Kefalónia

Ha azt kérnétek tőlem, hogy mondjak egy olyan szigetet a görög világban, ami rabul ejt, elvarázsol, gyönyörködtet, és soha el nem enged, akkor egy határozott mozdulattal lecsapnám a söröskorsót, és Kefalónia szigetére böknék a térképen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a rangot nem egyedül vívta ki nálam a sziget, hanem kis- (ám annál híresebb) testvérével: Ithakával együtt.

''Én Odüszeusz, Láertész sarja vagyok, ki ezernyi
cselről elhírhedtem, a hírem fölhat az égig.
Messzirelátszó szép Ithakát lakom: ott van a lombos
Néríton kimagasló orma; körötte igen sok
más népes sziget, egymásnak szorosan közelében:
Dúlikhion, Számé meg az erdőshátú Zakünthosz.
Míg Ithaké laposan, legföntebb fekszik a vízben,
néz a homályba, azok meg a napba s a hajnali tájba;''
Odüsszeia IX., 19-26. (Devecseri Gábor fordítása)

A történelemmel most kivételesen nem sokat bajlódnék. Egyrészt azért, mert földrajzi fekvése analóg módon Korfuval és Zakynthossal azonos történelmi ívet biztosított ennek a csodás kis szigetpárosnak, másrészt ezt a részt úgyis mindenki átugorja, és a hazánkban szokatlan, ám annál kellemetlenebb sirokkóra való tekintettel nem fárasztom magam. Nézzétek el nekem.
Csak néhány szót tehát, a következetesség kedvéért. A sziget nevét első királyáról, Kephalosról kapta, aki a városalapítások során a nagyobbakat fiairól, Samiról, Pahliról, Kraniról és Pronnoiról nevezte el. I.e. 300 környékén ez a kis sziget már önálló pénzzel és jogi, gazdasági alapokkal bírt, sőt, külön neve is volt: Tetrapolis, a 4 fő városa után.
Athén és Spárta is szemet vetett rá, de csak nagy csetepaté árán sikerült bevenniük, később tengeri bázissá alakították, a kalózok támadásai ellen. A XI. században francia uralom alá került, testvérszigeteivel együtt, tőlük 1480-ban a törökök vették át az uralmat, de nem sokáig, mert jöttek a Velenceiek. 1757-ben beszólt a természet, és egy laza földrengés kiséretében elpusztította az akkori központnak számító St. Georgios Erődítményt, így a kefalóniaiak áttették székhelyüket Argostoliba, ami a mai napig a „főváros”. Az olaszok 1797-ben adták át a szigetet a franciáknak. A XX. Század elején végre felszabadult a terület, és már csak kisebb zavargások szóltak bele a helyi történelembe, úgy mint a II. Világháború, mely időszak romantikus (és kevésbé romantikus) történéseiről Corelli Kapitány Mandolinja címmel csodás könyv, és kevésbé csodás film is született.

Tudtommal itthonról csak 1 helyre megy még utaztatás – Svoronataba, esetleg Lassiba (ha busszal átvisznek minket).



A sziget meglehetősen hegyes-völgyes, rögtön fel is osztanám szokásomhoz híven (bizonyára valami felfedező reinkarnációja lehetek) a szigetet, legyen a bal nyúlvány egy rész, a sziget déli, sűrűn lakott része egy másik, északi ritkásabb egy harmadik, illetve Ithaka a méltatlan negyedik, vagy inkább nulladik.
A sziget nincs túlzsúfolva turistákkal. Főleg angolok és németek járnak ide, akik leginkább a diszkók körül tömörülnek, és napközben szeretnek medencékben, vagy derékig érő homokos pocsolyákban dagonyázni. Magyarországról alig 2 éve indítanak ide járatokat.
Induljunk is rögtön Északnak, és száguldjunk át Argostolin. Láthatunk itt hatalmas kikötőt, népes sétáló utcákat, vásárokat és piacokat.



Itt valami magát menőnek gondoló csávó igyekszik elrontani a kép összhatását, kellő sikerrel, de már nem tudom kiretusálni.
Átkompolhatunk pár euróért Lixouri-ba, de érdemes most első nekifutásra kicsit motorozni még, és a hajlatban megcsodálni azt, hogyan képes a tenger is elmocsarasodni. Az alig mozgó víz hatalmas só-szigeteket épít, és meglehetősen változatos madárvilággal találkozhatunk itt. Láthatunk olyan növényeket, pl. kaktuszokat, amiket én eddig még képen sem.



Lixouri-ba átérve egy jópofa halászfalut találunk, a maga érintetlenségében, egyedül a kis kikötője utal a civilizációra. Tavernái még a régi görög falusi hangulatot idézik, úgyhogy bátran üljünk be valamelyikbe. Nem igazán érdemes tovább motoroznunk a kis nyúlványon, mert a túlsó parton nem megy út, így bármerre indulunk, általában hegyi zsákutcákba fogunk érni. A görögök fantasztikus módon értenek a túristák megzavarásához oly módon, hogy nem tesznek ki táblákat oda, ahol az ember elvárná. Így hosszú, akár 1 órás motorozás után, elágazás nélküli utakon, egyszercsak egy 5 házból álló faluba érünk, 45 fokos emelkedőn, és az aszfaltos út egy fenyőerdőben ér véget, többnyire autóroncsokkal és kecskékkel.



Induljunk hát vissza, és a sziget hónaljánál, a mocsaras kanyarban ne Argostoli felé vegyük az irányt, hanem Északkeletre, Assos felé. Itt alig negyed óra utazás után elérjük Myrtos öblét, amit a térképen Mourtosnak jelöltek valami tömény ital elfogyasztásának hatására. Akárhogy is írják, guruljunk le az öbölbe vezető lejtőn, és gyönyörködjünk a hófehér kavicsos partban, a beach bal felében tátongó, hűsölést igérő barlangban, és a felette szerencsétlenkedő, nyakunkba öklömnyi sziklákat görgető kecskékben. (Figyelem! A barlang előtt 10 méteres körzetben TILOS tartózkodni, komoly sérüléseket szenvedtek már a leguruló kövektől turista társaink. Vagy be a barlangba, vagy el tőle, messzire.)



Ha továbbhaladunk Észak felé, akkor már a szerpentin széléről néhol szemünk elé tárul egy csodálatos kis öbölpáros, közte egy keskeny faluval, Assossal. Ide mindenképpen guruljunk le, már csak azért is, mert a kis földnyelven egy régi kastély romjai találhatóak. Ne dőljünk be a lent parkoló sok autónak, motorozzunk fel a kavicsos szerpentinen óvatosan, ugyanis gyalog kicsit fárasztó a kb 2 kilométeres hegyi menet.



Megintcsak Északnak haladva, több száz méteres magasságból csodálhatjuk a végeláthatatlan Jón tengert az út baloldalán, amíg be nem érünk Antipata jópofa falucskájába, mely nevét valószínűleg valami filozófus lováról kapta, hisz a Pata túloldalán általában a Ló van. Filozófálgatás helyett azonban guruljunk le Fiskardóba, ami a sziget második legnagyobb kikötőjével bír, és nem mellesleg egy csodás, régi világítótorony is ékeskedik itt. Javaslom induljunk vissza ugyanazon az úton, amin jöttünk, le Argostoliig, ahol megnézhetjük a másik szép világítótoronyból a naplementét, majd gyorsan hazajuthatunk, mielőtt az esti hűvös kényelmetlenné teszi a motorozást.



Egyébként itt Argostoliban van egy érdekes mesterséges gát, ami egyben híd is. Leválasztottak ugyanis egy öblöt, annál a kis nyúlványnál, amit a térképen is láttok. A nyúlványt összekötötték egy aszfaltozott betonsávval a szárazfölddel, és ezen átsétálva (motorozás esetén a helyiek csúnyán néznek) levághatunk pár kilométert. Ugyanitt kissé agresszíven kenyeret, vagy bármiféle kaját kunyeráló kacsák, libák, és egyéb szárnyasok terrorizálják az arra járó jóindulatú túristákat.



Induljunk hát Keletnek, a szigetet alulról kerülve, végigcsodálva a sziklás, zöld partszakasz összes szépségét. Itt, a déli, délkeleti parton sokat pancsolhatunk, szebbnél szebb öböl és part kínálja magát…



…de ne hagyjuk magunkat elcsábítani, ahogyan egykori kalandozó társam, Odüsszeusz sem engedte a Szirének által: kötözzük magunkat a motor kormányához, és hasítsunk tovább Skala és Poros nyomába…öö.. irányába.
Ez a rész már kissé civilizáltabb látványt nyújt, vesztünkre, ugyanis fehér poros márványbányák, autószerelő műhelyek, egy nagy, forró kikötő, azaz Kefalónia ipari negyede próbálja kedvünket szegni. Nevessük botor próbálkozásán, és száguldjunk Északnak, Drogarati felé!



Bizony, talán már sokan hallottak erről a részről, Sami környéke bővelkedik a látnivalóban. Rögtön utunkba esik az első kereszteződésnél Drogarati, és annak cseppkőbarlangja. Talán a környék legcsodásabb természeti képződménye, kissé borsos áron megcsodálható, de ha másért nemis, a hűsölésért megéri lesétálni a terembe, ahol koncerteket is szoktak rendezni. Fotózni tilos, erre egy marcona néni szigorúan vigyáz, így ti se tegyétek!



Tegyünk egy kis kitérőt Sami felé, megcsodálva apró, pofás házacskáit, népes kikötőjét, templomait és tavernáit, ide még visszatérünk a napokban. Viszont az utunkat folytatva rövidesen elérünk Melissani falucskáig, ahol egy apró tábla mutat majd balra, „cave” felirattal! Nosza, kövessük a látszólag szerviz útnak tűnő keskeny ösvényt, majd parkoljunk le, ahol a többiek is. Alig tudtunk felócsúdni a cseppkőbarlang szépségeiből, és máris egy újabb természeti csodához érkeztünk, a vízgyűjtőként funkcionáló Melissani földalatti barlanghoz! Perkáljuk le a borsos belépőt, megéri! Aztán üljünk be az egyik csónakba, és az evezőt forgató idegenvezetőnk pergő nyelve ellenére koncentráljunk a körülöttünk pompázó páratlan látványra!



Sajnos a képek nem tudják visszaadni azt a kék színt, amit ez a kristálytiszta, és igencsak hideg (10-12 °C) víz mutat a beszüremlő fénypászmákban, de talán jobb is, legyen ez mindenkinek ámulatba ejtő meglepetés, ha arra látogat. A barlang az 1957-es földrengésig zárt volt, mikoris beszakadt a teteje. A környező hegyekből gyűjti össze a vizet, és egy apró járaton, majd 2 km hosszan vezeti azt a tengerbe. Búvárok végigmentek ezen a földalatti járaton, ezt klausztrofóbiásoknak nem ajánlom, induljunk tehát tovább.



Nincs más hátra, mint átkompolni végre Ithakába! Bízzunk a komp kapitányában, hogy neves elődjétől eltérően ezt a rövid távot, korunk profi eszközeivel talán eltévedés nélkül megteszi, és lépjünk erre a híres földre, amit Homérosz kollegám valamikor régen megénekelt.



Ha a szigeten rögtön Északnak indulunk, akkor elérhetjük a király, Odüsszeusz egykori városát, Lefkit, de emlékművet kicsit feljebb, Pilikata-ban állítottak neki. Motorozzunk tehát fel égeszen ide Északra, kávézzunk egyet a főtéren, majd vizsgáljuk meg közelebbről a park közepén található emlékművet és térképet.



Ha jobban szemügyre vesszük a hevenyészett domborzati térképet, akkor látjuk, Odüsszeusz barátunk tényleg jócskán eltévedt, nyilván akkoriban nem volt sem PH, sem utikalauz erre a területre, így hát nem csoda, hogy bolyongott egyet. De még hogy!



1. Trója, ugye innen indult haza hősünk, egy kisebb pofozkodás után
2. Cicones, Trákia földje
3. Lótuszevõk földje: a tunéziai Djerba szigete
4. Küklopszok szigete: Levanzo szigete
5. Otthoni földek: az Appennini-félsziget déli része
6. Laüsztrügónok földje: a korzikai Bonifaccio
7. Kirké szigete: Circeo-fok
8. Hádész országa: Ponza szigete (itt hál’istennek visszafordult, különben azt sem tudnánk, ki volt Kolumbusz)
9. Szirének szigete: a Galli-szigetek
10. Bolygó Sziklák: a Stromboli vulkánja / Szkülla: a Scylla városánál lévõ szikla / Kharübdisz: a Messinai-szoros örvénye
11. Héliosz mezeje: Messina város területe
12. Kalüpszó szigete: Gozo
13. Phajákok szigete: Korfu.
14. Otthon, édes otthon.

A megérkezés örömére szétcsapott a kérők között, aztán megborotválkozott. Mindenesetre a tanulság: soha ne indulj el navigáció nélkül ismeretlen vidékre, de legalábbis vidd magaddal az asszonyt is.
Térjünk vissza Ithaka látványosságaihoz, guruljunk le a sziget „fővárosába”, Vathiba. Ha a szigetet ezúttal Keletről kerüljük, akkor ismét látványos, és páratlan öblök, partok teszik feledhetetlenné fél órás motorozásunkat.



Ahol összeszűkül a sziget, egy csendes, meglehetősen tágas öblöt találunk, egy pár perces fürdőzést, és pihenés megér.



Mesebeli kis faluba érünk, Vathiba, pompás, pasztell-színű házacskákkal, azt gondolnánk, hogy itt valami romantikus mese díszletei közé csöppentünk, csak épp Alice már hazament. Bizony, Vathi így nézett ki a földrengés előtt, és a helyi önkormányzat, dícséretes módon az utolsó kőig, színig visszaállíttatta a falut.



Ha tovább indulunk, Vathi mögé, Keletre, akkor az út végén egy eldugott kis öblöt találunk, alig megközelíthető parttal, többnyire hajóval jönnek ide az emberek. Éppen ezért az élővilág szinte érintetlen, bármit találunk, szigorúan dobjuk vissza rögtön fotózás után!



A komp talán legkésőbb 19-kor indul vissza, mindenképpen kérdezzük meg idefele jövet! Bár egy csillagfényes – ám hűvös – éjszaka Ithakán, nem lehet egy utolsó dolog. Bizony, ez a sziget úgy belopta magát a szívembe, hogy a kávémat kortyolgatva Vatiban, elhatároztam, ha egyszer kis házat veszek a görög szigeteken, az itt lesz.

Remélem, hogy ez a már nemis evilági szépségű szigetpáros sokáig ilyen érintetlen marad, legyen ez egy földi paradicsom, ahova néhány évente ellátogathatunk, megcsodálva milyen az, mikor a természet jókedvében van, és olyat mutat számunkra, amilyen állítom, a Világegyetemben páratlan. Csodálkozunk ezekután, hogy Odüsszeusz nem parkolt le a Kirkénél? Én sem tettem volna!