Hirdetés
1983-ban születtem Miskolcon, 1987 óta éltem Debrecenben 2015-ig. Tehát mondhatni, hogy 2 olyan városban éltem le életem jó részét ahol a salakmotorversenyeknek nagy hagyománya van. Azaz, Miskolc esetében már csak volt. Debrecen még tartja magát, a kérdés hogy meddig.
Kb. 5 éves lehettem amikor anyukám és keresztanyám úgy döntött, kivisz minket gyerekeket egy salakmotorversenyre Debrecenben. Mivel egyikük sem volt korábban ilyesmin, nem nagyon tudták mire számíthatnak. És nekünk gyerekeknek is meglepetés volt. 
Nekem nem sok minden maradt meg a versenyből, a nagy hangzavar igen..de egyéb nem. Egy családi anekdota van...amit gyakran emlegetünk, de én is csak hallomásból tudom: keresztanyám leordított egy mellettünk ülő embert, hogy ne ordibáljon már annyira mert amúgy is félnek a gyerekek a zajtól. 
Egészen tegnapig, ez volt az egyetlen salakmotorverseny az életemben. Mivel Debrecenben éltünk, ismertem a nagy neveket: Adorján Zoltán, Tihanyi Sándor majd később Tabaka Józsi, Magosi Norbert. Egy volt kollégám is űzte ezt a sportot, tőle hallottam még történeteket, de valahogy mindig elkerült ez a sport. Mivel a héten nálunk van unokaöcsém, gondoltam elviszem ...lásson ilyet is, ne csak a virágkocsikat meg a karnevált. Nem az volt a tervem, hogy egy életre megsebezzem vele - 7 éves lesz októberben - de gondoltam jól fog szórakozni a zaj ellenére is.
A parkolással nem volt gond, kicsit gyalogolni kellett ugyan de bőven jónak ítéltem meg a helyzetet pedig kezdés előtt 30 perccel érkeztünk. A bejutás sem volt vészes, 6 ezer ft a felnőtt jegy - nem helyre szóló - és egy ezres a gyerek. Még ennél a pontnál úgy el is fogadtam az árakat. Aztán belépve, a 2 ezer ft-os kis csomag popcorn-nál már kicsit tágabbra nyílt a szemem. De sebaj, lépjünk túl rajta. Bekullogtunk a lelátóra, sikerült is egészen jó helyet találnunk a rajttal szemközti egyenes közepétől odébb. Próbáltam elkerülni a kanyarokat...ott van a legnagyobb salakszórás. A nem helyre szóló jegyekkel csak a nap által legjobban sütött részekre lehetett ülni, sok választás nem volt. A stadion maga azért nem egy ultramodern létesítmény, de próbálják a felszínen tartani és csinosítgatni, a wc pl. egészen kultúrált volt az épületben. Kár, mert amúgy egy izgalmas és szép sportról van szó. Még ha nem is a legtisztább...nézőként sem.
Van egy sajátos hangulata az egésznek. Sok-sok ember, mindenféle részéről és magasságából a társadalomnak. Ki hangosan, ki csendesebben....ki egyedül, ki családdal vagy haverokkal. Alapvetően jó atmoszférája volt az egész eseménynek. Nem volt kiabálás, atrocitás, kötekedés...semmi ilyesmi. Akikkel mi összefutottunk, mindenki kedves és előzékeny volt a többi emberrel. Türelemmel álltak sorba kajáért, piáért...kürtős kalácsért. Azért volt ez fura, mert amúgy meg nem volt olyan szintű rendezés/szervezés mint egy NB1-es focimeccsen vagy kézilabdameccsen például. Az otthonról hozott fél literes innivalókat vita nélkül beengedték, a motozást sem vitték túlzásba...minket ki is hagytak.
A helyünkön a szomszédság is jóféle emberekből állt. Sikerült jó helyet kifognunk. A mellettem ülő emberünk kb. 40 éve jár ilyen versenyekre. Nagyon sok érdekességet mondott a versenyről magáról és a motorokról/versenyzőkről is. Ezúton is köszönöm neki, így még nagyobb élmény volt a verseny, hogy tudtuk mi történik és miért. 
20 futam volt, majd 2 középdöntő és a döntő futam. Négykor kezdődött a verseny és fél 8-kor ért véget. Ha így nézzük, egységnyi pénzért elég sok szórakoztatást kaptunk.
Most pedig érdemes néhány szót ejteni a verseny velejáróiról. Az első....a hang. Igen, a motorok hangosak. És néha durrognak is. Alapvetően megszokható, unokaöcsém is az elején bedugta a fülét...majd kiróbálta szabad füllel is és nem ítélte túlságosan zavarónak. Ez egyéni preferencia, aki kisebb gyerekkel jön vagy érzékenyebb a zajokra, nekik érdemes füldugót vagy fülvédőt hozni. A második és elkerülhetetlen velejárója a versenynek: a por vagy salak. Akármennyire locsolják szorgalmasan a pályát....a koszból kapni fog az ember fia és lánya még az egyenesben is. Eleinte mi is törölgettük magunkat, de rájöttünk...felesleges. Pár kör/futam és ismét koszosak leszünk. Körülöttünk is mindenki koszos volt, beillettünk a tömegbe. Amúgy arra vagyunk szocializálva hogy ne legyünk koszosak emberek közt lehetőleg, de itt ez természetes volt. Ez senkit nem kímél, mindegy hogy gazdag vagy szegény, idős vagy fiatal....vékony vagy sovány...stb. Nem akarok nagy szavakat használni, de volt ebben valami felemelő érzés.
Arra érdemes készülni, hogy gyakran van pályakarbantartás, ami értelemszerűen szünettel is jár. De nem vészes, illetve ilyenkor bőven jut idő elintézni a természetes szükségleteket vagy venni valami italt/kaját vagy csak kicsit megmozgatni az elgémberedett tagokat. A bejáratnál osztogatnak pontos rajtlistát az összes futammal...és ha van tollunk, akkor könyvelni is tudjuk hogy mi történt a futamokban és ki mennyi ponttal gazdagodott. (Az előző mondat legelejében nem vagyok biztos, mert csak az előttünk ülő családnál láttam ilyen papírokat...tehát csak feltételezem, hogy ott kapták valahol. De lehet saját kreáció volt.) Van helyi műsorközlő, aki futam előtt is elmondja a versenyzők nevét és a futam végén is közli a sorrendet, de elég nehéz követni ha nincs róla írásos nyom, mert kijelző nincs a stadionban amin láthatnánk a jelenlegi állást.
Egészen érdekes érzés testközelből látni ezeket a motorokat és versenyzőket. A környezet, a körítés közel sincs egy Forma1-hez vagy Superbowl-hoz, de mégis átjön az hogy mennyire szeretik ezt a sportot és milyen élvezettel csinálják. A közönség is hálás volt nekik és ők is a közönségnek. A bukó, kieső versenyzőket is taps fogadta. Picit keserédes nyomot hagyott bennem, amikor a mellettem ülő úr így fogalmazott: a sportág haldoklását látjuk most. Mint kiderült a debreceni az utolsó működő ilyen pálya Magyarországon. A 16 éves Lovas Zoli, aki nagy reménysége a sportnak...csak reménykedni tudnak, hogy ki fog tartani és folytatja a versenyzést, mert van benne keresnivalója.
A verseny előtt díjjazták a korábban debreceni nagydíjat nyerő versenyzőket. Biztosan az ő szívük is fáj, hogy lassan totál eltűnik ez a sport Magyarországon.
Számunkra élmény volt ott lenni. Látni a motorokat (fék nélkül) száguldani pár méterre a lelátótól, amikor elhaladnak előtted csak úgy dörög minden...és közben azon gondolkozol laikusként - hogy a fenébe nem terülnek ki a kanyarban? A végső győztes - 2017 viágbajnoka - az ausztrál Jason Doyle lett. Az előfutamokban is látszott, hogy könnyedén veri a mezőnyt. A döntőben már kicsit jobban megszorongatták, de még laikusként is feltűnt, hogy mennyivel könnyedebb, magabiztosabb a többi versenyzőhöz képest. A versenyzők közt itt volt még a női világbajnok Hannah Grünwald is. A debreceni versenyzők közül Lovas Zoltán 13.-ik, Magosi Norbert pedig a 15.-ik lett. A verseny végén ők is megkapták a megérdemelt tapsot a közönségtől.
Amint láthatjátok, ez nem egy sportszakmai beszámoló lett. Csak az élményt szerettem volna kicsit átadni és felhívni a figyelmet erre a sportra, ha tehetitek menjetek ki egy salakmotorversenyre. (De ne a legjobb ruhátokba/cipőtökbe tegyétek ezt, csak amit nem sajnáltok )
A végére hagytam két videót, az első a döntő futam a második pedig egy kis ünneplés a döntő résztvevőitől. A videóban sokkal halkabb az egész mint élőben.
