Folytatnám a 'Csengetett mylord' stílusban megírt németországi utam történetét:

Folytatódik a bonni kalandom. Szerencsére az intenzitása már alábbhagyott. Tegnap körbevezettek a cégünk minden létező épületében, de mindegyikben csak ettünk vagy ittunk. Furcsa ez az évnek ebben a szakában, amikor 33 fok van...és még enni sincs kedve az embernek.

De...mivel minden épületben volt légkondi - és átment a hideg levegő a fejünkön - illetve légkondis autóval utaztunk az épületek közt...így teljesen elviselhető volt. Az első probléma ott adódott, hogy ennél a cégnél nem készpénzzel vagy bankkártyával fizetnek az emberek, hanem mindenkinek van egy speckó kártyája amire előbb pénzt tölt majd azt használja vásárlásra. Semmit...de semmit nem tudok venni, max. egy pohár vizet a csapból...már ha tudják nélkülözni. Így mindig az itteni kollégákra vagyok rászorulva. Persze olyan jólelkűek mint egy uzsorás, simán bevasalnak rajtam minden penny-t.

2018-ban úgy hozta a sors, hogy munkahelyet váltottam. Az előző cégnél rengeteget kellett utaznom, így örömmel fogadtam a hírt, hogy az új helyen csak évi 2-3 utam lesz Németországba. Az alábbi történet az első céges utamat írja le...remélhetőleg vicces formában. Bár amikor történt...akkor nem sokszor nevettem.

Pár évvel ezelőtt már megírtam egy Facebook-os csoportban (Csengetett mylord sorozat egyik csoportja)....onnan mentettem most át ide. A sorozatra vonatkozó referenciákat először törölni akartam, de végül úgy döntöttem benne hagyom őket....hátha valaki szintén szereti a sorozatot. Tehát íme:

Tudomásom szerint több társunk is itt (Németország) tengeti életét. Ezúton is üdvözlök mindenkit. Új kenyéradómnál ez az első üzleti utam. Alig 24 órája tart, de máris több érdekesség történt mint máskor egy 5 napos úton. Leírom mi történt tegnap délután 16:30-tól...dióhéjban, ha gondolják hogy szabad.

Egy kicsit elkéstem, de talán még hibahatáron belül vagyok. 2006. január 11.-én regisztráltam a ph-ra.

18 év....egy érettségiző fiatal kora. Belegondolva mennyi minden történt velem, a világban, Magyarországon az elmúlt 18 évben. Komoly. Kicsit meg is hatódtam.

Úgy éreztem megér egy rövidke posztot regisztrációm nagykorúvá válása. Erre nincs külön cím? Jut eszembe.

Életem eddigi legrégebbi (még aktív) regisztrációja. 4523 hozzászólásom keletkezett ez idő alatt. Durván számolva évi 251 hozzászólás évente, ami ugye napi egy átlagra sem jön ki. Nem vagyok egy gép előtt ülő típus. 12 pozitív értékelés....ami sokkal több is lehetne, ha mindenki veszi a fáradtságot és értékel.

Remélem még sokszor 18 évet el tudok itt tölteni. Tegnapelőtt töltöttem be 41.-ik életévem...tehát picivel 23 éves korom előtt regisztráltam.

Na elég is az ömlengésből, révedezésből. Köszönöm mindenkinek akivel 'üzletileg' beszéltem vagy csak privátban beszélgettünk valamilyen témáról.

Az első rész folytatása:

Öröm és boldogság, beülünk az autóba a vizsgáló bácsival, indítja...indul is...minő guminő. Viszont!!! Folyamatos, ordenáré hangerejű sípolás kíséri az egész ceremóniát. Ejjj, mi a *!+&@^%? Két perce vettem meg és máris rájött a rapli? Tegnap még semmiféle koncertről nem volt szó. Hallgatjuk ott átszellemülve hárman a muzsikát mint az újévi bécsi koncertet. Mi lehet ez? Az eredetvizsgás bácsi azt tippelte hogy az üzemanyagszivattyú lehet a ludas. Kérdezte is hogy mennyi gázolaj van benne? Mondom neki hogy 10km-t írt tegnap a kocsi. Ááá, akkor ez lehet a bibi, hogy erölködik a szivattyú miközben próbálja felszívni a maradék naftát. Nosza, átgurultunk a műhelyéhez, adott egy kannát és irány a benzinkút. Így nyílt lehetőségem még egy utolsó útra a pár perccel korábban eladott régi autómmal. Mert az újabb ugye maradt a bácsival vizsgázni. Először bosszankodtam, majd rájöttem hogy amíg én autókázok üzemanyagért, addig a jóember megcsinálja a vizsgát és téphetek haza.

Egy vasárnap este láttam meg őt egy használt autókat hirdető weboldalon. Nem mondom hogy szerelem volt első látásra....csak olyan racionális vonzódásféle. Külsőre talán nem egy álomautó, de cserébe a beltere, tudása és egyéb paraméterei nagyon is vonzóak voltak. Úgy éreztem ha adok neki egy esélyt, akár mindent elsöprő, tomboló, üvöltő szerelem is lehet belőle. Ezzel az érzéssel indultam el a kissé havas hétfő délelőttön.

Már a kereskedéshez közelítve megláttam a kiszemeltet. Jól állt neki a távolság, reméltem hogy közelebb érve sem foszlik szét az ábránd. Azt tudni kell hogy rengeteg autót megnéztem már az elmúlt 3-4 hétben és 80-90%-ától rögtön visszafordultam amint odaértem mellé, mert közelében sem voltak a képeken látottataknak vagy pedig direkt cselesen voltak fényképezve hogy a hibák ne legyenek láthatóak. Na de ne is beszéljünk most erről, térjünk vissza a hétfő délelőttre. Mivel a kocsi mellett is biztos voltam még a dolgomban, a külső szemrevételezés után (kissé havas volt a drága...de azért látszódott hogy nincs komoly baj kintről)....óvatosan rányitottam az egyik ajtóra. Hmm, hmm....nyitva volt. Akkor már ha itt vagyok, gondoltam megnézem belülről is...mivel kereskedő egy szál sem volt a környéken....ezért én ügyesen kiszolgáltam magam. Végül 10-15 perc elteltével jött oda egy úr hogy miben segíthet? Kedélyesen elbeszélgettünk úgy 5-10 percet majd a lényegre tértem hogy szeretném működés közben is megszemlélni a járgányt. Semmi akadálya, hozza a kulcsokat...hurrá. Aztán a hurrá hirtelen sírássá változott. Nem indult be a kocsi, lemerült az akksi. De!!! Van a közelben egy autósbolt, onnan vesznek vadiúj akksit és délután ha visszamegyek már benne is lesz. Mit volt mit tenni....hazamentem és bíztam benne hogy délután már dobogó szívvel is láthatom a kiszemeltem.

A hazatérés felemás érzésekkel töltött el. Roppant mód örültem neki hogy végre elhagyhatom a kórházat harminc nap után...ugyanakkor tartottam is tőle hogy hazamegyek. Tudom, furán hangzik ez...de megpróbálom elmagyarázni.

Eleve a kórházban töltött hosszú idő...elhihetitek még többnek tűnt a nagy semmittevés (gyógyulgatás) közepette. Ennyi idő után még egészségesen is szokatlan első körben az otthoni lét. Nekem viszont egy teljesen új környezetet jelentett most. Majd egy hónapig a kórház volt az 'otthonom', ott tanultam meg felkelni az ágyról a műtétek után, ott sétálgattam, ott volt 'helyismeretem', minden közel volt hozzám (kisasztal tele mindenféle fontos dologgal, mint gyógyszerek, innivaló, zsepi..a wc/zuhanyzó is pár lépésnyire... stb.), ott voltak a nővérek akik a napi rutint biztosították (reggeli ébresztés, gyógyszerek, ágyneműcsere, kaja...)..stb., most pedig egy olyan helyre készültem ahol még nem 'jártam' a lerobbanásom óta.

Valamint ott motoszkált a fejemben az a gondolat is, hogy mi lesz ha otthon történik valami. Ez különösen azóta töltött el aggodalommal mióta sikerült a hasfalamnak szabotálni az első kórház elhagyási kísérletet. A sebészeten fekve könnyen és gyorsan jött a segítség ha nagy gond volt...ha pedig otthon vagyok...ott kissé másabb a helyzet. Elveszítem azt a fajta biztonságot amit a kórház nyújt.

Augusztus 25.-én vasárnap volt az utolsó műtétféle. Ekkor - mint korábban írtam - már csak a külső varratot zárta a doki és szivacs is csak a seb felszínére jutott. Ennek különösen örültem - bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak kint van szivacs. A gép pedig továbbra is velem maradt. Mivel másnap mondta az orvos a reggeli vizitnél, hogy kedden már táska nélkül létezhetek és ha utána is minden rendben van akkor hazamehetek....elég vegyes érzésekkel néztem a jövőbe.

Egyrészt örültem, hogy több mint két hét után ismét van egy viszonylag fix időpont és felcsillan némi remény arra hogy hazamehessek. Ugye, az augusztus 10.-i csúfosan meghiúsult hazatérést leszámítva nem volt még erre példa. Másrészt pedig pont ezért volt némi rossz érzésem is...mert voltam már 2 percnyire a hazatéréstől...mégis maradnom kellett. Hamar megszületett bennem az elhatározás, hogy akkor hiszem el hogy hazamehetek amint belépek a házba. Egy perccel sem korábban. De még akkor sem lesz biztos, hogy sokáig otthon is maradok...a kórházba visszatérés lehetősége még sokáig Damoklész kardjaként lebegett felettem.

Elérkezett a tizedik, jubileumi kiadás. Azaz bejegyzés. Szeretném kicsit összefoglalni milyen változásokat hozott a kórházi lét a 'normál' életemhez képest.

Kórházban lenni nagyon más mint otthon. Na, most feltaláltam a spanyol viaszt. Ezzel mindenki tisztában van. Ha pedig a mozgásában is korlátozott az ember akkor még inkább beszűkül a tér és idő. Bár amikor minden kis mozdulat fáj, akkor nincs is sok kedvünk futkározni és nem annyira rossz hogy ágyban kell maradni.

Alapvetően nem gondoltam, hogy a hasizomra ilyen sokszor van szükségünk egy nap folyamán. Az rendben van hogy felkelésnél vagy felülésnél kell....de sok más alkalommal is. Még akár fejmozgatásnál is. Nem értek hozzá, lehet csak hatással van rá...és nem közvetlen az mozog...de nekem a műtét után fájt a seb meg a hasizom akkor is ha oldalra fordítottam a fejem. Arról ne is beszéljünk ha picit odébb csúsztattam a lábam vagy nyúltam valamiért a kisasztalon. Nem szeretném részletezni, de azért emlegetem ennyit a hasizmot, mert az én műtétem esetében egészen a hasüregig kellett ásni, ahhoz pedig át kell vágni a hasizmon is. Nálam pedig különösen sokat kellett ásni és nem a hasizmom miatt.

Hogyan lettem táskaügynök? Egy pillanat erejéig még visszatérnék az NPWT készülékre. Eseménydús kórházi napjaim egyikén olyan fél tíz magasságában bejött a kórterembe az a fiatal doktornő aki először cserélte a szivacsokat. Rögtön hozzám fordult: 'Magához jöttem!' Alapesetben ez bármilyen más helyen minimum enyhe örömöt váltott volna ki belőlem, most viszont inkább összerezzentem. Ha egy kórházban az orvos hozzád jön külön...az nem sok jót ígér.

Épp kezdtem volna szánalmas kóbor kutya nézést produkálni, amikor rátért a látogatásának céljára. Nos, a helyzet az, hogy akadt a szinten egy fiatal hölgyemény akinél úgy áll a dolog hogy szintén az NPWT sorsára jut. Azért keresett meg a doktornő, hogy amint lesz egy kis időm (majd beiktatom a sűrű programomba valahogy...) átmehetnék a lányhoz és bemutathatnám a csodagépet. Elmesélni, hogy milyen is vele létezni, mozogni ... milyen érzés úgy általában. Ekkor én olyan 8-10 napja használhattam, így volt vele tapasztalatom bőven. Szívesen mondtam igent a felkérésre.

Eddig még a kórház illetve műtét lelki hatásairól nem írtam. Most itt az ideje, hogy külön posztot szenteljek ennek a témának.

Azt természetesnek vesszük, hogy amikor kórházba kerülünk azt önmagában egy traumának éljük meg. Persze nem mindegy hogy miként kerülünk be...pl. tervezett műtétre/vizsgálatra fekszünk be, amit ugye előre tudunk és készülhetünk rá lélekben is vagy pedig derült égből villámcsapás módjára kerülünk valamilyen egészségügyi intézménybe. Nem tudom melyik a jobb vagy rosszabb helyzet. Talán mindkettőnek megvan az előnye és hátránya is.

Az én esetemben most felocsudni sem volt időm, viszonylag olyan gyorsan történt minden. Délben még a kocsit parkoltam le a klinikán, bő öt órával később már a műtőben feküdtem kiterítve. Mivel a doki alaposan megijesztett, hogy a perforált vakbél nem játék...ráadásul kb. versenyfutásban vagyok az idővel...ezért én aznap délután inkább fura várakozással néztem a műtét elé. Szerettem volna minél hamarabb oda kerülni, hogy kivehessék a problémás alkatrészt. Valamint az eléggé bőbeszédű szobatársaknak hála nem is volt nagyon időm elmélkedni.