Kefalónia

Ha azt kérnétek tőlem, hogy mondjak egy olyan szigetet a görög világban, ami rabul ejt, elvarázsol, gyönyörködtet, és soha el nem enged, akkor egy határozott mozdulattal lecsapnám a söröskorsót, és Kefalónia szigetére böknék a térképen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a rangot nem egyedül vívta ki nálam a sziget, hanem kis- (ám annál híresebb) testvérével: Ithakával együtt.

''Én Odüszeusz, Láertész sarja vagyok, ki ezernyi
cselről elhírhedtem, a hírem fölhat az égig.
Messzirelátszó szép Ithakát lakom: ott van a lombos
Néríton kimagasló orma; körötte igen sok
más népes sziget, egymásnak szorosan közelében:
Dúlikhion, Számé meg az erdőshátú Zakünthosz.
Míg Ithaké laposan, legföntebb fekszik a vízben,
néz a homályba, azok meg a napba s a hajnali tájba;''
Odüsszeia IX., 19-26. (Devecseri Gábor fordítása)

A történelemmel most kivételesen nem sokat bajlódnék. Egyrészt azért, mert földrajzi fekvése analóg módon Korfuval és Zakynthossal azonos történelmi ívet biztosított ennek a csodás kis szigetpárosnak, másrészt ezt a részt úgyis mindenki átugorja, és a hazánkban szokatlan, ám annál kellemetlenebb sirokkóra való tekintettel nem fárasztom magam. Nézzétek el nekem.
Csak néhány szót tehát, a következetesség kedvéért. A sziget nevét első királyáról, Kephalosról kapta, aki a városalapítások során a nagyobbakat fiairól, Samiról, Pahliról, Kraniról és Pronnoiról nevezte el. I.e. 300 környékén ez a kis sziget már önálló pénzzel és jogi, gazdasági alapokkal bírt, sőt, külön neve is volt: Tetrapolis, a 4 fő városa után.
Athén és Spárta is szemet vetett rá, de csak nagy csetepaté árán sikerült bevenniük, később tengeri bázissá alakították, a kalózok támadásai ellen. A XI. században francia uralom alá került, testvérszigeteivel együtt, tőlük 1480-ban a törökök vették át az uralmat, de nem sokáig, mert jöttek a Velenceiek. 1757-ben beszólt a természet, és egy laza földrengés kiséretében elpusztította az akkori központnak számító St. Georgios Erődítményt, így a kefalóniaiak áttették székhelyüket Argostoliba, ami a mai napig a „főváros”. Az olaszok 1797-ben adták át a szigetet a franciáknak. A XX. Század elején végre felszabadult a terület, és már csak kisebb zavargások szóltak bele a helyi történelembe, úgy mint a II. Világháború, mely időszak romantikus (és kevésbé romantikus) történéseiről Corelli Kapitány Mandolinja címmel csodás könyv, és kevésbé csodás film is született.

Tudtommal itthonról csak 1 helyre megy még utaztatás – Svoronataba, esetleg Lassiba (ha busszal átvisznek minket).



A sziget meglehetősen hegyes-völgyes, rögtön fel is osztanám szokásomhoz híven (bizonyára valami felfedező reinkarnációja lehetek) a szigetet, legyen a bal nyúlvány egy rész, a sziget déli, sűrűn lakott része egy másik, északi ritkásabb egy harmadik, illetve Ithaka a méltatlan negyedik, vagy inkább nulladik.
A sziget nincs túlzsúfolva turistákkal. Főleg angolok és németek járnak ide, akik leginkább a diszkók körül tömörülnek, és napközben szeretnek medencékben, vagy derékig érő homokos pocsolyákban dagonyázni. Magyarországról alig 2 éve indítanak ide járatokat.
Induljunk is rögtön Északnak, és száguldjunk át Argostolin. Láthatunk itt hatalmas kikötőt, népes sétáló utcákat, vásárokat és piacokat.



Itt valami magát menőnek gondoló csávó igyekszik elrontani a kép összhatását, kellő sikerrel, de már nem tudom kiretusálni.
Átkompolhatunk pár euróért Lixouri-ba, de érdemes most első nekifutásra kicsit motorozni még, és a hajlatban megcsodálni azt, hogyan képes a tenger is elmocsarasodni. Az alig mozgó víz hatalmas só-szigeteket épít, és meglehetősen változatos madárvilággal találkozhatunk itt. Láthatunk olyan növényeket, pl. kaktuszokat, amiket én eddig még képen sem.



Lixouri-ba átérve egy jópofa halászfalut találunk, a maga érintetlenségében, egyedül a kis kikötője utal a civilizációra. Tavernái még a régi görög falusi hangulatot idézik, úgyhogy bátran üljünk be valamelyikbe. Nem igazán érdemes tovább motoroznunk a kis nyúlványon, mert a túlsó parton nem megy út, így bármerre indulunk, általában hegyi zsákutcákba fogunk érni. A görögök fantasztikus módon értenek a túristák megzavarásához oly módon, hogy nem tesznek ki táblákat oda, ahol az ember elvárná. Így hosszú, akár 1 órás motorozás után, elágazás nélküli utakon, egyszercsak egy 5 házból álló faluba érünk, 45 fokos emelkedőn, és az aszfaltos út egy fenyőerdőben ér véget, többnyire autóroncsokkal és kecskékkel.



Induljunk hát vissza, és a sziget hónaljánál, a mocsaras kanyarban ne Argostoli felé vegyük az irányt, hanem Északkeletre, Assos felé. Itt alig negyed óra utazás után elérjük Myrtos öblét, amit a térképen Mourtosnak jelöltek valami tömény ital elfogyasztásának hatására. Akárhogy is írják, guruljunk le az öbölbe vezető lejtőn, és gyönyörködjünk a hófehér kavicsos partban, a beach bal felében tátongó, hűsölést igérő barlangban, és a felette szerencsétlenkedő, nyakunkba öklömnyi sziklákat görgető kecskékben. (Figyelem! A barlang előtt 10 méteres körzetben TILOS tartózkodni, komoly sérüléseket szenvedtek már a leguruló kövektől turista társaink. Vagy be a barlangba, vagy el tőle, messzire.)



Ha továbbhaladunk Észak felé, akkor már a szerpentin széléről néhol szemünk elé tárul egy csodálatos kis öbölpáros, közte egy keskeny faluval, Assossal. Ide mindenképpen guruljunk le, már csak azért is, mert a kis földnyelven egy régi kastély romjai találhatóak. Ne dőljünk be a lent parkoló sok autónak, motorozzunk fel a kavicsos szerpentinen óvatosan, ugyanis gyalog kicsit fárasztó a kb 2 kilométeres hegyi menet.



Megintcsak Északnak haladva, több száz méteres magasságból csodálhatjuk a végeláthatatlan Jón tengert az út baloldalán, amíg be nem érünk Antipata jópofa falucskájába, mely nevét valószínűleg valami filozófus lováról kapta, hisz a Pata túloldalán általában a Ló van. Filozófálgatás helyett azonban guruljunk le Fiskardóba, ami a sziget második legnagyobb kikötőjével bír, és nem mellesleg egy csodás, régi világítótorony is ékeskedik itt. Javaslom induljunk vissza ugyanazon az úton, amin jöttünk, le Argostoliig, ahol megnézhetjük a másik szép világítótoronyból a naplementét, majd gyorsan hazajuthatunk, mielőtt az esti hűvös kényelmetlenné teszi a motorozást.



Egyébként itt Argostoliban van egy érdekes mesterséges gát, ami egyben híd is. Leválasztottak ugyanis egy öblöt, annál a kis nyúlványnál, amit a térképen is láttok. A nyúlványt összekötötték egy aszfaltozott betonsávval a szárazfölddel, és ezen átsétálva (motorozás esetén a helyiek csúnyán néznek) levághatunk pár kilométert. Ugyanitt kissé agresszíven kenyeret, vagy bármiféle kaját kunyeráló kacsák, libák, és egyéb szárnyasok terrorizálják az arra járó jóindulatú túristákat.



Induljunk hát Keletnek, a szigetet alulról kerülve, végigcsodálva a sziklás, zöld partszakasz összes szépségét. Itt, a déli, délkeleti parton sokat pancsolhatunk, szebbnél szebb öböl és part kínálja magát…



…de ne hagyjuk magunkat elcsábítani, ahogyan egykori kalandozó társam, Odüsszeusz sem engedte a Szirének által: kötözzük magunkat a motor kormányához, és hasítsunk tovább Skala és Poros nyomába…öö.. irányába.
Ez a rész már kissé civilizáltabb látványt nyújt, vesztünkre, ugyanis fehér poros márványbányák, autószerelő műhelyek, egy nagy, forró kikötő, azaz Kefalónia ipari negyede próbálja kedvünket szegni. Nevessük botor próbálkozásán, és száguldjunk Északnak, Drogarati felé!



Bizony, talán már sokan hallottak erről a részről, Sami környéke bővelkedik a látnivalóban. Rögtön utunkba esik az első kereszteződésnél Drogarati, és annak cseppkőbarlangja. Talán a környék legcsodásabb természeti képződménye, kissé borsos áron megcsodálható, de ha másért nemis, a hűsölésért megéri lesétálni a terembe, ahol koncerteket is szoktak rendezni. Fotózni tilos, erre egy marcona néni szigorúan vigyáz, így ti se tegyétek!



Tegyünk egy kis kitérőt Sami felé, megcsodálva apró, pofás házacskáit, népes kikötőjét, templomait és tavernáit, ide még visszatérünk a napokban. Viszont az utunkat folytatva rövidesen elérünk Melissani falucskáig, ahol egy apró tábla mutat majd balra, „cave” felirattal! Nosza, kövessük a látszólag szerviz útnak tűnő keskeny ösvényt, majd parkoljunk le, ahol a többiek is. Alig tudtunk felócsúdni a cseppkőbarlang szépségeiből, és máris egy újabb természeti csodához érkeztünk, a vízgyűjtőként funkcionáló Melissani földalatti barlanghoz! Perkáljuk le a borsos belépőt, megéri! Aztán üljünk be az egyik csónakba, és az evezőt forgató idegenvezetőnk pergő nyelve ellenére koncentráljunk a körülöttünk pompázó páratlan látványra!



Sajnos a képek nem tudják visszaadni azt a kék színt, amit ez a kristálytiszta, és igencsak hideg (10-12 °C) víz mutat a beszüremlő fénypászmákban, de talán jobb is, legyen ez mindenkinek ámulatba ejtő meglepetés, ha arra látogat. A barlang az 1957-es földrengésig zárt volt, mikoris beszakadt a teteje. A környező hegyekből gyűjti össze a vizet, és egy apró járaton, majd 2 km hosszan vezeti azt a tengerbe. Búvárok végigmentek ezen a földalatti járaton, ezt klausztrofóbiásoknak nem ajánlom, induljunk tehát tovább.



Nincs más hátra, mint átkompolni végre Ithakába! Bízzunk a komp kapitányában, hogy neves elődjétől eltérően ezt a rövid távot, korunk profi eszközeivel talán eltévedés nélkül megteszi, és lépjünk erre a híres földre, amit Homérosz kollegám valamikor régen megénekelt.



Ha a szigeten rögtön Északnak indulunk, akkor elérhetjük a király, Odüsszeusz egykori városát, Lefkit, de emlékművet kicsit feljebb, Pilikata-ban állítottak neki. Motorozzunk tehát fel égeszen ide Északra, kávézzunk egyet a főtéren, majd vizsgáljuk meg közelebbről a park közepén található emlékművet és térképet.



Ha jobban szemügyre vesszük a hevenyészett domborzati térképet, akkor látjuk, Odüsszeusz barátunk tényleg jócskán eltévedt, nyilván akkoriban nem volt sem PH, sem utikalauz erre a területre, így hát nem csoda, hogy bolyongott egyet. De még hogy!



1. Trója, ugye innen indult haza hősünk, egy kisebb pofozkodás után
2. Cicones, Trákia földje
3. Lótuszevõk földje: a tunéziai Djerba szigete
4. Küklopszok szigete: Levanzo szigete
5. Otthoni földek: az Appennini-félsziget déli része
6. Laüsztrügónok földje: a korzikai Bonifaccio
7. Kirké szigete: Circeo-fok
8. Hádész országa: Ponza szigete (itt hál’istennek visszafordult, különben azt sem tudnánk, ki volt Kolumbusz)
9. Szirének szigete: a Galli-szigetek
10. Bolygó Sziklák: a Stromboli vulkánja / Szkülla: a Scylla városánál lévõ szikla / Kharübdisz: a Messinai-szoros örvénye
11. Héliosz mezeje: Messina város területe
12. Kalüpszó szigete: Gozo
13. Phajákok szigete: Korfu.
14. Otthon, édes otthon.

A megérkezés örömére szétcsapott a kérők között, aztán megborotválkozott. Mindenesetre a tanulság: soha ne indulj el navigáció nélkül ismeretlen vidékre, de legalábbis vidd magaddal az asszonyt is.
Térjünk vissza Ithaka látványosságaihoz, guruljunk le a sziget „fővárosába”, Vathiba. Ha a szigetet ezúttal Keletről kerüljük, akkor ismét látványos, és páratlan öblök, partok teszik feledhetetlenné fél órás motorozásunkat.



Ahol összeszűkül a sziget, egy csendes, meglehetősen tágas öblöt találunk, egy pár perces fürdőzést, és pihenés megér.



Mesebeli kis faluba érünk, Vathiba, pompás, pasztell-színű házacskákkal, azt gondolnánk, hogy itt valami romantikus mese díszletei közé csöppentünk, csak épp Alice már hazament. Bizony, Vathi így nézett ki a földrengés előtt, és a helyi önkormányzat, dícséretes módon az utolsó kőig, színig visszaállíttatta a falut.



Ha tovább indulunk, Vathi mögé, Keletre, akkor az út végén egy eldugott kis öblöt találunk, alig megközelíthető parttal, többnyire hajóval jönnek ide az emberek. Éppen ezért az élővilág szinte érintetlen, bármit találunk, szigorúan dobjuk vissza rögtön fotózás után!



A komp talán legkésőbb 19-kor indul vissza, mindenképpen kérdezzük meg idefele jövet! Bár egy csillagfényes – ám hűvös – éjszaka Ithakán, nem lehet egy utolsó dolog. Bizony, ez a sziget úgy belopta magát a szívembe, hogy a kávémat kortyolgatva Vatiban, elhatároztam, ha egyszer kis házat veszek a görög szigeteken, az itt lesz.

Remélem, hogy ez a már nemis evilági szépségű szigetpáros sokáig ilyen érintetlen marad, legyen ez egy földi paradicsom, ahova néhány évente ellátogathatunk, megcsodálva milyen az, mikor a természet jókedvében van, és olyat mutat számunkra, amilyen állítom, a Világegyetemben páratlan. Csodálkozunk ezekután, hogy Odüsszeusz nem parkolt le a Kirkénél? Én sem tettem volna!

Ha Görögország egy gyönyörű gyöngykagyló, néhol csipkézett, vad élekkel, néhol lágy, márványos, vakító szépségű formákkal, akkor Zakynthos szigete az igazgyöngy ebben a kagylóban.
Lehet, kicsit elfogult vagyok, és ez erősen szubjektív, de csak azt tudom javasolni: menj el, nézd meg magad. Nem fogsz csalódni. Az általam meglátogatott szigetek közül ez tetszett a legjobban, rendkívül változatos, izgalmas, sokszínű, vad és egyben barátságos, látványos, sziklás és zöld, kék és vörös... Azt hiszem, Zakynthosra egy fél élet sem lenne elég. Ha valahol kis tengerparti házikót vennék, hogy délutánonként a lábam a vízbe lógatva koktélt szürcsölgessek, na, az ezen a szigeten lenne.

Zakynthos

A Jón szigetek egyik ékköve Zakynthos. Homérosz szerint ezek a szigetek alkották Odüsszeusz birodalmát, sokak szerint itt játszódott az Odüsszeia. Erről majd Kefalóniánál fogok részletesen írni, mikor kis testvérszigetét, Ithakát részletezem.
Zakynthos nevét vagy a vadon növő hyacintről, vagy mások szerint Dardanosz király fiáról kapta. I.e. 455 előtt kereskedők és tengerészek, főleg akhájok laktak a szigeten, leginkább ugródeszka volt Korfu és a déli Jón szigetek között. Ezután a szigetre szemet vetettek az athéniak, és hozzácsatolták egyre terjeszkedő városállamukhoz. Ezután i.e. 191-ben Korfu után ezt is elfoglalták a rómaiak, majd azok bukása után jó ideig a szigetek között portyázó vandáloké lett, majd 1479 után a velence kaparintotta meg. Legerősebben ezen kultúra nyomai érződnek a romok között nézelődve, el is nevezték anno „Il fiore di Levante”, Levante virágának a velenceiek a szigetet. A XIX. század elején rövid francia és angol uralom után végül elnyerte méltó helyét, a nagy Görögország zászlaja alatt. Sajnos az 1953-as földrengés (majd Kefalóniánál is kitérünk rá) romba döntötte a velencei kor épületeinek nagy részét, sok sok gyönyörü olasz stílusú templom és palota veszett oda, melyek egy részét már próbálták újjáépíteni.



Ahogyan a térképen is látszik, a sziget egy jópofa rákollóhoz hasonlít, mely éppen a Teknőc szigetet védelmezi ollói között. Képzeletben osszuk négy részre a szigetet, így próbálom majd tagolni a beszámolómat, úgy földrajzi, mint látnivalók szempontjából.

Ismereteim szerint tőlünk egy helyre viszik az utasokat, konkrétan délre, Laganas falu környékére. Legyen hát ez a kiinduló pontunk, már csak azért is, mert ennél csak izgalmasabb területek várnak ránk északabbra.
Repülővel a szigetre érkezve már jól látható a térképről ismert óriási öböl.



Transzfer a szállásra Zakynthos városból, közben már nézelődhetünk, a sziget keleti szakaszán áthaladva sok csodaszép öblöt, kicsi falut láthatunk, amit majd később visszatérve részletesen megvizsgálunk.
Szálláshelyünket elfoglalva, a közeli partra lesétálva azonnal szemügyre vehetjük a Teknőc szigetet.



Nem csak alakjáról kapta a nevét, hanem Görögországban egyedülálló módon, csak itt fészkel a híres Caretta Caretta, az Álcserepes Teknős, mely igencsak a kihalás szélén áll, ezért minden egyes példányra úgy vigyáznak, mint a hímes teknőctojásra. A képen a baloldali a teknőc.



Rögtön üljünk is hajóra, és néhány euróért csónakázzunk át az amúgy kicsit unalmas Laganas falucskából erre az izgalmas szigetre. Útközben megmutatják Zakynthos délnyugati csücskét, ami igencsak csipkézett, erősen sziklás rész, gyönyörű, kristálykék vizzel. Ha szerencsénk van, és a kapitány elég bátor, illetve pár úzón már túl van, akkor egy ilyen alagúton is átvezeti lélekvesztőjét, legnagyobb örömünkre.



Megérkezve a Teknőc szigetre, néhány órás pancsolás és szabadfoglalkozás következik. Járjuk nyugodtan körbe a szigetet, már ha elég képzettek vagyunk némi sziklamászáshoz, illetve néhol térdig vizben gázoláshoz. Útközben találkozhatunk a teknőcök védelmére kihelyezett táblákkal, védőrácsokkal. Fel is hívják rá a figyelmünket többször is, de úgygondolom senkinek nem kell a szájába rágni, miért vannak ezek ott, így tényleg ne menjünk közel hozzájuk, a sok kis apró teknőc ott lapul a homok alatt a tojásban.



Laganasba visszatérve, a bárokat látogatva, és a parton sétálva felfigyelhetünk Agios Sostis apró kis szigetére, egész közel a parthoz, melyet egy híd köt össze Zakynthosszal. Bátran sétáljunk át a hídon, és legnagyobb meglepetésünkre egy hangulatos, izgalmas bárban találjuk magunkat, teljes kilátás a tengerre, este raggie zene és rasztafigurák. Egy koktélt megér.



Következő utunk vezessen Nyugatra, kedves olajligetek és később szőlőskertek között eljutunk a sziget bal szélére, amely fürdőzésre nemigazán alkalmas, de annál látványosabb. A motort nem tudjuk a partig vinni, igy parkoljunk le, és gyalogosan menjünk a vízig. Ha szélcsendes időnk van, itt akkor is erős hullámok fogják a csipkézett, vad, éles sziklás partot csapkodni, ha amúgy fúj a szél is, akkor egyenesen félelmetes a hullámverés.
Nekünk sikerült egy csendesebb napot kifogni, így még a vízbe is bemerészkedtem, de amint látszik, mezitláb nem igazán ajánlott flangálni a parton.



Ha picit tovább csavargunk agalas felé, akkor a part erősen emelkedik, éles, meredek szakadékokba rejtve a tengert. Bízzunk benne, hogy van elég hely a gépünk memóriakártyáján, mert itt csodás képeket lehet készíteni. Rengeteg magányos, romantikus öböl rejtőzik a leszakadt partok mélyén, sokszor megközelíthetetlen mélységben. Én azért megpróbáltam az egyiket becserkészni, hálistennek volt nálunk ragtapasz. A tenger rohadtul csípi ám a friss sebet...



Térjünk vissza főhadiszállásunkra, és üljünk be a parton vacsora gyanánt az egyik populáris helyre, nevekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy szinte mindet kipróbáltuk, egyik sem okozott csalódást. Ezt a tálat talán az Octopus -hoz címzett tavernában ettem.



Ha következő napon a túránkat a keleti part fele vesszük, változatos és izgalmas kalandok várnak ránk. Rögtön első állomásunk lehet Vassilikos, a sziget délkeleti csücskén. Óvatosan lopakodjunk el a katonai bázis mellett, fotózzuk le a toronyban posztoló őrt, ennek örülni fog. Ha elértünk az aszfaltos út végéhez (ami egy sziklában végződik, szó szerint, egyik pillanatban még aszfaltos út, csík, csík, csík, aztán egy 50 méter magas szikla), akkor merészkedjünk le a kavicsos fövenyen, és úszkáljunk, búvárkodjunk egy nagyot az erre a partszakaszra jellemző aprószigetes, sziklás, tisztavizű részen.



Továbbhaladva északra, beérünk Zakynthos városba, ahol akár egy egész napot elnézelődhetünk. A kikötő rendkivül forgalmas, nem is gondolná az ember, hogy ez a kis sziget mekkora jövés-menést bír el. Sok kisebb templom, múzeum található, érdemes meglátogatni őket, feltéve ha nem hétfőn mentünk, mert akkor az utóbbiak zárva vannak. Van itt bank, millió kávézó, bár, szűk sikátor, és kereskedők utcája, édességbolt és fagyizó. Mindenképpen kóstoljuk meg az óriás palacsintát egy Crepé -ző helyen, és egy gyros pitát. A kikötő mellett leskelődjünk be a halpiacra, apró rákoktól kezdve hatalmas, félelmetes szörnyetegekig, mindent láthatunk. Nem ritka a több méteres kardhal sem. A város közepén, a Szent Márk téren a gyümölcs és mézpiac külön látványosság, vagy háromszor sétáltunk át rajta, és mindig láttunk valami újat. Képtelenség vásárlás nélkül otthagyni. A kikötő melletti sétányról megnézhetjük a legnagyobb, leghíresebb zakynthosi templomot, az Agios Dionysos-t.



Ugorjunk a járgányunkra, és gyorsan motorozzunk tovább Észak felé, mielőtt beesteledik. Az út kicsit eltávolodik a tengertől, de ne bánjuk, mert izgalmas, enyhén szerpentines úton haladhatunk, néhol márványbányát, néhol olajfa ligeteket érintve. Alikanas mellett elhúzva, ha a tenger felé nézünk, és szerencsénk van, láthatunk egy kalózhajót, ami állítólag már motorizálva van, a könnyebb haladás érdekében, de én szeretnék hinni benne, hogy még mindig vitorlával közlekedik. Nem volt túl erős zoom a gépemen, elnézést az ócska minőségért.



Újabb negyed óra motorozás után elérünk a sziget északi csücskéhez. El sem tudjuk téveszteni, ugyanis az utolsó szakaszon 15 méterenként fiatal görög srácok ugranak elénk, azt ordibálva, hogy ''blúúúúkévsz! blúúúúkévsz!''. Ne ijedjünk meg, ez nem a helyi túrista-elhárító átok, nemis csúnya káromkodás, hanem a Blue Caves nevü, rendkívül látványos természeti képződményhez érkeztünk. Próbáljunk még egy pár kilómétert észak felé haladni, szlalomozva a blúkévszezö srácok között, ugyanis minnél közelebb érünk a Kék Sziklákhoz, értelemszerűen annál olcsóbban visznek el oda. Nosza, engedve a kedves helyiek unszolásának, ugorjunk be egy csónakba, amik félóránként hordják a látogatókat, 4-es, 6-os csoportokban. A látvány magáért beszél, ennyire szép kéket én még életemben nem láttam.



Örömömben ugrottam is egy nagy fejest, hogy megnézzem, nem-e kék lámpákkal világitják meg alulról, hát tanúsithatom: nem.
Ugyanitt megmutatják a különlegesen lyukacsos partszakaszt, a barlangokban még jobban kijön a természetfeletti kék szín.



Kis kék kitérőnk után még poroszkáljunk pár kilómétert északra, és elérjük a leges legészakibb csücsköt, amit egy világítótorony, és két apró malom tesz híressé. A malmokra külön felhívom a figyelmet, ugyanis ha legközelebb Zakyra támad kedvünk jönni, érdemes felhívni az épületek tövében lévő táblán virító számot, hátha van még szabad időpont.



Igen, kedves barátaim, a malomban meg lehet szállni, akár itt tölthetjük az egész vakációnkat, gyönyörű kilátással, és olyan egzotikus környezetben, ami szerintem igencsak irigylésre méltó.



Másszunk is fel az egyik malomba (a nagyobbik 4 személyes, a kisebbik 2 személyes), már ha épp nem lakják. A kilátás magáért beszél, meredek lépcsőn egy saját strandhoz érkezhetünk, ami a malomhoz tartozik, garantáltan nem pancsol ott senki rajtunk kívül.



Ha eleget fájditottuk szívünket, elmerengve a malom, és laganasi szállásunk színvonala közötti különbségen, akkor jegyezzük meg a világítótorony melletti kis nádkunyhót, és jöjjünk ide vissza még valamelyik nap, ugyanis innen indul legközelebbről a túra a sziget talán leghíresebb látványosságához, a partravetett csempészhajóhoz.
Sajnos a hajó partról nem közelíthető meg, bár gyanítom, ebben van némi üzletpolitika is.
A sziget északnyugati élén motorozva, párszáz méter magasból megcsodálhatjuk a hajót, amint páratlan szépségü környezetében várja az enyészet végső döfését.



De ne érjük be ezzel a távoli képpel, üljünk be a nádkunyhó alatt várakozó gyors hajóba, 6 euróért 10 perc alatt elvisznek minket a roncshoz. A csempészhajó meg volt rakva borral, dohánnyal, és állítólag lányokkal is, mikor 1980ban üldözőbe vette a partiőrség, és a hajsza csetepatéba torkollt. A csempészhajó süllyedni kezdett, de még időben a partrahúzták, ide, ebbe a csodás öbölbe. A roncsba be is lehet mászni, sajnos már összerondították különböző ''művészi'' alkotásokkal túristatársaink, de ha más nem, az öbölbe délután pompásan besütő nap sugaraiban csillogó víz kárpótol minket.



Nem ejtettünk szót még a sziget Észak-Nyugati részéről. Azért hagytam a végére, mert kivételesen ez a rész szűkölködik látványosságokban. A szigeten itt húzódik egy hegy, egész le délig, amely kicsit kopárrá és lakatlanná teszi ezt a részt. Ráláthatunk a roncshajóra Porto Vromi magasságában, majd meglátogathatjuk a sziget legmagasabb pontját, ahol egy rádióadó antenna is található. Üzenjünk haza, morzéval, ha már ittvagyunk.
Hosszú motorozás után ismét leérünk a délnyugati csücsökhöz, a már jólismert csipkézett, sziklás részt üdvözölve. Közben találkozhatunk kedves falukkal, bennük az elmaradhatatlan templom, és harangtorony.



A szerpentinről egyébként néha igazán jópofa látvány a távolban húzódó tenger, kicsit közelebb pedig a kanyargó út, fákkal, sziklákkal szegélyezve.



Biztos vagyok benne, hogy ez a sziget mindenkinek a szíve csücskében marad. 1 hét nem is elég, javaslom, hogy 10-12 napra menjetek, mert nem elég egyszer körbekerülni, sőt, kétszer is kevés. A sziget elég nagy, nem is lehet mindent 1 nap alatt megnézni, és érdemes második alkalommal nem keletről, hanem nyugatról kerülni, itt amig a hegy el nem kezd emelkedni, nagyon kedves, csendes gyümölcsös, szőlős, olajos ligetek között, keskeny utakon motorozhatunk. Szívjuk magunkba az olajfák illatát, raktározzuk el a kecskék és birkák kolompolását, a kabócák ciripelését, mert Zakynthos csak egy van, és megismételhetetlen.