Gondoltam mindenképp érdemes leírnom a tegnap történt esetet. Szűk egy óra leforgása alatt ért meglepetés (pozitív), átéltem örömöt és bánatot valamint tehetetlenséget egyaránt.

Kezdjük az elején: tegnap délután 2óra körül elhatároztam, hogy elmegyek az egyik helyi számtech/mobil/fényképező..stb. cuccokat áruló boltba és veszek egy telefont. (Hosszú tanakodás és teszt olvasás előzte meg mindezt, mire megtaláltam a megfelelő modellt.) Meg is érkeztem az üzletbe, itt ért a meglepetés. A barátnőm állt épp a pultnál, nem győztem csodálkozni mit keres ő egy ilyen üzletben. Mondanom sem kell, ő is meglepődött, hogy én léptem be az ajtón. Kiderült, hogy a fényképezőjéhez jött tokot venni. A meglepetés résszel tehát végeztünk is.

A következő a sorban az öröm átélése. Volt az általam kinézett telefonból raktáron, ráadásul 4ezer ft-al olcsóbban vettem meg, mint ami a kirakatban ki volt írva, mert közben a cég weboldalán leakciózták, csak még az üzletben a régi áron volt kitéve. Tehát öröm a köbön.

Elindítottam majdnem napra pontosan egy hónappal ezelőtt egy másik blogot, amelyet ezen a címen érhetnek el az érdeklődők.

Manapság elég gyakori a gasztroblog, számtalan ilyen jellegű oldallal találkozhatunk. Tehát, a részemről sem nagy újítás, de mégis van benne valami, ami sikerélményt ad. Talán az, hogy megoszthatom másokkal is a jól sikerült ételeim örömét? Néhány ember szerint különleges, hogy 26 éves férfi létemre sütök-főzök. Én nem találom különösebben furcsának, a legtöbb világhírű szakács férfi.

Ha végignézünk az eddig felkerült ételeken, van olyan amelyik nem bír túl sok újdonsággal egy átlagos ember számára. Végülis, nem főzhet az ember minden nap valami különlegeset. Sőt, mint látható nem is frissül naponta a blog. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem kell minden áldott nap főznöm. Akkor főzök, amikor kedvem van hozzá. (Tipikus férfi mentalitás )

Sziasztok!

Egy kis segítséget szeretnék kérni tőletek. A suliban (angol szakos vagyok egyetemen) csinálnom kell egy összehasonlító elemzést az eredeti amerikai és a magyar verziójáról az Egy Rém Rendes Család c. sorozatnak. Ehhez kérném a segítségeteket. Akinek van véleménye ezekről a sorozatokról (mind1,h. pozitív vagy negatív) kérem legyen szíves velem megosztani. Itt a fórumon privát üzenet formájában, ide is beírhatjátok hozzászólásként vagy pedig e-mailben.

A témakörök amelyekre reagálni kellene:
- Mi a véleményed az eredeti amerikai verzióról? Indoklás is szükséges.
- Mi a véleményed a magyar verzióról? Indoklás is szükséges.
- Mennyire sikerült "magyarosítani" az eredeti sorozatot?
- Befolyásolja-e az amerikai emberekről kialakult képedet az amerikai sorozat?
- El tudnál-e képzelni hasonló magyar produkciójú sorozatot Magyarországon? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?

Természetesen más témaköröket is érinthettek ami a két sorozattal kapcsolatos.

Eljött életemben az az időszak, amikor már ideje komolyan vennem az életet. Ideje komolyan vennem azt, hogy hamarosan diplomát szerzek, mégpedig angol szakon és ha minden jól megy angolt fogok tanítani.

Egyetemi tanulmányaim során kb. fél éve szólítottak először tanárjelöltnek, ekkor tudatosult bennem az, hogy belátható időn belül én is diákok sokaságával fogom megosztani tudásomat és próbálom majd őket legjobb tudásom szerint tanítani. Aki szintén tanár szakosként tengeti életét valószínüleg osztja azt a nézetemet, hogy a tanárképzés alapozó éveiben nem sok olyan jellegű ismeretet szerzünk, aminek túl sok köze lenne a valódi tanításhoz. Pszichológia, a tanulás motiválása, tehetséggondozás stb...

Idővel azonban kezd forrni a lábunk alatt a talaj. Olyan tárgyak következnek a sorban amelyek már a valós, és életszagú tanításhoz szorosan kapcsolódnak: tantervelmélet, pedagógia értékelés, pedagógiai programfejlesztés....nem is beszélve a tangyakról és a szakmódszertanról. Jómagam is ebben az időszakban ébredtem rá, hogy valójában mennyire közel vagyok a tanításhoz. Itt már nem babra megy a játék...itt már nem csak elméletről van szó, ez már kérem kőkemény gyakorlat. Ki kell állnom 10-15-20-25 diák elé és minél jobb produkciót nyújtani.

Legutóbbi (sorrendben összesen második) címlapos logout írásom nem várt reakciót idézett elő. Szerettem volna egy olyan témát boncolgatni, amely azt hiszem jelen van - ha nem is mindenki - de nagyon sok ember életében. Akár munkájához, akár privát életéhez kapcsolódóan.

Azt reméltem szépen megbeszéljük ki hogyan is látja a magyarországi "nyelv" helyzetet, milyen tapasztalatai vannak. Nem kértem számon semmit. Nem szóltam le senkit, csak a saját véleményemet/tapasztalataimat írtam le ahogy azt egy fórumon szokás.

A hozzászólások jelentős részének a hangvételével semmi bajom, elfogadom a kritikát. De azért ha már valaki arra teszi fel idejének egy részét, hogy lehord mindenféle magyartalan, rossz helyesírású, tudatlan bunkónak egyetlen írásom alapján...az már kicsit túllő a célon.

Lehet ezt másképp is kérem: ma hajnalban kaptam egy emailt egy kedves fórumtárstól, aki szintén hozzászólt az írásomhoz. Felhívta a figyelmemet az általa észrevett hibákra, amelyeket azóta ki is javítottam. Ami pedig a legfontosabb: mindezt kedvesen, normálisan leírva, tényleges tanító szándékot mutatva tette. Meg is köszöntem neki, mivel tényleg hasznos volt számomra.

A cím nem véletlen, hiszen ebben a kis írásomban a magyarok nyelvtudására szeretnék koncentrálni. Azt hiszem nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom, hogy a helyzet bizony kiábrándító.

Képzeljük csak el a következő szituációt: idegenföldről érkezett barátunk tanácstalanul álldogál az állomáson, lázasan kutatja a térképet és közben fél szemmel potenciális útbaigazító egyént keres. Első választása egy jól szituált 45-50 éves úriemberre esik. Pech, emberünk ugyanis akármennyire jól szituált, idegennyelvként csak az oroszt ismeri, fent említett külföldink pedig azt éppen nem. Nem jár több sikerrel egy 30-as éveiben járó kismamával sem, pár perc kézzel-lábbal való mutogatás után tovább kullog. Hirtelen fényt lát az alagút végén: tizenéves diákok beszélgetnek a bejárat előtt. Joggal reméli, talán ők segíteni tudnak neki és lehullanak a nyelvi korlátok...elvileg iskolások csak tanulnak valami nyelvet. Sajnos, emberünk ezzel a feltételezésével nagyot koppan. A lazán cigizgető diákcsoport nagy nehezen, tört angolsággal, mondatait szavanként felépítve ad útmutatást.

Valóban, ahogy a cím mutatja: életem egy korszaka véget ért. Lehet, hogy folytatódik tovább, de sosem lesz olyan mint eddig volt. Hogy mindenki számára világos legyen a történet, leírom az elejétől.

Az egész 2004 késő nyarán kezdődött, amikor megláttam egy újsághirdetést amelyben önkénteseket kerestek a decemberben megrendezendő Női Kézilabda Európa Bajnokságra. Gondoltam jelentkezek, természetesen mivel önkénteseket kerestek, fizetés szóba sem került. Engem mégis nagyon vonzott az egész, hogy ilyen kis mértékben, de mégis része lehetek egy ilyen sporteseménynek, mégpedig tevékeny részese. Nem pedig nézőként.

Végeredményben a lényeg annyi,hogy innentől kezdve bekapcsolódtam a helyi sportéletbe/sportszervezésbe önkéntesi minőségemben. Olyan munkát kaptam az EB során, amellyel nyelvtudásomat is használhattam. Nagyon élveztem a melót, minden este hullaként zuhantam az ágyba, mégis jól éreztem magam.

Szerencsére lakhelyemen (Debrecen) 2004 óta rengeteg VB-t, EB-t és más fontos sporteseményt rendeztek így mindig akadt dolgom. Volt itt utcai futó VB, tornász EB, cselgáncs EB, jégkorong VB, rövidpályás úszó EB, U23-as atlétikai EB...stb.

Talán nem tévedek nagyot ha azt feltételezem, hogy hozzám hasonlóan sok egyetemista koptatja itt a billentyűket a ph-n. Pár hete megkezdődött az évente kétszer beköszöntő vizsgaidőszak. Mindkét vizsgaidőszaknak megvannak a maga negatívumai, a vizsgák stressze és a tanulással töltött sok időn kívül.

A téli vizsgaidőszakot szinte kettévágja a Karácsony-Szilveszter páros. Kinek van kedve olyankor tanulni? Nagy családi kajálások, rokonok özönlenek számtalan városból, karácsonyi hangulat, rohangálás ajándékok után, kinek mit merre hol? és társaik. A nyári vizsgaidőszak ha lehet egy kicsivel még nehezebb. Napsütés és kellemes idő csalogat a szabadba, de nekem sajnos a szobámban kell porosodni könyvek, jegyzetek és utolsó pillanatban gyártott puskák kupacai között. Főleg ilyenkor, június második felében rossz, amikor a középiskolák lármás tanulói már elárasztották az utcákat magukra öltve legharsányabb nyári hangulatukat. Nekem pedig nem marad más, mint bámulni őket az ablakon keresztül.

Régóta foglalkoztat már a gondolat,hogy én is beálljak a sorba és blogot írjak. Most láttam elérkezettnek az időt. Talán azt várom tőle,hogy megkönnyebbülök ha kiírom magamból a gondolataimat, azért ez más mintha szemtől szemben mondom el valakinek, de mégsem privát teljesen.

Tetszik ez a kettősség. Olyan ember vagyok aki még a legjobb barátainak is nehezen nyílik meg, vannak témák amikről nem szeretek beszélni másoknak, pedig sok minden nyomja a lelkem. Ezek most elég nagy szavak, de tényleg így érzem. Azért ne várjatok tőlem szaftos pletykákat, magánéleti titkokat, több generációs családi drámákat, de igyekszem kis életem valamennyi általam fontosnak/érdekesnek/furcsának vélt részletét megosztani veletek.

A ph! tagjai lesznek az én virtuális Csernus dokijaim... lehet ez furán hangzik első olvasatra, de ahogy nézelődök a fórumon elégedettséggel veszem észre,hogy sok olyan ember van itt, akinek igenis számíthatok a véleményére, tanácsára ha szükségét érzem.