A hazatérés felemás érzésekkel töltött el. Roppant mód örültem neki hogy végre elhagyhatom a kórházat harminc nap után...ugyanakkor tartottam is tőle hogy hazamegyek. Tudom, furán hangzik ez...de megpróbálom elmagyarázni.

Eleve a kórházban töltött hosszú idő...elhihetitek még többnek tűnt a nagy semmittevés (gyógyulgatás) közepette. Ennyi idő után még egészségesen is szokatlan első körben az otthoni lét. Nekem viszont egy teljesen új környezetet jelentett most. Majd egy hónapig a kórház volt az 'otthonom', ott tanultam meg felkelni az ágyról a műtétek után, ott sétálgattam, ott volt 'helyismeretem', minden közel volt hozzám (kisasztal tele mindenféle fontos dologgal, mint gyógyszerek, innivaló, zsepi..a wc/zuhanyzó is pár lépésnyire... stb.), ott voltak a nővérek akik a napi rutint biztosították (reggeli ébresztés, gyógyszerek, ágyneműcsere, kaja...)..stb., most pedig egy olyan helyre készültem ahol még nem 'jártam' a lerobbanásom óta.

Valamint ott motoszkált a fejemben az a gondolat is, hogy mi lesz ha otthon történik valami. Ez különösen azóta töltött el aggodalommal mióta sikerült a hasfalamnak szabotálni az első kórház elhagyási kísérletet. A sebészeten fekve könnyen és gyorsan jött a segítség ha nagy gond volt...ha pedig otthon vagyok...ott kissé másabb a helyzet. Elveszítem azt a fajta biztonságot amit a kórház nyújt.

Augusztus 25.-én vasárnap volt az utolsó műtétféle. Ekkor - mint korábban írtam - már csak a külső varratot zárta a doki és szivacs is csak a seb felszínére jutott. Ennek különösen örültem - bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak kint van szivacs. A gép pedig továbbra is velem maradt. Mivel másnap mondta az orvos a reggeli vizitnél, hogy kedden már táska nélkül létezhetek és ha utána is minden rendben van akkor hazamehetek....elég vegyes érzésekkel néztem a jövőbe.

Egyrészt örültem, hogy több mint két hét után ismét van egy viszonylag fix időpont és felcsillan némi remény arra hogy hazamehessek. Ugye, az augusztus 10.-i csúfosan meghiúsult hazatérést leszámítva nem volt még erre példa. Másrészt pedig pont ezért volt némi rossz érzésem is...mert voltam már 2 percnyire a hazatéréstől...mégis maradnom kellett. Hamar megszületett bennem az elhatározás, hogy akkor hiszem el hogy hazamehetek amint belépek a házba. Egy perccel sem korábban. De még akkor sem lesz biztos, hogy sokáig otthon is maradok...a kórházba visszatérés lehetősége még sokáig Damoklész kardjaként lebegett felettem.

Elérkezett a tizedik, jubileumi kiadás. Azaz bejegyzés. Szeretném kicsit összefoglalni milyen változásokat hozott a kórházi lét a 'normál' életemhez képest.

Kórházban lenni nagyon más mint otthon. Na, most feltaláltam a spanyol viaszt. Ezzel mindenki tisztában van. Ha pedig a mozgásában is korlátozott az ember akkor még inkább beszűkül a tér és idő. Bár amikor minden kis mozdulat fáj, akkor nincs is sok kedvünk futkározni és nem annyira rossz hogy ágyban kell maradni.

Alapvetően nem gondoltam, hogy a hasizomra ilyen sokszor van szükségünk egy nap folyamán. Az rendben van hogy felkelésnél vagy felülésnél kell....de sok más alkalommal is. Még akár fejmozgatásnál is. Nem értek hozzá, lehet csak hatással van rá...és nem közvetlen az mozog...de nekem a műtét után fájt a seb meg a hasizom akkor is ha oldalra fordítottam a fejem. Arról ne is beszéljünk ha picit odébb csúsztattam a lábam vagy nyúltam valamiért a kisasztalon. Nem szeretném részletezni, de azért emlegetem ennyit a hasizmot, mert az én műtétem esetében egészen a hasüregig kellett ásni, ahhoz pedig át kell vágni a hasizmon is. Nálam pedig különösen sokat kellett ásni és nem a hasizmom miatt.

Hogyan lettem táskaügynök? Egy pillanat erejéig még visszatérnék az NPWT készülékre. Eseménydús kórházi napjaim egyikén olyan fél tíz magasságában bejött a kórterembe az a fiatal doktornő aki először cserélte a szivacsokat. Rögtön hozzám fordult: 'Magához jöttem!' Alapesetben ez bármilyen más helyen minimum enyhe örömöt váltott volna ki belőlem, most viszont inkább összerezzentem. Ha egy kórházban az orvos hozzád jön külön...az nem sok jót ígér.

Épp kezdtem volna szánalmas kóbor kutya nézést produkálni, amikor rátért a látogatásának céljára. Nos, a helyzet az, hogy akadt a szinten egy fiatal hölgyemény akinél úgy áll a dolog hogy szintén az NPWT sorsára jut. Azért keresett meg a doktornő, hogy amint lesz egy kis időm (majd beiktatom a sűrű programomba valahogy...) átmehetnék a lányhoz és bemutathatnám a csodagépet. Elmesélni, hogy milyen is vele létezni, mozogni ... milyen érzés úgy általában. Ekkor én olyan 8-10 napja használhattam, így volt vele tapasztalatom bőven. Szívesen mondtam igent a felkérésre.

Eddig még a kórház illetve műtét lelki hatásairól nem írtam. Most itt az ideje, hogy külön posztot szenteljek ennek a témának.

Azt természetesnek vesszük, hogy amikor kórházba kerülünk azt önmagában egy traumának éljük meg. Persze nem mindegy hogy miként kerülünk be...pl. tervezett műtétre/vizsgálatra fekszünk be, amit ugye előre tudunk és készülhetünk rá lélekben is vagy pedig derült égből villámcsapás módjára kerülünk valamilyen egészségügyi intézménybe. Nem tudom melyik a jobb vagy rosszabb helyzet. Talán mindkettőnek megvan az előnye és hátránya is.

Az én esetemben most felocsudni sem volt időm, viszonylag olyan gyorsan történt minden. Délben még a kocsit parkoltam le a klinikán, bő öt órával később már a műtőben feküdtem kiterítve. Mivel a doki alaposan megijesztett, hogy a perforált vakbél nem játék...ráadásul kb. versenyfutásban vagyok az idővel...ezért én aznap délután inkább fura várakozással néztem a műtét elé. Szerettem volna minél hamarabb oda kerülni, hogy kivehessék a problémás alkatrészt. Valamint az eléggé bőbeszédű szobatársaknak hála nem is volt nagyon időm elmélkedni.

Milyen is volt az élet a milliós táskámmal? Amikor megkaptam az NPWT készüléket a szivacsok a teljes hosszában takarták a sebet. Annak ellenére hogy ekkor a nagy része már július 31.-e óta 'zárva' volt, csak az alsó harmad volt műveleti terület továbbra is. Mindez augusztus 12.-én történt. Átlagos műtétek esetében ilyenkor már a varratszedésnél járnak. Gondolkoztam rajta, hogy megosztok képeket a különböző stádiumokról....de inkább letettem róla. Képi szemléltetés nélkül is elég rossz...főleg ha valaki vizuális típus.

Ahogy korábban említettem, az első etap három napig tartott. Minimális biztonságérzetet adott, hogy valami pluszban is tart mint a Drei Wetter Taft a frizurát. Ugyanakkor kaptam egy plusz zsinórt....éppen akkor amikor már megszabadultam a többitől. Oké, a műtétek miatt kaptam 1-1 branült, de szerencsére rövid időre...és amikor épp nem kaptam infúziót akkor észre sem vettem őket. A táska viszont 24 órában velem volt, ráadásul eleinte eléggé szokatlan volt főleg hogy mindig ki-be kellett dugdosni a töltőt. Nem egyszer indultam meg úgy, hogy a kábel még be volt dugva. Mellé jöttek azok az esetek amikor a kábel beakadt pl. a szék lábába vagy csak simán összetekeredett a műanyag csővel. Ebben az időszakban napjában többször emlékeztetnem kellett magam, hogy csak lassan és nyugisan...mindent...mert elég fájdalmas következményei voltak ha 'siettem' és valami szorult, akadt vagy hasonló.

Ahogy az előző posztban írtam a hétfőn délutánom szinte teljesen lemásolta a szombatit. Egy apróbb...illetve egy nagyobb különbséggel. Az apróbb különbség az volt hogy más altatóorvos látogatott meg délután illetve 'kezelt' a műtét alatt. Viszont végül neki is köze lett a nagyobb különbséghez is.

Mivel nem vehettem magamhoz táplálékot illetve italt, ezért természetes hogy kaptam infúziót. Olyan fél három magasságában kezdődött a branül és az én karomnak az egyesítése. Eddig még nem írtam róla, de pár nap kórházi tartózkodás után - ha a nővérek vámpírok lettek volna...én lettem volna ellenük a fokhagyma. Amikor bekerültem a kórházba, rögtön vettek három kémcsőnyi vért. Ezzel nem is volt probléma, mint korábban sosem vérvétel esetén. Az egy dolog, hogy kissé nehéz megtalálni a vénámat (irodista alkarom van...) de ha nem is sikerült rögtön, másodjára mindig összejött. Most viszont az első műtét után amikor vért akartak venni, az istennek sem sikerült. Ha találtak vénát...akkor sem akart megindulni a vér. Feltételezem ennek köze van ahhoz, hogy napokig nem ettem és ittam, csak infúziót kaptam...

Alig vártam a vasárnap reggelt. Próbáltam örülni a hírnek, hogy felkelhetek és mehetek wc-re. Sanyi bácsi a lelki támaszom már augusztus 9.-én elhagyta a kórházat...így egyedül kellett a szellemiségét továbbra is képviselni a kórteremben.Ekkor már az egyik nővér elnevezett szobaparancsnoknak, ugyanis én voltam a legrégebbi bútordarab a szobában. Ezt a címet szívesen átadtam volna másnak.

Annak is örülhettem, hogy ehetek, ihatok...ezen a téren ott folytattam ahol abbahagytam a második műtét előtt. Tehát a fájdalomba került némi öröm is. A kórház (és Sanyi bácsi) megtanít türelmesnek lenni. Minden eljön majd szépen a maga idejében. Itt nem kell sietni (nem is tudsz), kivéve akkor ha épp rád 'várnak' a nővérek vagy dokik. Valahol mélyen megértem, hogy ők másképp állnak a beteg emberekhez mint az átlag...megszokták a fájdalmat, a szenvedő embereket. Számomra kicsit meglepő módon a fiatal nővérek/ápolók empatikusabbak voltak mint a középkorúak vagy az idősebbek. Türelmesebben és kedvesebben beszéltek a betegekkel az esetek 95%-ában. Persze nekik is akadt rosszabb napjuk, de pl. kiabálni sosem kiabáltak egy beteggel sem. Vagy nem szidták le. Főleg nem olyan dologért amiről nem tehet.

A vérömleny keddi felfedezése után naponta kellett sebtisztítást illetve kötözést eszközölni. Ezt általában elintézték a kórteremben. Nem volt túl kellemes élmény, de a vérömleny után azt hiszem kicsit fentebb került a fájdalomküszöböm.

Eseménytelenül teltek a napok, ment a szokásos napi rutin. Míg végül a csütörtök reggeli vizit során közölték velem, hogy pénteken el kell mennem belgyógyászati konziliumra. Erre a felszökött vérnyomás illetve cukorszint miatt volt szükség. Rendben, ha menni kell...hát menni kell. Szerdán mellkas röntgenre küldtek, hogy nincs-e tüdőgyulladásom....bár azóta sem tudom mi alapján gondolták, hogy az lenne. Mivel erősen limitált volt akkoriban a mozgásom, már oda is 'házimentő' vitt. Kedves kis nyikorgó tolószékkel gurítottak át a röntgenre. Úgy gondoltam így lesz ez pénteken is a belgyógyászattal. Olyan fél 12 magasságában szólt az egyik nővér, hogy pár perc és jön a házimentő, irány a belgyógyászat. Érkezett is emberünk és már suhantunk is a III-as bel felé. Kihalt folyosó fogadott minket. Tök jó..legalább nem kell sokat várni. Engem leparkolt a beteghordó és bement a rendelőbe. Ott kiderült, hogy át kell mennie egy másik helyre...valami papírért. El is tűnt, majd 10 perc elteltével visszatért elég mérges hangulatban. Kiderült ugyanis, hogy a vizsgálatomat járóbetegként kérték írásban, papíron....nem pedig a számítógépes rendszerben fekvőbetegként. Ezért nem fogadtak a belgyógyászaton...

Most megkérném azokat akik enyhébb toleranciával viseltetnek a kórházi dolgok iránt, inkább ne olvassák el a következő bekezdést (dőlt betűvel lent..) . Főleg ha a katéterrel és a hozzá kapcsolódó dolgokkal nincsenek kibékülve. Majd hagyok némi helyet a rész után ahonnan ismét mindenki számára 'olvasható' a bejegyzés.

Szombat este érdekes dologra lettem figyelmes. Úgy éreztem el kell végeznem a 'kisdolgom'. Ez azért volt fura, mert ugye katéterre voltam kötve aminek épp ez lenne a feladata, hogy magától ürítse a hólyagot és ne kelljen külön nekem 'intézkedni'. Ami súlyosbította a helyzetet pedig az volt, hogy az általam kezdeményezett ürítés nagyon fájdalmas is volt. Egy ideig tűrtem de végül szóltam a nővéreknek mert kezdett egyre kellemetlenebb és egyre gyakoribb lenni a dolog. A nővér bejött és rövid idő alatt megszabadított a katétertől. Fájdalmas volt de mégis megkönnyebbültem kicsit. Ahogy lenni szokott, rögtön elküldött a mosdóba, hogy ellenőrizzem megy-e a dolog magamtól is. Szerencsére siker koronázta a próbálkozást viszont megint iszonyatos fájdalommal valamint a vizelettel távozó sok egyéb dologgal együtt történt. Ezt tényleg nem részletezném. Ez az állapot két-három napig tartott egyre csökkenő intenzitással. Míg végül teljesen megszűnt olyan egy hét elteltével. Én elkönyveltem a dolgot, hogy biztosan megsértett valamit bent a katéter. Utólag derült ki, hogy tévedtem. Egyik nap amikor már nem intravénás antibiotikumot kaptam, feltűnt, hogy Sumetrolim is van a gyógyszerek közt. Ezt furának tartottam, mert kaptam Augmentint is. Rákérdeztem hát egy vizit alkalmával, hogy miért kapok Sumetrolim-ot is. A válasz egy flegmán odavetett: 'Hát a húgyúti fertőzése miatt...' volt. Rendben, akkor ezekszerint ilyenem is volt már.