Csak ülök a lap felett mintha akkor látnám először az egyébként ismerős feladatokat. Csak nézem őket, mintha valamilyen ismeretlen nyelven íródtak volna a feladat utasításai.
- Ezek egyszerű feladatok - mondogatom magamnak.
Kezem elindul, és a nevem után az EHA kódomat vési a papírra. A toll sercegve gördül a papíron, de gondolataim egészen másfelé kalandoznak.
Hirdetés
Reggel amint az egyetem felé igyekeztem sokat töprengtem. Teljesen begubózva, a külvilágot kizárva utaztam keresztül a városon. Egyetlen dolog riasztott fel néha az éber álomból. Szinte mindenhez Ő kötődik. Felülírt bennem minden más emléket. Csak Ő létezik és a rengeteg együtt átélt pillanat. Hihetetlen, hogy azok a helyek amiket eddig tulajdonképpen észre sem vettem most könnyeket csalnak a szemembe. Állok a buszon és a Széchenyi téren keresztülhaladva az az este jut eszembe amiről már olvashattak akik figyelemmel kísérik a kis firkálmányaimat. A buszon furcsán néznek az emberek. Nem értik mi bajom lehet. Törölgetem a könnyeimet és közben engedem leszállni a leszállókat. Mindenkiből más reakciót vált ki a vérvörös arcú szemüveges kis termetű egyetemista mappával a kezében, amint a könnyeit a kabátujjába törli. Van aki szánakozva néz, egy kisgyerek nevet, nem érti miről szól ez az egész, talán még nem is látott felnőttet sírni.
A toll ismét kihullik a kezemből és rengeteg gondolat, emlékkép kavarog a fejemben. Kinézek az ablakon és látom a város nyüzsgését. Péntek délután van, lassan megindul a roham, a csúcsforgalom, mindenki ideges lesz. Az egyetem udvarán alig egy-két diák lézeng, vannak akik ülnek a padként funkcionáló köveken, vannak akik nagy táskájukkal az ország egy távoli pontja felé igyekeznek, és vannak akik még zárthelyit írnak. Én nem írom, csak görnyedek az asztal felett, és gondolatban egészen máshol járok. A távolban meglátom az EXPO CENTER körvonalait és a Tiesto buli jut eszembe. Nem élveztük, egyáltalán, egy kicsit sem. Volt néhány jó zene, de akkor sem tetszett, de együtt voltunk és ez egy hatalmas ajándék volt. Ajándék volt minden együtt eltöltött pillanat és mára már megbántam, hogy nem volt több ilyen. Természetesnek vettük, alapvetőnek, hogy örökké együtt leszünk, és most huszonegy hónap után, mindent megadnánk csak még egy percért.
Közben a toll újra írni kezdi az egyik képletet, de megint elkalandozik a figyelmem és az udvaron kergetőző faleveleket kémlelem. Eltűnődöm azon, hogy mennyivel könnyebb nekik mint nekünk embereknek. Nem kell érezniük, nem kell semmit, bár ki vannak szolgáltatva az időjárásnak, az embereknek, de legalább nem kell ezt átélniük. A kövekre egy lány és egy fiú telepedik, szerelmesek. A fiú ölébe veszi a lányt, szinte érzem ahogyan az ölembe ül és a fülembe súgja, hogy szeret. Aztán egy koppanás felriaszt, és azt veszem észre, hogy megint egy emlék ragadott magával és teljes hülyeséget írok a papírra. A későőszi délutánon a nap aranyló sugarai teljesen beragyogják az épületet. Erről a nyaralásunk jut eszembe, és halkan de annál erőteljesebben sírni kezdek. Próbálom visszatartani és elfojtani de nem megy, inkább hagyom mert ha kitör belőlem azt mindenki észre fogja venni. Egy zsebkendővel gyorsan letörlöm az arcom, majd felveszem a pulóverem, elpakolok, beadom a szinte üres lapot és egy erőltetett elhaló "Viszlát, sziasztok!" után szinte kirontok az előadóból. A folyosó szerencsémre üres így senki nem láthat. Még eltelik néhány perc mire összeszedem magam és a lift felé indulok. A liftben még mindig könnyezek, de amikor néhány hallgatótárs száll be megpróbálom elfojtani. Kiérek az udvarra, éppen látom elmenni a buszt. Egy kis séta talán jót tesz így hát elindulok úti célom felé. Az út eseménytelenül telik, tulajdonképpen nem is emlékszem hogyan kerültem onnan a buszra. Teljesen eltemetett a rengeteg emlék, még mindig jobb a múltban élni gondolatban mint a jelenben ténylegesen létezni.
Még reménykedem abban, hogy nincs egészen vége, és nem felejtjük el egymást nyomtalanul. Reménykedem benne, sőt várom a pillanatot amikor újra összetalálkozunk ebben az életnek nevezett labirintusban és ismét összefonódnak ujjaink, kézen fogjuk a másikat és együtt érünk ki az útvesztőből.
Most vacsora után itt állok a konyhában és abból a csészéből kortyolom a teát amit első ajándékként Valentin-napra kaptam tőle. A kis tükörben ami ki tudja mi célt szolgál a már említett helyiségben, mert soha nem láttam még ott, látom lángvörös arcomat és nem bírom abbahagyni. Szorítom a csészét akármilyen forró is benne lévő tea. Nem bírom elengedni, nem megy, akárhogy is égeti a kezem...
