Zsibbadt lábakkal görnyedve próbálom mozdulatlanul tartani a fehér fémből készült objektívet, és a rátekert fényképezőgépvázat. Kezemen édesanyám textilkesztyűje, mert a sajátomat sehol sem találom. Hidegben kesztyű nélkül nem megyek fotózni, mert az objektív, fehér, és fémből van, ami hamar áthűl.
Szél kerekedik, arcomba fújja a hópelyheket és némi füstöt. Szeretem a fa füstjének illatát, valahogy olyan természetes, nyugalmat áraszt, mindig azt a képet juttatja eszembe, hogy anyai nagyszüleim konyhájában ülök és a sparherd felől az égő nedves fa pattogása tölti meg a helyiséget. Emlékszem milyen boldog voltam, amikor nagyapám engedte, hogy én tegyek a tűzre, az idősebbek pedig azzal élcelődtek, hogy „csak nehogy rossz fát tegyen a tűzre ez a gyerek”. Hatalmas poén volt, belátom, én sem tudtam volna kihagyni. Az asztalon forró kakaó gőzölgött, amiről mindig leszedtem a fölt miután elhűlt, mert utáltam, magam sem tudom miért, de utáltam.
Egy pillanatra elmerengek ezen, de egy rigó átsuhan előttem és eszembe juttatja miért is jöttem, hát persze madarakat szeretnék lencsevégre kapni. Nem könnyű feladat, pláne amióta tudom, hogy mindenhez, ami kisebb, mint egy Tirannosaorus Rex és egy Strucc közös utódja, legalább négyszázmilis gyújtótávolság kell, nekem meg annyi nincs. Elképzelem, mit gondolhatnak most ezek a kismadarak, vajon mi járhat ezeknek kiscsibénél alighogy nagyobb szárnyasoknak a kicsi tollas buksijában. Vajon elgondolkoznak azon, hogy mekkora ökör volt, aki a természetfotózást kitalálta, és mért jön ki ez a hülye a fényképezőgépével a jó meleg lakásból ahelyett, hogy bentről nézegetne, vagy fényképezne bennünket, ha már ez a szíve vágya.
