Hirdetés
Ismét elkeseredtem kissé. Persze, a világ nem állt meg, hogy egyik oldalát folyékonyra olvassza a Nap, mig a túloldalon jéggé fagyna még a szikla is - minden ugyanúgy megy tovább, mindenki él és virul - hogy boldog-e? Azt kétlem.
Történt ugyanis, hogy a Blahán akartam parkolni, 17 óra körül. Bekanyarodtam abba a csinos parkolórészbe, és a könyéktámaszt felnyitva az aprótartónál kaparásztam. Egy árva 10es került elö belőle. Persze, hát hetek óta nem töltöttem fel 100asokkal, bevásárlókocsi és parkolóautómata töltelékkel. Nézem a pénztárcám - esélytelen. Délután a csokiautómatába dobtam az utolsó százasom és ötvenesem.
Nincs mit tenni, lezárom a verdát, és félszemmel a környéket fixirozva, alamuszi parkolóőr után nyomozva, elosonok a sarkon álló boltok felé. Csak megjegyzem, hogy öltözékem ill megjelenésem kb tárgyalási vagy szinházbamenős szintü.
Első próbálkozásom egy hamburgeres/fagyis pulthoz vezetett.
- Tiszteletem! Segitségét kérném, itt parkolok, és szükségem volna 1-2 db százasra, fel tudná ezt váltani nekem?
- Nincs apróm. - mondja a fószer olyan elutasitóan és undorral, mintha csövesként úgy kalapoztam volna. (bár annak lehet, hogy ad).
Csodálkozva nézek még picit, de aztán eloldalgok, elköszönni már énis elfelejtek, mint ő üdvözölni.
Második próbálkozásom a szomszédos arab/török/tökömtudja milyen kajáldánál. Mondom ez nem magyar, hátha. Fenti udvarias kérdésemre itt heves fejrázás a válasz, de közben rám se néz szinte, töltögeti a pitát vagy mit.
Utoljára, már csak az irónia kedvéért is, a 100forintos boltba megyek be. Előtte mégeccer odasanditok a parkolóra, nehogy baj legyen.
Belépek nagy csilingeléssel az üzletbe, mosolygós kislány szalad elém, kérdezi miben segithet, de látom rajta, nem csak kizárólag a bolt áruját kinálja éppen. (egoizmus rulez). Nem az én súlycsoportom, igy kedvesen bár, de félreértések elkerülése végett csak a fenti szöveget adom elő itt is.
Arca elkomorul, pillantása sötét lesz, majd félvállról odaveti: ''sajnos nemtudok'', és már fordul is el, a polcot rendezgetve. Gondolkodtam rajta 2,45 másodpercet, hogy rávilágitsak-e a helyzet diszonánsságára (lásd: 100 ftos boltban nincs 100 ft-os érme?), de aztán
- Köszönöm szépen a _segitséget_! - felkiáltással távoztam.
Feltételezem, ha vettem volna 3 darab egybecsomagolt müanyag fésüt 199 ft-ért, és 500assal fizetek, akkor lett volna apró. Ha már csak igy juthatok apróhoz gondoltam, átmegyek a Burgerbe, eszek egy fagyit. Mire sorrakerültem, és visszakaptam 2 db százast, 17:30 lett, úgyhogy megkockáztatva, hogy a fél óráért megbüntetnek, már nem dobáltam be a pénzt a parkolóautómatába.
Bizom benne, hogy ezek az emberek, akik ilyen segítőkészek voltak velem, a jövőben hasonló segítőkészséget kapnak másoktól is - akár ilyen jelentéktelen dologról van szó, mint az esetemben, akár egy életmentő telefonhivás során például.
Ez azonban engem nem nyugtat - mélyen elgondokodtam rajta, hová fejlődik a társadalom.
Ilyen lett a világ, rohan, átgázol, törtet, és ami igazán fontos lenne, az emberi értékek megtartása, az elenyészik.. Én már szó nélkül veszem ezeket az akadályokat, de ami fontosabb, az életemben azért megőrzöm az emberi erényeket, és legalább valamennyire, amennyire szakmám/elveim/sokminden engedi, tartom magam ezekhez az elvekhez. Szerintem kezdetnek ennyi elég is lenne mindenkitől 
csak nem kapcsoltam.