Talán nem fogok nagy meglepetést okozni, de egy elektromos autó csendes....nagyon csendes. Kinyitod az ajtót, beülsz, indítod...és várod a csodát. Üdvözlő bimbam zene, majd néma csend. Nem jár a motor? Nem olyan mint amikor a start/stop rendszer leállítja a kocsit várakozásnál. A Hyundai alapból bekapcsolja a 'VESS' nevezetű hanggenerátort, ami kb. 20 km-es sebesség alatt aktív és kifelé szórja a hangot (de bent is hallani az űrhajót), hogy észleljék a gyalogosok a közeledő autót. Őszintén bevallom, én ki szoktam kapcsolni, engem zavar...pedig sajnos volt már rá példa, hogy a kapun kiállva nem hallott minket a járdán közlekedő és úgy ugrott el a kocsi elől kis túlzással.

Tehát alapjáraton nincs semmi zaj vagy rezgés. VESS kikapcs és irány az út. A kerekek surrogását hallani csak, eléggé szokatlan érzés. Illetve az is hogy nincs váltás....semmi. Ha 50-nél nyom valaki padlót...vagy 90-nél, akkor sincs visszaváltás (nincs hova ) csak húz a gép előre. 120 lóerő...ami nem sok, viszont a villanymotor ugye azonnal leadja a csúcsnyomatékát ami 295Nm. El sem tudom képzelni mit tudhat egy Tesla vagy Porsche Taycan. Persze azért nem présel teljes súllyal az ülésbe, de még Comfort vezetési módnál is meg tud ugrani, Sport módban meg jókora 'gázadással' meg lehet lepni alaposan a többi utast.

Nem fértem a bőrömben és úgy döntöttem írok még az előző posztomban említett autóról. Próbálom majd összeszedni a gondolataimat és nem ide-oda csapongani.

Első körben essen néhány szó a külsőről. Talán az eleje nem annyira kellemes az európai szemnek, de véleményem szerint vannak sokkal durvábbak is. Pofás kis autó, már amennyire kicsinek nevezhető....szemlélet kérdése. 4 méter 47 centi hosszú, 1méter 82 széles (tükrök nélkül) és 1 méter 45 centi magas....így mindenki döntse el maga. Súlyos egyéniség, a forgalmi szerint másfél tonna felett van, egészen pontosan 1531kg. A csomagtérajtón található üveget kettészeli a 'spolier' így hátrafelé kicsit korlátozott a kilátás, szerencsére van tolatókamera és parkolóradar elől és hátul is. A színe hivatalosan szürke, én inkább kékesszürkének látom. Épp erre vadásztam, a többi színben számomra kissé snassz hatású.

Két héttel ezelőtt tettünk szert életünk első elektromos autójára, egy Hyundai Ioniq Electric 28kWh modell személyében. 2018-as évjáratú autó, 80 ezer km-t futott.

A rám jellemző hosszas kutakodás és gondolkozás előzte meg az autó megvételét. Keresgéltem mindenfelé az interneten, véleményeket olvasgattam, típushibákat bújtam. Első körben Nissan Leaf volt a kiszemelt, majd elég gyorsan lebeszéltek róla. Itt a fórumon is és más oldalakon is hasonló véleményekkel találkoztam. Persze ez nem azt jelenti, hogy a Leaf rossz lenne...mindössze annyit, hogy az általunk meghatározott anyagi kereten belül elérhető változattól van jobb választás.

Hyundai Ioniq 28kWh....a legtöbbször ezt javasolták. A 'legenda'...az elpusztíthatatlan, a megbízható...a világ végéig elmegy. Hangzatos, igaz? Sajnos már kinőttem abból a korból, hogy naívan benyaljam ezeket. Inkább már a 'hiszem ha látom' kategóriába tartozok. Való igaz, hogy a neten tényleg jókat lehetett olvasni róla és viszonylag kevés meghibásodás jellemzi a gépet. Töltőretesz szokta megadni magát, ventilátor állító motorok problémásak lehetnek illetve előfordulhat csapágyasodás, ami hajtóműolaj időben történt cseréjével elvileg megelőzhető.

Folytatnám a 'Csengetett mylord' stílusban megírt németországi utam történetét:

Folytatódik a bonni kalandom. Szerencsére az intenzitása már alábbhagyott. Tegnap körbevezettek a cégünk minden létező épületében, de mindegyikben csak ettünk vagy ittunk. Furcsa ez az évnek ebben a szakában, amikor 33 fok van...és még enni sincs kedve az embernek.

De...mivel minden épületben volt légkondi - és átment a hideg levegő a fejünkön - illetve légkondis autóval utaztunk az épületek közt...így teljesen elviselhető volt. Az első probléma ott adódott, hogy ennél a cégnél nem készpénzzel vagy bankkártyával fizetnek az emberek, hanem mindenkinek van egy speckó kártyája amire előbb pénzt tölt majd azt használja vásárlásra. Semmit...de semmit nem tudok venni, max. egy pohár vizet a csapból...már ha tudják nélkülözni. Így mindig az itteni kollégákra vagyok rászorulva. Persze olyan jólelkűek mint egy uzsorás, simán bevasalnak rajtam minden penny-t.

2018-ban úgy hozta a sors, hogy munkahelyet váltottam. Az előző cégnél rengeteget kellett utaznom, így örömmel fogadtam a hírt, hogy az új helyen csak évi 2-3 utam lesz Németországba. Az alábbi történet az első céges utamat írja le...remélhetőleg vicces formában. Bár amikor történt...akkor nem sokszor nevettem.

Pár évvel ezelőtt már megírtam egy Facebook-os csoportban (Csengetett mylord sorozat egyik csoportja)....onnan mentettem most át ide. A sorozatra vonatkozó referenciákat először törölni akartam, de végül úgy döntöttem benne hagyom őket....hátha valaki szintén szereti a sorozatot. Tehát íme:

Tudomásom szerint több társunk is itt (Németország) tengeti életét. Ezúton is üdvözlök mindenkit. Új kenyéradómnál ez az első üzleti utam. Alig 24 órája tart, de máris több érdekesség történt mint máskor egy 5 napos úton. Leírom mi történt tegnap délután 16:30-tól...dióhéjban, ha gondolják hogy szabad.

Egy kicsit elkéstem, de talán még hibahatáron belül vagyok. 2006. január 11.-én regisztráltam a ph-ra.

18 év....egy érettségiző fiatal kora. Belegondolva mennyi minden történt velem, a világban, Magyarországon az elmúlt 18 évben. Komoly. Kicsit meg is hatódtam.

Úgy éreztem megér egy rövidke posztot regisztrációm nagykorúvá válása. Erre nincs külön cím? Jut eszembe.

Életem eddigi legrégebbi (még aktív) regisztrációja. 4523 hozzászólásom keletkezett ez idő alatt. Durván számolva évi 251 hozzászólás évente, ami ugye napi egy átlagra sem jön ki. Nem vagyok egy gép előtt ülő típus. 12 pozitív értékelés....ami sokkal több is lehetne, ha mindenki veszi a fáradtságot és értékel.

Remélem még sokszor 18 évet el tudok itt tölteni. Tegnapelőtt töltöttem be 41.-ik életévem...tehát picivel 23 éves korom előtt regisztráltam.

Na elég is az ömlengésből, révedezésből. Köszönöm mindenkinek akivel 'üzletileg' beszéltem vagy csak privátban beszélgettünk valamilyen témáról.

Az első rész folytatása:

Öröm és boldogság, beülünk az autóba a vizsgáló bácsival, indítja...indul is...minő guminő. Viszont!!! Folyamatos, ordenáré hangerejű sípolás kíséri az egész ceremóniát. Ejjj, mi a *!+&@^%? Két perce vettem meg és máris rájött a rapli? Tegnap még semmiféle koncertről nem volt szó. Hallgatjuk ott átszellemülve hárman a muzsikát mint az újévi bécsi koncertet. Mi lehet ez? Az eredetvizsgás bácsi azt tippelte hogy az üzemanyagszivattyú lehet a ludas. Kérdezte is hogy mennyi gázolaj van benne? Mondom neki hogy 10km-t írt tegnap a kocsi. Ááá, akkor ez lehet a bibi, hogy erölködik a szivattyú miközben próbálja felszívni a maradék naftát. Nosza, átgurultunk a műhelyéhez, adott egy kannát és irány a benzinkút. Így nyílt lehetőségem még egy utolsó útra a pár perccel korábban eladott régi autómmal. Mert az újabb ugye maradt a bácsival vizsgázni. Először bosszankodtam, majd rájöttem hogy amíg én autókázok üzemanyagért, addig a jóember megcsinálja a vizsgát és téphetek haza.

Egy vasárnap este láttam meg őt egy használt autókat hirdető weboldalon. Nem mondom hogy szerelem volt első látásra....csak olyan racionális vonzódásféle. Külsőre talán nem egy álomautó, de cserébe a beltere, tudása és egyéb paraméterei nagyon is vonzóak voltak. Úgy éreztem ha adok neki egy esélyt, akár mindent elsöprő, tomboló, üvöltő szerelem is lehet belőle. Ezzel az érzéssel indultam el a kissé havas hétfő délelőttön.

Már a kereskedéshez közelítve megláttam a kiszemeltet. Jól állt neki a távolság, reméltem hogy közelebb érve sem foszlik szét az ábránd. Azt tudni kell hogy rengeteg autót megnéztem már az elmúlt 3-4 hétben és 80-90%-ától rögtön visszafordultam amint odaértem mellé, mert közelében sem voltak a képeken látottataknak vagy pedig direkt cselesen voltak fényképezve hogy a hibák ne legyenek láthatóak. Na de ne is beszéljünk most erről, térjünk vissza a hétfő délelőttre. Mivel a kocsi mellett is biztos voltam még a dolgomban, a külső szemrevételezés után (kissé havas volt a drága...de azért látszódott hogy nincs komoly baj kintről)....óvatosan rányitottam az egyik ajtóra. Hmm, hmm....nyitva volt. Akkor már ha itt vagyok, gondoltam megnézem belülről is...mivel kereskedő egy szál sem volt a környéken....ezért én ügyesen kiszolgáltam magam. Végül 10-15 perc elteltével jött oda egy úr hogy miben segíthet? Kedélyesen elbeszélgettünk úgy 5-10 percet majd a lényegre tértem hogy szeretném működés közben is megszemlélni a járgányt. Semmi akadálya, hozza a kulcsokat...hurrá. Aztán a hurrá hirtelen sírássá változott. Nem indult be a kocsi, lemerült az akksi. De!!! Van a közelben egy autósbolt, onnan vesznek vadiúj akksit és délután ha visszamegyek már benne is lesz. Mit volt mit tenni....hazamentem és bíztam benne hogy délután már dobogó szívvel is láthatom a kiszemeltem.

A hazatérés felemás érzésekkel töltött el. Roppant mód örültem neki hogy végre elhagyhatom a kórházat harminc nap után...ugyanakkor tartottam is tőle hogy hazamegyek. Tudom, furán hangzik ez...de megpróbálom elmagyarázni.

Eleve a kórházban töltött hosszú idő...elhihetitek még többnek tűnt a nagy semmittevés (gyógyulgatás) közepette. Ennyi idő után még egészségesen is szokatlan első körben az otthoni lét. Nekem viszont egy teljesen új környezetet jelentett most. Majd egy hónapig a kórház volt az 'otthonom', ott tanultam meg felkelni az ágyról a műtétek után, ott sétálgattam, ott volt 'helyismeretem', minden közel volt hozzám (kisasztal tele mindenféle fontos dologgal, mint gyógyszerek, innivaló, zsepi..a wc/zuhanyzó is pár lépésnyire... stb.), ott voltak a nővérek akik a napi rutint biztosították (reggeli ébresztés, gyógyszerek, ágyneműcsere, kaja...)..stb., most pedig egy olyan helyre készültem ahol még nem 'jártam' a lerobbanásom óta.

Valamint ott motoszkált a fejemben az a gondolat is, hogy mi lesz ha otthon történik valami. Ez különösen azóta töltött el aggodalommal mióta sikerült a hasfalamnak szabotálni az első kórház elhagyási kísérletet. A sebészeten fekve könnyen és gyorsan jött a segítség ha nagy gond volt...ha pedig otthon vagyok...ott kissé másabb a helyzet. Elveszítem azt a fajta biztonságot amit a kórház nyújt.

Augusztus 25.-én vasárnap volt az utolsó műtétféle. Ekkor - mint korábban írtam - már csak a külső varratot zárta a doki és szivacs is csak a seb felszínére jutott. Ennek különösen örültem - bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak kint van szivacs. A gép pedig továbbra is velem maradt. Mivel másnap mondta az orvos a reggeli vizitnél, hogy kedden már táska nélkül létezhetek és ha utána is minden rendben van akkor hazamehetek....elég vegyes érzésekkel néztem a jövőbe.

Egyrészt örültem, hogy több mint két hét után ismét van egy viszonylag fix időpont és felcsillan némi remény arra hogy hazamehessek. Ugye, az augusztus 10.-i csúfosan meghiúsult hazatérést leszámítva nem volt még erre példa. Másrészt pedig pont ezért volt némi rossz érzésem is...mert voltam már 2 percnyire a hazatéréstől...mégis maradnom kellett. Hamar megszületett bennem az elhatározás, hogy akkor hiszem el hogy hazamehetek amint belépek a házba. Egy perccel sem korábban. De még akkor sem lesz biztos, hogy sokáig otthon is maradok...a kórházba visszatérés lehetősége még sokáig Damoklész kardjaként lebegett felettem.