volna másfelé. Miközben zuhant arra gondolt, milyen volt amikor még egy szép felhőben vízpáraként pihenhetett. Emlékezett a napsütésre, a gyönyörű csillagos égboltra. Egyre sötétebb és hidegebb volt.

Nem tudta hova tart, de nem érzett kétségbeesést vagy rémületet. Érezte, hogy rosszabb már nem lesz, és egy kicsit ismerős is volt neki a helyzet. Nem tudta honnan jött ez az érzés de nyugalommal töltötte el. Sokáig tartott mire elérte a kis ház tetejét, még bukdácsolt egy picit aztán megállt. Már nem érzett semmit, csak lebegést. Mintha nem is létezett volna. Egy kis fény szűrődött az utcai lámpa felől, de ezt leszámítva nagyon sötét volt. Aztán nemsokára fényesség kerekedett, és már nem fázott annyira. Egyre melegebbnek érezte a környezetét, egyre könnyebbnek a saját testét. Egyre több hópehely olvadt fel körülötte.

A téren tömeg gyülekezett, vártak valakire. A figyelmes szemlélő sem láthatott semmi többet mint ami valójában, volt, amit általában kora ősszel láthatunk. Az éppen nyugodni készülő nap aranyló fényében sárguló falevelek tündököltek. A tér szép volt és gondozott, bár a lehullott faleveleket még nem szedte össze senki. Az emberek alaphangja egy kicsit magasabb volt a szokásosnál, szinte hallani lehetett a morajt. Érdekes volt látni, hallani őket, de ez igazából senkit sem zavart.

Az egyik ház ablakán egy pillanatra megcsillant a fény ahogyan kinyílott. Egy csillogó szemű kisfiú jelent meg az ablakban. Mosolygott, de nem lehetett ott sokáig mert édesanyja elhúzta onnan, becsukta a nyílászáró alkalmatosságot és leengedte a redőnyt. Van akinek nem tetszik a változás...

Az embersereg teljesen vegyes volt, voltak öregek, fiatalok, középkorúak, különböző kisebbségekhez tartozók és olyanok is akik csíkos zászlót lengettek. A kisebbségek képviselői és a piros-fehér, vagy trikolór zászlót lengetők furcsa látványt nyújtottak, pláne így együtt. Egy cigány kisfiú szaladt két Magyar zászlóval a kezében és az egyiket a kishúgának adta.

Hihetetlenül jól érzem magam. Mit?! Ja nem nem szívtam semmit köszi. Egyszerűen csak jó. Nincs különösebb célja ennek a bejegyzésnek, ha csak az nem, hogy az imént említetteket világgá kürtölhessem benne. Igen tudom mehetne személyes bejegyzésbe is, de akkor se. Alakulnak a dolgaim, már egy ideje kezdtek az események pozitív fordulatot venni de azért, hogy hirtelen szinte minden az ölembe hullik arra nem számítottam.

Ülök itt a forgó, guruló, vezérigazgatóknak tervezett bőrfotelemben és vigyorgok mint egy hülye, pedig nem is vagyok vezérizgat...ööö...vezérigazgató, na! Még csak főnök sem vagyok sehol, egy taknyos kis egyetemista az olyanok szemében akiknek ezt a széket tervezték.
A fülesből most éppen a Depeche Mode egy általam régen elfelejtett klasszikusa a Question of Time ordít, pedig régen, hogy odavoltam ezért a zenéért. Vicces, hogy amikor kiadták még volt két évem megszületni. Nem is siettem, vártam egészen novemberig, na nem mintha olyan hű de sok beleszólásom lett volna. Ugrunk az időben, a következő trackként már 2005-ből dübörög a Playing The Angelről a Precious, szintén Depeche Modeéktól. De már húzom is tovább a mappát commanderben.

Hát ez a hétvége nagyon durván jól sikerült. Tegnap Rákban voltunk. Te Atya ég mekkora party volt. Iszogattunk elég szépen. A pultnál ült 1 srác nyakkendőben meg zakóban, és valahogy előkerült, hogy Ő egyszer elnök lesz. Nosza Dani barátomnak sem kellett több, full ismeretlenül kért 1 tollat valakiktől, hogy a sráccal aláírathassa a kétszázasát mert, hogy az majd egyszer még sokat fog érni, amikor a srácból tényleg elnök lesz. A srác barátnője eközben már a pult alatt fetrengett annyira röhögött rajtunk, hát én sem fapofával néztem a nem mindennapi helyzetet.

Nem vagyok egy nagy táncos, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy nem tudok táncolni. Olyan szinten van falábam, hogy egy kalóz sírva könyörögne érte, de ez még annál is jobb, tavasszal meg kell metszeni, és rügyet hajt. A legnagyobb poén a egészben, hogy a tegnap éjjelt végigtáncoltam, és utólagos beszámolók szerint nem is rosszul ami tőlem azért meglepő, még akkor is ha számba vesszük az elfogyasztott alkoholmennyiséget is. A másik pozitív tényezője az volt az estének, hogy nem egyedül táncoltam, de erről részleteket egyenlőre sajnos nem árulhatok el.

Már megint nem tudom hol kellene kezdenem. Ez a személyes blog útvesztője vagy mi a fene. Na de kezdjük az elején. Hétfőn voltam vizsgázni Kalkulus I-ből, ezt is letudtam, még a végén egészen normális átlaggal zárom ezt a félévet, még így is, hogy három tárgyam nem lesz meg. Zavar persze, zavar, hogy a fenébe ne zavarna, de egy ilyen elbaszott időszak után csoda, hogy ennyire képes voltam összekaparni magam. Nevetséges ez a képmutatás is, na de mindegy hanyagoljuk a témát nem idegesíteném fel magam rajta ma már többször, ha nem muszáj. A fotómániám úgy látszik nem akar visszavenni, sőt újabb oldalakról támad.

Előástam a szekrényből a család régi fényképezőgépeit, és igencsak meglepett amit találtam. Volt egy régi turistáknak szánt Mamiya 135AF, aztán egy Zenit-E Helios objektívvel kb. 1980-ból, de ami még durvább egy MOM Mometta III-as is az 50-es évek környékéről. Ha sikerül értelmes árat kapnom a Momettáért akkor talán meg is fogom tudni venni a kiszemelt Nikon D60-ast. Az egyik pécsi szórakozóhely tulajdonosa meghallgatta az egyik minimixem és tetszett neki, érdeklik a további munkáim, és nem zárja ki, hogy a közeljövőben együtt is dolgozhatunk, zsíros. Kezdenek alakulni körülöttem a dolgok.

730. Pontosan ennyi telt el. hétszázharmincszor kelt fel a Nap azóta, hogy először karoltam át. Hétszázharmincszor azóta, hogy először hallottam a hangját, hogy először táncoltunk, hogy először vele álmodtam.

2007.január.20.
Szombat este, fáradtan, elgyötörten, áthűlve léptem be a házunk ajtaján. Némiképp feldobott a tudat, hogy a kezemben lévő szatyorban két üveg sör is van, és nemsokára melegszendvicset fogok majszolni és a konyhapult alól sugárzó hő melegíti majd a lábamat. Nem vágytam semmi másra, csak egy jó vacsorára, egy sörrel és pihenni. Amint beléptem az ajtón, már hallottam is ahogyan bátyám mondja, hogy menjünk el bulizni. Nem sok kedvem volt az egészhez, de gondoltam mért ne, úgyis régen buliztam, ráadásul egy jó barátom is hívott. Menjünk.

Magunkhoz vettünk még fejenként egy-egy energiaitalt és nekivágtunk az éjszakának. A buszról leszállva nagyon hidegnek éreztem a levegőt, valószínűleg a fáradtság tette. A Kórház tértől sétáltunk, nem fog ártani ha felébredünk egy kicsit, lesz mit továbbvinnie a zenének. Viszonylat korán értünk oda, nem baj, majd jönnek a többiek is, ittam még egy sört, hogy az alap hangulat meglegyen aztán bevetettem magam a tömegbe táncolni. Nem csalódtam, a szórakozóhelyet akkor érte el a modern tánczene őrülete, elő-előfordult még egy-egy handsup szám a DJ szettjeiben de már akkor tisztán látszott, hogy a house újra térhódításba kezdett. A zene kezdett feloldani, már a fáradtságomat is kevésbé éreztem, és a füst sem zavarta annyira a szemem amennyire szokta amikor megláttam Balázs barátomat, köszöntünk, mondta, hogy elvileg jönnek valami ismerősei is. Akkor még nem tulajdonítottam ennek komolyabb jelentőséget, de utólag kiderült, hogy komoly jelentőséggel bírt. Kicsit később befutottak az ismerősök is, lányok. Meglepődtem mert, a hely gyér felhozatala után felüdülés volt ilyen igényes külsejű hölgyeket látni. Közülük is kiemelkedett egy lány, egy lány akit Dominak hívtak.

Ez lesz az első személyes bejegyzésem, nem is tudom, hol kezdjem.
Na talán a péntek délután. Már egy hete a Babits gimi szalagavató after partyra készültünk. Vártam már nagyon, mert régen voltam már úgy bulizni, hogy nem csak egy kocsmatúra lett a vége hanem igazi diszkós, táncolós, ugrabugrálós, lányokkal ismerkedős ahogyan én igazából szeretem. Hemy barátommal már megbeszéltük jó előre, hogy fél 11-kor találkozunk a bejáratnál, feljön értünk és így nem kell majd belépőt fizetnünk(erről majd még lesz szó). Dani feljött MSN-re, kérdésemre elmondta, hogy rosszul van, elcsapta a gyomrát valamivel, nem tudja, hogy mi lesz pedig jönne szívesen, már bevett egy deci söricilint a gyomorrontás ellen, várjunk. Ez volt délután négy óra felé.

Vigyázat most nagy ugrás következik már ami az időt illeti. Az utóbbi időben most fordult velem először elő, hogy időben el tudtam indulni a buszhoz. Odakint nyálkás, ködös hideg idő fogadott. Fél tíz előtt nemsokkal találkoztunk az Árkád-nál ahonnan kocsival mentünk fel a sörházhoz. Amint beálltunk a parkolóba megállt mellettünk egy rendőrautó, elkérték a sofőr iratait, és hozták a szondát. A kocsiból kiszállva valami csipogó hangra lettem figyelmes. Mondom - Ezek tetriseznek a rendőrautóban vagy mi a f@sz?!
Aszondja' a biztosúr' a Daninak, hogy "Ne lehelje, fújja". Ne ezen röhögtünk egy darabig. Végül mindent rendben találtak és el is mentek a rend bátor őrei. A csipogó hang forrása pedig valószínűleg a szonda volt.

Késő éjszaka van. Az utcák kihaltak, üresek, csak egy-egy autó lámpájának fénye tűnik fel néha a négysávos aszfaltcsíkon. Elhúznak mellettem és el is tűnnek. Nincs még egy olyan hülye mint Én aki, szakadó esőben gyalogosan indul haza. A lámpák sárga fényében látom, ahogyan az esőcseppek hullanak lefelé. Hideg decemberi ködös, csapadékos idő van.

Kocsmáztunk, iszogattunk, érzem az alkohol hatását, de megyek előre. Gépiesen teszem egyik lábam, a másik után, egyik lépést egy másik követi. Egészen eddig szánalmasnak hittem magam, szánalmasnak mert több mint egy hónappal a szakításunk után is a tőle kapott macival alszom, mert még most is a tőle kapott bögréből szürcsölöm minden reggel a kakaót. Ahogyan menetelek az esőben, és hullanak rám az esőcseppek úgy mossák ki fejemből az alkoholt és a füstöt, így tisztul a tudatom. A hűvös vízcseppek megtisztítják elmém, mindentől ami zavarhatná abban, hogy értelmes képalkotásra legyek képes.

Reménykedni kell, és muszáj, de van amikor már nem lehet, amikor már nincs miben. Az esőcseppek pedig csak hullanak, és amikor egy közülük, eléri az arcom, egy kést döf a remény szívébe. Küzd, erőlködik, élni akar, de nem sokáig sikerül már neki. Minden esőcseppel, minden késszúrással egyre gyengébb lesz, nehezebben veszi a levegőt. Lélegzetvételei egyre gyengébbek, pulzusa már alig tapintható, de nem adja fel, mert Ő a remény. Nem adhatja fel, neki ez kötelessége, presztízsharc az esővel, a széllel, az időjárással, a vérveszteséggel, a kimerültséggel, a világgal.
Mit gondolna mindenki ha pont Ő lenne az aki feladja?!