Milyen is volt az élet a milliós táskámmal? Amikor megkaptam az NPWT készüléket a szivacsok a teljes hosszában takarták a sebet. Annak ellenére hogy ekkor a nagy része már július 31.-e óta 'zárva' volt, csak az alsó harmad volt műveleti terület továbbra is. Mindez augusztus 12.-én történt. Átlagos műtétek esetében ilyenkor már a varratszedésnél járnak. Gondolkoztam rajta, hogy megosztok képeket a különböző stádiumokról....de inkább letettem róla. Képi szemléltetés nélkül is elég rossz...főleg ha valaki vizuális típus.

Ahogy korábban említettem, az első etap három napig tartott. Minimális biztonságérzetet adott, hogy valami pluszban is tart mint a Drei Wetter Taft a frizurát. Ugyanakkor kaptam egy plusz zsinórt....éppen akkor amikor már megszabadultam a többitől. Oké, a műtétek miatt kaptam 1-1 branült, de szerencsére rövid időre...és amikor épp nem kaptam infúziót akkor észre sem vettem őket. A táska viszont 24 órában velem volt, ráadásul eleinte eléggé szokatlan volt főleg hogy mindig ki-be kellett dugdosni a töltőt. Nem egyszer indultam meg úgy, hogy a kábel még be volt dugva. Mellé jöttek azok az esetek amikor a kábel beakadt pl. a szék lábába vagy csak simán összetekeredett a műanyag csővel. Ebben az időszakban napjában többször emlékeztetnem kellett magam, hogy csak lassan és nyugisan...mindent...mert elég fájdalmas következményei voltak ha 'siettem' és valami szorult, akadt vagy hasonló.

Ahogy az előző posztban írtam a hétfőn délutánom szinte teljesen lemásolta a szombatit. Egy apróbb...illetve egy nagyobb különbséggel. Az apróbb különbség az volt hogy más altatóorvos látogatott meg délután illetve 'kezelt' a műtét alatt. Viszont végül neki is köze lett a nagyobb különbséghez is.

Mivel nem vehettem magamhoz táplálékot illetve italt, ezért természetes hogy kaptam infúziót. Olyan fél három magasságában kezdődött a branül és az én karomnak az egyesítése. Eddig még nem írtam róla, de pár nap kórházi tartózkodás után - ha a nővérek vámpírok lettek volna...én lettem volna ellenük a fokhagyma. Amikor bekerültem a kórházba, rögtön vettek három kémcsőnyi vért. Ezzel nem is volt probléma, mint korábban sosem vérvétel esetén. Az egy dolog, hogy kissé nehéz megtalálni a vénámat (irodista alkarom van...) de ha nem is sikerült rögtön, másodjára mindig összejött. Most viszont az első műtét után amikor vért akartak venni, az istennek sem sikerült. Ha találtak vénát...akkor sem akart megindulni a vér. Feltételezem ennek köze van ahhoz, hogy napokig nem ettem és ittam, csak infúziót kaptam...

Alig vártam a vasárnap reggelt. Próbáltam örülni a hírnek, hogy felkelhetek és mehetek wc-re. Sanyi bácsi a lelki támaszom már augusztus 9.-én elhagyta a kórházat...így egyedül kellett a szellemiségét továbbra is képviselni a kórteremben.Ekkor már az egyik nővér elnevezett szobaparancsnoknak, ugyanis én voltam a legrégebbi bútordarab a szobában. Ezt a címet szívesen átadtam volna másnak.

Annak is örülhettem, hogy ehetek, ihatok...ezen a téren ott folytattam ahol abbahagytam a második műtét előtt. Tehát a fájdalomba került némi öröm is. A kórház (és Sanyi bácsi) megtanít türelmesnek lenni. Minden eljön majd szépen a maga idejében. Itt nem kell sietni (nem is tudsz), kivéve akkor ha épp rád 'várnak' a nővérek vagy dokik. Valahol mélyen megértem, hogy ők másképp állnak a beteg emberekhez mint az átlag...megszokták a fájdalmat, a szenvedő embereket. Számomra kicsit meglepő módon a fiatal nővérek/ápolók empatikusabbak voltak mint a középkorúak vagy az idősebbek. Türelmesebben és kedvesebben beszéltek a betegekkel az esetek 95%-ában. Persze nekik is akadt rosszabb napjuk, de pl. kiabálni sosem kiabáltak egy beteggel sem. Vagy nem szidták le. Főleg nem olyan dologért amiről nem tehet.

A vérömleny keddi felfedezése után naponta kellett sebtisztítást illetve kötözést eszközölni. Ezt általában elintézték a kórteremben. Nem volt túl kellemes élmény, de a vérömleny után azt hiszem kicsit fentebb került a fájdalomküszöböm.

Eseménytelenül teltek a napok, ment a szokásos napi rutin. Míg végül a csütörtök reggeli vizit során közölték velem, hogy pénteken el kell mennem belgyógyászati konziliumra. Erre a felszökött vérnyomás illetve cukorszint miatt volt szükség. Rendben, ha menni kell...hát menni kell. Szerdán mellkas röntgenre küldtek, hogy nincs-e tüdőgyulladásom....bár azóta sem tudom mi alapján gondolták, hogy az lenne. Mivel erősen limitált volt akkoriban a mozgásom, már oda is 'házimentő' vitt. Kedves kis nyikorgó tolószékkel gurítottak át a röntgenre. Úgy gondoltam így lesz ez pénteken is a belgyógyászattal. Olyan fél 12 magasságában szólt az egyik nővér, hogy pár perc és jön a házimentő, irány a belgyógyászat. Érkezett is emberünk és már suhantunk is a III-as bel felé. Kihalt folyosó fogadott minket. Tök jó..legalább nem kell sokat várni. Engem leparkolt a beteghordó és bement a rendelőbe. Ott kiderült, hogy át kell mennie egy másik helyre...valami papírért. El is tűnt, majd 10 perc elteltével visszatért elég mérges hangulatban. Kiderült ugyanis, hogy a vizsgálatomat járóbetegként kérték írásban, papíron....nem pedig a számítógépes rendszerben fekvőbetegként. Ezért nem fogadtak a belgyógyászaton...

Most megkérném azokat akik enyhébb toleranciával viseltetnek a kórházi dolgok iránt, inkább ne olvassák el a következő bekezdést (dőlt betűvel lent..) . Főleg ha a katéterrel és a hozzá kapcsolódó dolgokkal nincsenek kibékülve. Majd hagyok némi helyet a rész után ahonnan ismét mindenki számára 'olvasható' a bejegyzés.

Szombat este érdekes dologra lettem figyelmes. Úgy éreztem el kell végeznem a 'kisdolgom'. Ez azért volt fura, mert ugye katéterre voltam kötve aminek épp ez lenne a feladata, hogy magától ürítse a hólyagot és ne kelljen külön nekem 'intézkedni'. Ami súlyosbította a helyzetet pedig az volt, hogy az általam kezdeményezett ürítés nagyon fájdalmas is volt. Egy ideig tűrtem de végül szóltam a nővéreknek mert kezdett egyre kellemetlenebb és egyre gyakoribb lenni a dolog. A nővér bejött és rövid idő alatt megszabadított a katétertől. Fájdalmas volt de mégis megkönnyebbültem kicsit. Ahogy lenni szokott, rögtön elküldött a mosdóba, hogy ellenőrizzem megy-e a dolog magamtól is. Szerencsére siker koronázta a próbálkozást viszont megint iszonyatos fájdalommal valamint a vizelettel távozó sok egyéb dologgal együtt történt. Ezt tényleg nem részletezném. Ez az állapot két-három napig tartott egyre csökkenő intenzitással. Míg végül teljesen megszűnt olyan egy hét elteltével. Én elkönyveltem a dolgot, hogy biztosan megsértett valamit bent a katéter. Utólag derült ki, hogy tévedtem. Egyik nap amikor már nem intravénás antibiotikumot kaptam, feltűnt, hogy Sumetrolim is van a gyógyszerek közt. Ezt furának tartottam, mert kaptam Augmentint is. Rákérdeztem hát egy vizit alkalmával, hogy miért kapok Sumetrolim-ot is. A válasz egy flegmán odavetett: 'Hát a húgyúti fertőzése miatt...' volt. Rendben, akkor ezekszerint ilyenem is volt már.

Megérkeztünk tehát a hetes számú műtő előkészítőjébe/zsilipjébe. A műtő előszobája ha úgy tetszik. Itt készítik elő a pácienst a benti tartózkodásra. Mivel én már branüllel felvértezve érkeztem így nem kellett ezzel foglalkozni. Mint megtudtam, a műtőben azt szeretik ha a bal karban van a branül mert úgy van alap esetben beállítva a műtőasztal mellett a kart tartó szerkezet. Ugyanis műtét közben nem csak úgy fetreng az ember mint otthon a kanapén. Itt minden testrésznek jól definiált helye van. Na, de nem sietek ennyire előre...

Az előkészítőben hátra volt még a műtéti terület szőrtelenítése. Nem épp az a fajta szépészeti beavatkozás amit egy férfiember méltósággal tűrne, főleg ha egy hasonló korú férfi intézi neki. Sebaj, kis humorral sikerült átvészelni a dolgot. Mivel sejtettem, hogy sokkal több tennivaló már nincs mielőtt eltűnök a műtőben, azon gondolkodtam hogy mit is kellene még csinálni....hogy egy kis időt nyerjek. De sajnos bekövetkezett az elkerülhetetlen, betoltak a műtőbe. Az első dolog ami feltűnt, hogy nem volt épp banánérlelő meleg odabent. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem kedvelem a meleget, a hideget pedig kimondottan jól bírom.

Némi töprengés után úgy döntöttem, megosztom a logout-on a tavalyi nyaram történetét. Nem elrettentés és nem is szánalom/együttérzés elérése a célom. Mindössze elmesélem miként változott meg az életem szinte egyik napról a másikra.

Július 27.-én szombaton kora este éreztem, hogy a hasam egy picit fáj. Nem is fájdalom volt ez, inkább olyasmi érzés amikor úgy érzed ha eszel egy kicsit akkor jobb lesz. Ettem. Nem lett jobb. Semmi komoly még ekkor sem, csupán enyhe diszkomfort érzés. Másnap reggel nem volt étvágyam és kissé puffadtnak éreztem a gyomrom. Fájdalom továbbra sem volt. Egész nap nem ettem és ez folytatódott hétfőn is.

Hétfőn bementem dolgozni, ekkor annyi változott, hogy az ágyból illetve székről történő felkelésnél fájt a hasam környéke. Nem vészesen, de éreztem. Mivel estére erősödött a fájdalom, a wc-t is többet látogattam mint általában és enyhe hőemelkedésem is volt (37.6) elhatároztam, hogy másnap reggel irány a háziorvos. A rendelőben rögtön meglepetés fogadott, az 'alap' háziorvosom szabadságon volt, így a helyettes orvossal kellett beérnem. Mint azóta kiderült ennek fontos szerepe lesz később. Elmeséltem a tüneteimet és azt is hogy mióta tartanak. Valamint azt, hogy a fájdalom elköltözött a jobb oldalamra - és hála a google-nak sikerült azonosítanom, hogy ezek a tünetek vakbélre is utalhatnak. Megemlítettem ezt a helyettes dokinak, aki a vizsgálat után azt mondta, hogy ez nem feltétlen vakbél, valószínű, hogy csak egy erősebb vírus. Figyeljem, hogy vándorol-e a fájdalom és jegeljem a fájdalmas területet, plusz vegyek be lázcsillapítót. Panasz esetén jöjjek vissza. Ezzel engedett utamra.

Előre leszögezem, nem egyszerű az autókkal kapcsolatos előéletem. 36 éves leszek idén, de már a tizenegyedik autómat koptatom. Egyszer majd talán leírom részletesen hogyan is jutottam el a bűvös tizenegyhez....de most csak az utolsó 3 autóra szeretnék koncentrálni.

Olyan autó kellett ami megbízható, viszonylag tágas. Kapóra jött egy hatos Golf hirdetés amit véletlen fedeztem fel. 1.6-os szívó benzin, örök élet meg egy nap. Na...majdnem. De megvettem, pedig német autó volt..mármint Németországból hozták be. Azoktól pedig egy kicsit félek. Nem is volt vele érezhető gond addig amíg nem mentünk autópályára. Egy Debrecen-Bp-Debrecen út során...hazafelé csilingelt, hogy jajajaj kevés az olaj. Gyors utántöltés...és csodálkozás,hogy mi a franc? Utána naponta néztem a szintet, semmi változás. Megnyugodtam, valami átmeneti baromság volt. Aztán újabb pályás út...ugyanez a tünet. Csodás. Beletörődtem,hogy Pestre csak egy kanna olajjal indulok el és ennyi.

Ájfón, ájfon, szifon...sokféle neve van a köznyelvben az Apple mobiltelefonjának. Engem egészen kb. másfél hónappal ezelőttig hidegen hagyott a dolog. Nem különösebben hozott lázba az Iphone körüli mizéria, sem az első sem a legutóbbi bemutatásakor, annak ellenére, hogy a mobiltelefonokat nagyon kedvelem.

Hogy miért/mitől változott meg a véleményem? A válasz egyszerű: kipróbáltam. Persze azért nem volt ennyire könnyű az út az Iphone tényleges beszerzéséig. Őszintén megmondom, valamiért már a megjelenése óta egy különös belső taszítás alakult ki bennem iránta. Érthetetlennek tartottam a nagy felhajtást körülötte, ráadásul Magyarországon sokáig egyfajta státusszimbólum volt vagy talán még ma is sokan úgy tekintenek rá. Nemrég Svédországban jártam, előtte pedig Dániában többször is. Arrafelé rengeteg ember szaladgál Iphone-nal...tényleg szinte keresni kellett azokat akik nem az almás telefont nyomorgatták a kezükben. Ami kissé megenyhített az Apple irányában....az az volt, hogy külföldön megtapasztaltam, hogy tulajdonképpen az Iphone sem más, mint egy használati tárgy, egy telefon semmi más...és így is tekintenek rá ott az emberek. Nem szisszennek fel ha valaki előveszi a buszon/villamoson, hogy: húú nézd a burzsuj majmot..menőzik itt az ájfónnal.

1999 nappal ezelőtt regisztráltam a ph!-n. Teljesen véletlenül bukkantam rá, ugyanis ma vettem észre, hogy közben senior tag lettem.

Témát nem szerettem volna nyitni emiatt, de azért örömmel tölt el, hogy lassan 2000napja tagja vagyok egy közösségnek és eddig megúsztam mindenféle ejnyebejnye nélkül. Egyetlen fórum van ahol még ettől is régebben regeltem, ott 2004. augusztusi a keltezés.