N

Nem tudom mennyire érdemeltem meg valójában, de azt mondták mehet. Köszönet érte, majd igyekszem utólag is dolgozni - vagy legalábbis nem ledolgozni az ajándékot.
Eltartott jónéhány napig, mire megtaláltam azt, ami kifejez valamennyire. Végül nagyon megbarátkoztam ezzel a kis vakarccsal, mert éppen olyan, amilyen én vagyok: nagyszájú, idegbeteg, de azért látszik rajta, hogy nem kell annyira komolyan venni, mert viccesen néz ki és amúgy sem bánt. Csak néha leharapja a fejed.

N

N

Szokásos blablabla szöveg, hű de gyors, ilyenek, mindenki ismeri, aki látott már ssd topicot/hírt.

Szóval ideje volt ennek is. Szegény s775-ös gépemet már nem sok értelme van bővítgetni, bár talán lehetne, de mondjuk nagyobb anyagi keret is kellene hozzá, mint ami általában rendelkezésre áll. De azért most csak kapott egy 60-as Corsair Force 3-at. Ha már költök rá, akkor úgy, hogy legyen foganatja. Ennek pedig tényleg azonnal érezhető, "kézzel fogható" hatása van. Bitangos lett a rendszer. Olyan dolgokra képes, amire azt gondoltam, hogy ahhoz komoly befektetésre van szükség minden téren, pedig nem.

Öjömbódottá.

N

Egyszerű a történet. Árkádban voltam tegnap estére némi élelmiszert vásárolni magamnak meg drága kutyámnak (hehe, már ez is félreérthető). Aztán a bevásárlás végeztével meglepő módon el szándékoztam hagyni a plázát. Mindezt a hátsó, oldalsó bejáraton keresztül. Az egyik ajtószárny nyitva volt (érted, 2 fokban), a másik nem. Kintről igyekezett be egy vénasszony. Gondoltam félreállok, bár talán ki tudtam volna előtte slisszolni, de nem siettem sehova. Na szóval beengedtem magam előtt. Erre megszólal: a másik oldala is nyitva van!
Aha... nincs mit, baszki...

N

N

N

Sikerült reggel elaludni, mint az állat, bár ez pénteken annyira nem tud meghatni, hogy nagy kapkodásba kezdjek emiatt. A szokásos reggeli 5 perces procedúra indulás előtt (általában ennyi kell) helyett ez inkább 15 perc lett. Vagy talán még több, mert reggelizni soha nem szokásom, de volt még egy nagy adag túrós süti a hűtőben, s a gondolatának nem tudtam ellenállni. Ha meg már leültem emiatt, benyomtam a gépet is... így kell rossz példát mutatni, na. Nem is ez a lényeg.
Hanem miután összekaptam magam, s indulásra készen bezártam magam mögött az ajtót, fordultam le a lépcsőre, hirtelen szembenézett velem valaki.
Ez a valaki egy hófehér nagyszemű cica volt. Olyan, mint a Shrek-ben csak fehér kiadás. Kicsit ijedtnek látszott, meg egy kicsit morcosnak is, így egyszerre. Hirtelen én is csak néztem rá. Há' mondom, te hogy kerültél ide? Ő meg csak nézett, nem mozdult. Alapvetően szeretem az állatokat, úgyhogy mindjárt mozdultam felé, hogy akkor megsimogatom vagy valami, ne legyen olyan ijedt. Én nem vagyok az a fajta, aki kurvaanyázással elzavarná őt, hogy mit keres a lépcsőfordulóban.
Nyújtottam a kezem, nem mozdult. Akkor biztos nem fél olyan nagyon, úgyhogy megsimogattam a buksiját. Ő csak nézett rám nagy szemekkel, de továbbra se nagyon mozgolódott, kicsit ijedtnek tűnt továbbra is. Bár bátorságot merített annyit, hogy ne süvítsen el hirtelen a kezem elől.
Gondoltam, ha már így alakult, akkor barátkozzunk egy kicsit, s bevillant agyamba, hogy a tegnapi szendvicsek után maradt egy szelet kanadai bacon a hűtőben. Fogtam is a kulcsot, vissza a lakásba, kaja elő. Majd ez jó lesz, hogy megnyugtassam egy kicsit, miszerint máskor is jöhet ide pihenni, ha otthon nem engedik be.
De mire visszaértem (kb. 30 mp), a cica eltűnt. Néztem ki az ablakon, szomszéd kertben, utcában, sehol nem láttam. Hirtelen azt hittem, bement a lakásba ő is, mert az ajtó közben nyitva maradt, de nem láttam bent sem sehol.
Ezek szerint ennyi volt az ismeretségünk, egyelőre...

De azért megköszönheted, te tahó, ha már átadták a helyet!
Bővebben...
Egyszerű melóba buszozás a téma (szóval "micsoda nagy történet"). Egyszercsak felszáll egy tata, viszonylag jó karban, viszonylag jól öltözötten. Busz X megállóban állt kb. 5 mp-et, szóval nem irigylem ilyenkor azokat, akik le vagy fel akarnak szállni. Leugrott vagy két ember, persze már ordított a jelző, hogy nyomás-nyomás, mozogni emberek. Papa felszáll, mindjárt benyögi az utasok közé jó erős hangon, hogy "nem most kell lelépni". Hát mikor, te ütődött? Nekik se volt fél órájuk leszállni...
Néz mindenki, ennek meg mi baja? Baromarcú, mindegy. Mellettem ülő hölgyemény felajánlotta, hogy átadja a helyet, vénember mindjárt ordította, hogy "igen, 71 éves vagyok, nem fogok állni". Azzal leült. És cső. Semmi kösz bazzeg vagy valami.
Azért az derék. Többször is utaztam már a paraszttal együtt, legalábbis hangról megismertem azonnal, mert amúgy még sose láttam. De rendszeresen járatja a pofáját. Kicsit el van tévedve az öreg illemet illetően. Ahogy felszáll, máris szóvá teszi, hogy a sok bunkó fiatal nem adja át a helyet. Hát a tudod mit vén barom... tőlem biztosan nem fogod soha megkapni. 71 évesen ne a pofáját járassa, ha már odáig jutott és meglehetősen jó állapotban van (látszólag, de ettől függetlenül leszarom mije fáj, ha ilyen nagy pofája van).

Előzmények

Szimulátoros pályafutásom első évfordulójához közeledik. Kezdetben egyszerű(bb) kormánnyal, egy Logitech Formula Force EX-szel próbáltam néhány szimulátorjátékot, majd egy időre feledésbe merült a téma, de tavaly december óta ismét napi szinten űzöm ezt a műfajt. Alapvetően az rFactornál maradtam meg, aminek az elmúlt időszakban rengeteg modifikációját kipróbáltam a könnyebbektől a nehezebbekig, kezdetben a beépített segítségekkel, később azok elhagyásával. A kormányt idővel lecseréltem, mert úgy éreztem, hogy hátráltat, így egy Driving Force GT tulaj lettem tavasszal.
Idővel kezdtem úgy érezni, hogy már nem is annyira az eszköz hátráltat a versenyzésben, hanem maga az üléspozíció. Kerekes széken ülve egy asztalnál egyáltalán nem olyan formában helyezkedik el az ember, mint egy autóban. El is kezdtem hát gondolkodni azon, hogyan lehetne valami egyszerű vázat szerkeszteni rendes autóüléssel az asztal köré, ezt nevezhetjük kis nagyképűséggel cockpitnek is. Azért az asztal köré, mert a kormány ott van rögzítve, két teljes értékű számítógép híján pedig ott is marad.