V. A rózsabokor közelről is szúrós, jobb elkerülni.

Lélegzetünk benn, szemünk pedig felakadt – ez utóbbi könyékbeverés miatt. A hatalmas robajra előbb csend lett a szobában, majd dübörögve elindultak felénk Charliék. Ijedten felugrottunk, majd anélkül, hogy jobban szemügyre vettük volna a földön fekvő testet, berohantunk a folyosó végén lévő szobába.
Alán behajtotta az ajtót, de kilincsre már nem tudta csukni, mert a lépcsőfeljárónál valaki feltépte az ajtót, és kiugrott a folyosóra.
- Biztos, hogy itt volt valaki! – károgta Keselyű rekedt hangon, nevét meghazudtolva.
- Oké, te jobbra mész, Charlie balra, én meg a főbejárathoz. – szervezkedett a harmadik alak, akinek nem ismertük meg a hangját – Ha bármi mozog, lőjetek!
Dobogás hallatszott, és az egyikük – az instrukciók alapján Charlie – vészesen közeledett felénk. Kinéztem az ablakon, jó 4 méterre volt alattunk egy rózsabokor, ami nem igért fájdalommentes földetérést. Alán rámpisszegett, és mutatta, hogy bújjak az egyik szekrény mögé, amíg ő az ajtó takarásába lapult.
Charlie óvatlanul beugrott a szobába, és körbeforgott, kezében egy kis kaliberü flóberttel. Mikor hátát az ajtó felé forditotta, Alán előugrott, és előrántotta az ólmos botot. Charlie hangtalanul rogyott össze, majd behúztuk az egyik szekrény takarásába.
- Tépd ki a kábelt a falból! – suttogtam barátomnak, miközben kitártam az ablakot.
Leengedtük a vezetéket, ami ugyan nem ért a földig, de legalább már nem estünk akkorát, amikor beugrottunk a rózsásba. Sziszegve rohantunk lefele az utcán, mint két kígyó, akiknek valami furcsa genetikai sérülés folytán lábuk is nőtt - majd két sarokkal lejjebb megálltunk pihegni, és szedegettük a tüskéket a bőrünkből.
- Ezek készülnek valamire! – nézett hátra aggódva Alán, szőke sörénye vibrált az utcai lámpa fényében.
- Nemmondod? Honnan jöttél rá te lángész? – élcelődtem, majd bekötöttem a bakancsom fűzőjét, ami úgy látszik beakadhatott az egyik tüskébe. - Valami nőt emlegettek, meg hogy elrabolják.
- Szólunk a többieknek, és szemmel tartjuk ezeket a jómadarakat. – bólogatott Alán.
- És a hulla? – tártam szét a karom aggodalmasan.
- Egyenlőre ne szóljunk a jardnak, várjuk ki a fejleményeket.
- Fejleményekből nekem már egy időre elég. – zsörtölődtem, és a sarki csapszék fele indultam. Hű társam követett.
Az ivóban épp egy meghitt hangulatú pofozkodás fogadott minket, ezt röviddel belépésünk után egy felénk repülö fél biliárdasztal nyomatékositotta bennünk.
- Ez Bivaly lesz! – hajolt el Alán a megviselt játékasztal elől, ami hatalmas robajjal szakitotta ki az ajtót, amit az imént csuktunk be magunk mögött.
- Te, én már nem is vagyok szomjas – húztam el a számat, és a fejemet egy székláb elől.
- Tán félsz? – kiáltott vissza Alán röptében, mert épp utánnaugrott egy tetovált alaknak, aki kishijján hátbavágta egy aluminium tálcával.
Rövid csetepaté után felülkerekedtünk a randalirozó túlerőn, a még mozgásképes sérülteket megrúgdostuk, hogy jobb belátásra térjenek. Ezek aztán csendben elaléltak. Leráncigáltunk egy félszemű alakot a söntésről, és kerestünk két ép korsót. A csapos is előkerült rövidesen, és megköszönte, hogy közbelépésünkkel megóvtuk a maradék berendezést. Bivaly megköszönte a segitséget, és elsietett.
- Mi volt a félreértés oka, Tony? – törölte le a habot Alán.
- Már két hónapja nem fizetek nekik védelmi pénzt. – jegelte jobb arcát a csapos, és utántöltötte Alán korsóját. – Nem hagyom zsarolni magam a rohadékoktól. Már felfogadtam három becsületes, markos legényt, de csak jövőhéttől érnek rá, mert jelenleg bankot rabolnak.
- Tisztes srácok lehetnek – bólogattam – Te Tony, mit tudsz a Billékről? Készülnek valamire.
Tony közelebbhajolt, majd suttogóra vette a hangját.
- Lógnak nekem ezerötszázzal. – majd sejtelmesen ránk kacsintott.
- Nem teljesen erre gondoltam – hajtotta fel a maradék sört Alán – Milyen balhé van készülőben?
- Eeerről semmit nem tudok – pillantott körbe reszketve a csapos – de itt voltak délelőtt, és hallottam, hogy holnap az alsó dokknál jönnek össze. Most szabadult a Félkarú, vele kapcsolatban beszéltek valamit.
Félkarú Fedor rettegett pofa volt a környéken. Birkózó volt sokáig, mindenféle cirkuszban és utcai forgatagban ezzel kereste kenyerét, nem volt ellenfele. Kihívóit sorra megnyomoritotta, a szerencsések kéz és bordatöréssel megúszták, a pechesek azóta is tolószékben ülnek. Nemrég azonban egy vonatrablás kapcsán némi nézeteltérés kerekedett Fedor és társai között, minek következtében ledobták a vonatról. Előtte még kiosztott néhány pofont közöttük, igy ketten bezúzott fejjel estek a kazánnak, egy harmadik szerencsés flótás pedig azóta enyhén tikkel, jobbszemével sűrűn kacsint, fejét rángatja, és cukorkát árul a főtéren a szökőkút mellett. Végül azonban legyűrték, kilökték a száguldó vonatból, de kabátja beakadt egy kiálló vasba, ez visszarántotta. Fedor a vonat alá esett, és ezt jobb karja bánta. Szerencséjére a jard már úton volt, igy gyorsan ellátták, azóta börtönben ült.
- Köszi Tony, két sörünk volt – dobta a pénzt a pultra Alán, de a csapos visszatolta elénk.
- Vendégeim voltatok fiúk. És bocs a felfordulásért!

Éjfél után értünk a keritéshez, majd besétáltunk a főkapun.
- Állj, kik vagytok? – kiáltott ránk egy reszketeg hang fentről, isteni magaslatokból.
- Hófehérke, meg a hét törpéből egy! – kiáltott vissza Alán, és épp, hogy elrántotta bokáját a rúgásom elől – A többi még a bányában maradt, tudod.
- Azonositód? Rangod? Századod? – rimánkodott felülről a hang.
- Meg a holnapi mozijegyem nemkéne? Hüje, pihenj, aludj tovább! – vezényelte barátom, és már be is értünk a kaszárnya takarásába.
Másnap a kapus jelentésében két ismeretlen és azonosithatatlan, amúgy felettébb közönséges és trágár alak szerepelt, akik távozni ugyen nem távoztak, de éjfél körül visszaértek, majd nyom nélkül eltüntek a kaszárnyaépületek között.
- Ébresztő anyámasszony katonái, miez a lustálkodás? – rikkantotta el magát Alán belépve a szobába, mire a többiek riadtan ugrottak ki az ágyból, vigyázzba vágva magukat. A félálomban tántorgó alakok lassan, de egyre dühösebben érzékelték, hogy közröhej tárgyává váltak, de mi a friss éjszakai levegőtől erős fölényben voltunk.
Mikor elcsendesedett a csetepaté, és már csak Tünye kereste a bádogbögréjét az ágy alatt, körbeültük a kis komódot a terem közepén. Alán cigit sodort, és komótosan rágyújtott. Ez nála azon ritka esetek egyike volt, mikor erősen törte valamin a fejét.
- Fontos dolgot szimatoltunk ki, hegyezzétek a fületeket bogárkáim! – nagyot pöffentett, és egy széles mozdulattal átadta a szót nekem.
- Billék készülnek valamire. – bólogattam – Ott jártunk náluk a kikötőnél, és kihallgattunk egy fél beszélgetést. El akarnak rabolni valakit, és alighanem egy embert már el is tettek láb alól.
- Ezt honnan tudjátok? – hüledezett Bob.
- Onnan, hogy a mi lábunk alatt kötött ki – amúgy átesés ügyileg.
- Ezért buktunk előbb fel, aztán le – tóditotta Alán két füstkarika között.
- Találtatok egy hullát?? – markolta meg a pálinkás üveget Szőke Srác.
- Nagyon úgy tünik. És ha nem lépünk közbe, még több is lehet. – biztositottam – Holnap a déli dokkhoz megyünk, ott fognak találkozni Félkarúval.
- Megvan!!! – kiáltott Tünye.
- Mi van meg? – kaptuk oda a fejünket mind.
- A bögrém, hüjék.
- Majd mindjárt jól a fejedbe húzom, azt nem veszted el többet – biztositotta Alán hevesen.
- Mostmár ne kezdjetek civakodni, holnapra kell a kimenő. – csititottam őket, és felállitottam Tünye ágyát, ami valahogy elborult, rá Tünyére.
Rövid mocorgás után elcsendesedtünk, mindenki a holnapi napot tervezgette. Volt egy olyan sejtésem, hogy valami hatalmas disznóság van készülőben.
Nem is tévedtem nagyot.

- Nem lesz ez igy jó - csóválta fejét Harzax rosszallóan.
Valhy közelebb hajolt a monitorhoz, és megvakarta az állát. Erősen törte a fejét.
A képernyőkön egy kis falu látszott, ahol kézműves, halászó-vadászó emberek éltek, családot és közösséget alapitottak, látszólag minden zökkenőmentesen haladt. Egy dolog azonban nem kódolható bele a génekbe: az erkölcs.
- Kihagytuk a számitásból... - morfondirozott tovább Harzax.
Évek óta azt figyelték, hogyan csúszik egyre lejjebb az Ember az erkölcstelen mélységekbe. Ez erősen befolyásolta szellemi, technikai és társadalmi fejlődésüket, ami nagyon zavarta a két tudóst. Igazán gyorsan és hatékonyan csak egy olyan közösség fejlődhet, amely mentes minden erőszaktól, tisztelet és kultúra virágzik az emberek között.
Amit láttak azonban teljesen ellentétes volt ezzel. Teljes anarchia uralkodott, ha valakinek kellett valami, hát elvette a másiktól, lett légyen az állat, eszköz, lakhely, vagy asszony, netán kislány. Feszültség, rosszkedv, morális válság volt az emberek között, mármár állati szinten - az erősebb marad életben - elven éltek.
- Be kell avatkoznunk, bármennyire is nem akartuk! - csapott az asztalra Valhy, és felszürcsölte a maradék pángalaktikus gégepukkasztóját. A zöld lötty végigégette torkát, majd jóleső érzéssel melengette belülröl.
- Igy lesz! - állt fel Harzax - Készitsd a neutron ágyúkat.
- Oké. De előtte azért beszélek azzal a jámbor fajtával... azthiszem Noénak hivják?

Egy kis levegősikló állt meg a falu szélén, majd a vibráló szürke alak kiszállt, és elindult a falu szélén álló házikó felé. Mikor odaért, átlebegett a falon, majd megállt a szuszogó, horkoló szakállas alak előtt. A szoba közepén egy kiskutya ugyan felkapta a fejét, de a szürke alak egy intéssel elnémitotta. A kutya hang nélkül nyitogatta száját, mintha ugatott volna. A kisérteties alak rákapcsolódott az ember agyhullámaira, és röviden összefoglalta neki az elkövetkező hetek tennivalóit. Túl sokat nem árult el neki, nehogy a többiek - a rosszak - megneszeljék a veszélyt. Dolga végeztével sietve távozott, majd félúton visszafordult, és egy apró mozdulattal visszaadta a kutya hangját - aki erre fellármázta a fél házat.
Másnap a falusiak megrökönyödésére a szakállas Noé hatalmas projektbe kezdett: egy óriási bárkát akart épiteni.

Nemsokkal később távvezérelt robotűrhajók jelentek meg a világ minden pontján, és hatalmas tűzgolyókat köpködtek minden emberlakta, és igy erkölcsileg fertőzött területre. A Holt tenger déli végén fekvő Szodoma és Gomorra nevü faluk voltak az elsők között, és a pusztitás egyre haladt észak felé. Időközben a közeli tengerek és óceánok felett egy-egy óriási űhajó várakozott, hogy az adott jelre ledobják halálos bombájukat, mely akkora cunamit indít el, hogy a viz többszáz kilométer mélyen behatol majd a szárazföldre, elsöpörve mindent ami útjába kerül. Noé az utolsó pillanatban lett kész bárkájával. Nem volt ez ünnep sem az emberiség, sem a két tudós számára. De elhatározták, hogy az új kezdet már sokkal okosabb tervezéssel párosul. A megmaradt embercsoportokat megpróbálták olyan szabályrendszerrel ellátni, kihasználva félelmeiket és tudatlanságukat, hogy az erkölcsös társadalom irányába terelgesség őket.

Ilyen mértékű bevatkozás ezután már nem történt, a két tudós megelégedve figyelte amint az új társadalom a jó irányba haladva egyre fejlődik. Néhány apró lökéssel mindig segitették őket, kezdve a keréktől a különböző hasznos eszközökig, ha látták, hogy hosszú évszázadokra lehorgonyzott a fejlődés. Valhy kedvenc szórakozása volt, hogy a kisebb csetepaték alkalmával segitette a számára kedves felet. Igy például Jerikó ostrománál, aholis ugye Józsué seregei már hetek óta mindhiába ostromolták a falakat egy hatalmas teljesitményü alacsony-frekvenciájú hangágyút ajándékozott az ostromló seregnek. Ezzel aztán gyerekjáték volt törmelékké rezegtetni a falakat, amiről a történelem is megemlékezett, igaz a tudatlanságuk miatt holmi egyszerü harsonának titulálták később a többezer decibeles ágyúkat.

Bármilyen jól is alakult a technikai és erkölcsi fejlődés, valami nagyon hiányzott az emberiségből: egy összetartó erő, ami egységes, testvéri nemzetté kovácsolná legalább a nagy részüket. A két tudós saját történelméből tudta, hogy ez csakis egy olyan mély lelki dolog lehet, amit Hitnek hivnak.
- Találjunk ki valamit, amiben mindannyian hihetnek, és reményt ad nekik a haladásra, folytatásra! - lelkendezett Valhy. - mondjuk egy hatalmas hadvezér, aki leigázza a fél világot, és félnek majd tőle, de ugyanakkor tisztelik is! Aztán azt a pofát majd mi jól irányitgatjuk.
- Túl erőszakos terveid vannak - fortyant fel Harzax - legutóbb is micsoda hüjeség volt ez meteorzápor, sáskajárás, meg egyebek? Túllőttél a célon barátom!
- Ugyanmár, csak kis területre koncentráltam!
- Nembaj. Most békés eszközökkel fogunk élni. A vezér gondolata tökéletes. Kiemelünk közülük egyet, és szépen leirjuk nekik mit kell csinálniuk. Aztán majd ez a vezér szépen megtanitja öket a Hitre.
- És hogy képzeled? - kérdezte Valhy makacsul, és feltette lábát az irányitópultra.
- Szépen leirjuk nekik az alapelveket. Ami minden normális társadalomnak alapkövei a galaxisban. Aztán nagy látványos show keretein belül átnyújtjuk nekik. Ez már eleve ok lesz a hitre.
- Tán adsz nekik egy holonoteszt? - röhögött fel Valhy hangosan.
- Nem. Az ő módszerüket használjuk! Kőbe gravirozunk!

Nemsokkal ezután egy kisebb embercsoport éppen átvonulóban volt egyik területről a másikra, mikor Harzax egy régi siklómodellel leszállt egy szomszédos hegyre. Ez a modell még éghető üzemanyaggal müködött, igy leszálláskor hatalmas tüz- és füstfelhőt okádott, felégetve a fél hegyoldalt - ugyanakkor mély csodálatot és félelmet keltve a szomszédban táborozó emberek között. Harzax utasitotta a vezetőjüket, hogy jöjjön közelebb, majd átadta neki a kőbevésett parancsolatokat. Ezekután gégepukkasztóval kinálta, amitől a szakállas fószer teljesen bekómált, és nem emlékezett a részletekre. Másnap mikor magához tért, már csak parázslott egy-egy bokor körülötte, de a táblát a hóna alá véve leballagott és a megilletődöttségtől fogékonnyá vált emberek közé, majd elkezdte hirdetni az erkölcsi normákat, amiket azóta is jó lenne szem előtt tartanunk.

- Megmondtam, hogy nem lesz elég hatásos! - zúgolódott Valhy nemsokkal később.
- Pedig már több ezren magukévá tették a tanokat - akarta fejét gondterhelten társa.
- Jó, de akkor sem elég hatásos. Néhány száz ember látta csak a show-dat, és lassan már ezeknek sem hisznek. Hiába volt az a tengerszétválasztós trükköd is. A szemtanúk mind egy szálig vizbefúltak. És egyébkéntis, miért lennének kezesbárányok csak azért, mert valaki valamikor azt mondta, hogy az jó? Sokkal egyszerübb ellopniuk egymástól a javakat, mint becsületesen megdolgozni érte. Van egy újfajta neutronbombám...
- Haggyál! - ugrott fel Harzax, és elrobogott.
Nemsokkal később új ötlettel állt elő.
- Elküldünk közéjük valakit... közülünk!
- Ezt nem mondod komolyan. - hitetlenkedett Valhy. - Nem is fog nekik feltűnni egy feleakkora, vékony, nagyfejü, szürke bőrü lény. Az első sarkon agyonütik. Egyébként is, kit küldenél? Öcsédet?
- Nem, nemúgy gondoltam. Létrehozunk egy klónt, akiben van néhány speciális gén belőlünk is. Ez igen hatékony meggyőző erővel fog birni közöttük!
A gondolatot tett követte. Egy csendes éjszaka leszálltak egy Betlehem nevezetü kis falu mellett. Rövid úton elraboltak egy védtelen hölgyeményt, majd beültettek méhébe egy előre elkészitett embriót, aki néhány %-ban idegen géneket is hordozott szervezetében. Pár hónappal később szegény Mária nem értette, hogyan lehet ő terhes, mikor annyira nagyon vigyázott leányságára - bármilyen jóképü srác is ez az ácslegény.
A két tudós, hogy biztositsa a jövevény hirét, a környező vezetőkkel tudatta, most nagy esemény fog történni, egy olyan ember születik, aki nagyban előremozditja az emberiség sorsát.
- De hogy találnak oda ebbe a porfészekbe? - kekeckedett Valhy - nincs navigációs holomonitorjuk!
- Az nincs... - törte a fejét Harzax - de majd én irányitom őket!
Erre a kis sikló összes fényét bekapcsolva, mintegy jelző fényként mutatta az utat a falu felé a vezetőknek, majd dolga végeztével elszáguldott.

Tervük bevált. A jövevény jónéhány dologgal túlszárnyalta embertársait. Olvasott a gondolatokban, mentális erejével igen meggyőző tudott lenni, és néhány apróbb trükkel sorra meggyőzte az embereket, érdemes hallgatniuk rá, tanaira, és eszméire. Mikor öt kenyérből és két halból duplikálással megetetett egy egész falut, az emberek számára eloszlott minden kétség. Ő egy akkora próféta, akire érdemes hallgatni.
Ténykedését persze az aktuális politikai hatalom nem nézte jószemmel, igy rövid időn belül kiiktatták az egyre erősebb ellenézket, addigra azonban már akkora tábora volt az új Hitnek, hogy tettükkel épp az ellenkezőjét érték el - mártirrá tették a vezetőt, igy exponenciálisan kezdett duzzadni a hivő tábor.
A hit pedig óriási hatalom. Erősebb minden államformánál, triumvirátusnál és diktatúránál. Az embereknek reményt ad, bizalmat és kiutat a problémákból, bajokból. Központositott rendszert épitettek ki, épületeket szenteltek immár az egy és egyetlen istennek, aki egyértelmű, hogy az ő sorsukat irányitja - többnyire jó irányba.
Elfelejtették, hogy annakidején pont ezek az istenek kergették őket erre a sárgolyóra, amiért elcsavarogtak a keltető-teremből, és véletlen benyitottak az irányitószobába (tudás fája), aztán meg vibráló elektrosokkolóval hajtották le őket a teherhajó fedélzetéről, egy szál falevélben. Elfelejtették, hogy ezek az istenek pusztitották ki majdnem teljesen -nem egy alkalommal- fajukat, a saját tervezési hibáik miatt. Arra is csak néhányan emlékeznek halványan, hogy már pusztán a gondolatért - hogy megközelitsék az isteneiket - lerombolták a kor legcsodálatosabb tornyát - pedig teljesen ártalmatlan épitmény lett volna.
Csak a jó marad meg az emlékezetben, és amiért nem lehetnek elég hálásak - feladtak tudás- és hatalomféltésükkel a nagy istenek, és tanitották, terelgették az új teremtményeiket az általuk jónak itélt úton. Beavatkozásra immár nincs szükség, a tudás tudást szül, az emberiség száguldva rohan a fejlődés útján, egyre sebesebben, és isteni magaslatokba tör. Annak idején a tudást választották, és a tudással rövidesen elérhető a másik vágy is, az örökélet. Istenek leszünk, reszkessetek istenek!

- Vége ? -

Jónéhány év telt el, ami távolság miatt a Földön évmilliókat jelentett. A korai kisérletek kinőtték magukat, Harzax rájött, hogy hiába próbálna ő extravagáns élőlényeket tervezni, azok hosszútávon nem életképesek. A hatlábú gyikja alig párszáz év alatt kipusztult, egyszerüen nem tudott elég gyorsan futni a ragadozók elől. Ámbár ez is következmény volt. Rájöttek, hogy ha nem befolyásolják valahogy a szaporulatot, túlságosan elburjánzik az állomány, és gyakorlatilag magukat pusztitják ki. Lelegelik a növényeket, fertözések ütik fel a fejüket, és egyáltalán egészségtelen tömeggé duzzad az állomány. A kellő egyensúly megteremtése már nem génsebészeti feladat volt, hanem erősen logisztikai, amely inkább Valhy erőssége volt. Hosszú évezredekbe telt, mire be sikerült állitani egy-egy elszeparált ökoszisztéma egyensúlyát, hogy a növényevők ne tarolják le a szigetet, és a ragadozók ne pusztitsák ki a növényevőket. A kisérletezést azonban siker koronázta, úgy tünt, szépen beállt a kényes egyensúly, az alkotók elégedetten szemlélték lebegő hajójukból az alattuk müködő élő rendszert.
- Kezdek unatkozni. - vakarta meg orrát Valhy.
- Akkor jobb lesz, ha töröd a fejed az Y25-ös projekten! - tette fel lábát a müszerpultra Harzax, és rázoomolt egy farkas-szerü ragadozóra, amely épp be próbált cserkészni egy galambféle madarat. A farkas óvatosan kúszott előre a bozótosban, majd fülét hátrasunyta, és figyelt. A madár toporgott még kicsit, majd épp fel akarta lökni magát a levegőbe, mikor a vicsorgó ragadozó rávetette magát, tollak röpködtek, majd minden elcsendesedett.
- Megakadtam. Egyszerüen nem fogadja be a kisérleti alany génsorozatát a lánc. Valahogy össze kellene illeszteni, de még nem találtam meg a kötő kromoszómát.
- Akkor meg csináljunk valami igazán ütőset! - lelkendezett Harzax.

Néhány hét múlva egy sziklás fennsikon szállt le a sikló, és a két tudós kiszállt. A lebegő doboz surranva csúszott ki a raktárrészből, majd a földre huppant.
- Ez most melyik? - kérdezte fejét vakarva Harzax.
- A 8-as! - kacsintott Valhy - Ne aggódj, nem a legnagyobb.
A tároló kinyilt, és egy kutya nagyságú gyik kúszott ki rajta, lábai hosszúak voltak, hasa legalább 30 centire volt a földtöl. Hátán tarajok meredtek az égnek, és farka buzogányszerüen tüskés volt. Fogát a két tudósra vicsoritotta, majd feléjük kapott. A Valhy-t körülvevő elektronpajzs sistergett, és megégette a gyik orrát, ami erre a bozótosba vetette magát. A tudósok összemosolyogtak, majd visszaszálltak a siklóba.
Néhány év múlva, mikor visszatértek, nem volt szükség a biolokátorra. A gyik útját letarolt bozótos és kidöntött fák mutatták. Gyorsan rátaláltak, épp egy forrásból ivott. Hossza meghaladta a siklóét, kb. 15 méter lehetett, szélessége a lábaival 5 méter. Ahogy ivott, jobb mellső lábával egy ló méretü növényevő állaton taposott, fejét már leszakította.
- Magasságos Huelix! - csapta össze tenyerét Harzax hüledezve.
- És ez még csak a 8-as! - vigyorgott Valhy. - Képzeld, ha sikerülne a GH-84a lánc alsó felét is megpiszkálni, elbirná a 10-est, sőt, talán még többet is!
- 10-es méretnövekedés már túlterhelné a génállományt! - csóválta a fejét Harzax.
- Fogadjunk?

Valhy rövid időn belül megoldotta a növekedést szabályzó gén problémáját, és gyakorlatilag csak a józan ész, és az ökoszisztéma felépitése szabott határt képzeletének. Kikisérletezett 150 tonnás, hosszúnyakú növényevőket, félelmetes ragadozókat, melyeknek foga akkora volt, mint a tudósok, és ezeknek megannyi változatát, kisebb-nagyobb méretben, kimerítve a génvariációk egész skáláját.
A hatalmas lények idővel azonban kipusztitották a korábbi, normál méretű egyedeket, és uralkodó fajjá nőtték ki magukat a bolygón. Meglehetősen nehéz volt őket kordában tartani, áttelepiteni csak egyesével tudták őket, és azt is csak a teherhajó segítségével. Hatalmas étvágyuk hatványozott sebességgel élte fel a tartalékokat, így néha a növényállomány szaporulatába is bele kellett avatkozni.
Rövidesen be kellett lássák, hogy ez ugyan jó móka, de végső céljukhoz nemhogy közelebb vitte őket, inkább elpocsékoltak egy csomó időt. Ideje volt visszatérniük eredeti elképzelésükhöz, ehhez azonban le kellett söpörni a szinről az addigra már az egész Földet benépesítő ősgyik szaporulatot.
- Engedjük ki az aszteroida-takaritó robotokat, állitsuk át az érzékelőket élőlényekre, és azok pár év alatt elvégzik a dolgot - vicsorgott vérszomjasan Harzax.
- Ugyanmár, ne légy már ilyen vérengző, mint egy T-rex! - korhotla barátja. - Békésebben is el lehet intézni. Már kitaláltam egy mutálódó virust, ami rövid időn belül elintézi őket.
- Az túl langyos - legyintett Harzax, de belenyugodott.
A sikló hasa kinyilt, és bepermetezte a bolygó légkörét a halálos kórral.
- Ha egyszer lesz értelmes lakója ennek a kék golyónak, mit fogja törni a fejét, hogy miért tünt el egyik pillanatról a másikra ez a sok gyik, mi? - kuncogott Valhy, és parancsot adott az anyahajóba való visszatérésre.

Rövidesen visszanyerték a Földet a kecses és elegáns lakók, immár a gyík formán túllépve szőrös és változatos méretű, alakú lények népesítették be a kontinenseket. Valhy kitalálta, hogyan tudná a szélsőséges éghajlatra szabni a lények védekezőképességét. A melegebb öveken rövid bundájú és jó hőleadó képességű állatok laktak, a sarki éghajlatra pedig vastag és hosszúszőrű, jó zsirtartalékkal rendelkező lényeket telepített.
Gondos tervezőmunkájuk eredményeképpen létrejött néhány alap-faj, melyek jó kiindulópontot jelentettek a későbbi változatokhoz. Ilyen volt a macskafélék alapját képező párduc, mely kisebb módositások árán tigrissé, oroszlánná, vagy házimacskává volt alakitható. Ez utóbbiből Harzax tartott egyet a laborban is, Mirci-X - nek hivták, és bár még snauzer méretü volt, és teljesen fehér, azért ugyanolyan kezes volt mint egy házi kedvenc.
Mikor jó kedvükben voltak, megviccelték egymást azzal, hogy amig egyikük távol volt a számitógéptől, addig a másik belenyúlt a kódba, amit amaz nem vett észre. Igy jöttek létre olyan mulatságos állatok, mint a zsiráf - mely mulatságosan hosszú nyaka ellenére életképes maradt - , a zebra, amin 2 napig röhögtek, és az elefánt, amely bár cickánynak indult, de valami ''hiba'' csúszott a méretező-génsorba.
Harzax megpróbált a zsiráfból ragadozót fabrikálni, mert milyen poén is lenne egy ilyen magas, hosszúnyakú vérengző vadállat - és ennek érdekében tigrissel keresztezte - , de szegény egyed mire lehajolt az áldozatához, az eliszkolt, igy rövid úton éhenhalt a tigráf.

Egy csendes napon, mikor Harzax épp a bálna táplálkozási szokását csiszolgatta, hogy hatalmas fogaival ne pusztitsa ki a fél tengert, Valhy felkiáltott:
- Kész! Végre sikerült, úgy látom!
- Jajjmár, mi sikerült? Kétfejü vizisikló? - zsörtölődött Harzax.
- Irigykedsz mi? Ámbár jó lenne megtalálni, mert kiváncsi vagyok hová fejlődött. De most másról beszélek. Az Y25 első verziójáról! Idenézz!
Megforditotta a plazmalombikot, és igy láthatóvá vált egy apró, fekete, szőrös lény, amely inkább hasonlitott a két tudósra, mint egy kutyára. Lába nem mancsok voltak, hanem átmenet a kéz és a mancs között, arca nem megnyúlt, ragadozó-szerű volt, hanem mármár értelmet sugárzott.
- Reményeim szerint tud két lábon is járni! - lelkendezett Valhy.
- Igéretesnek tünik! - bólogatott társa - Nézzük, mi lesz belőle!
Rövidesen százával hemzsegtek a majmoknak keresztelt lények Afrika középső részén, és bár sok időre nem, de néhány lépésre két lábra tudtak emelkedni, és életüket erősen szocializálódott közösségben töltötték. Botokkal piszkálták le a gyümölcsöt a fáról, és kövekkel dobálták meg a közeledő hiénákat.
- Ez aztán előrelépés, barátom! - gratulált Harzax a monitort figyelve.
- Tudom! Arra gondoltam, mi lenne, ha megnövelném az agyi kapacitásukat? Megfigyeltem, a korábbi lényekkel az a baj, hogy nem képesek hosszú távra eltárolni az élményeket, tapasztalatokat, sőt, a megfigyelési képességük is korlátozott. Ezek viszont évekre vissza tudnak emlékezni, mert megsokszoroztam az idegpályák hálózatát. Ugyanakkor kéz-szerű végtagjaikkal képesek fogni, nemúgy mint a kutyák.
- Lenyűgöző! - hüledezett Harzax - Mi a következő lépés?
- Reményeim szerint egyre bonyolultabb dolgokat fognak megtanulni, és mintha már kommunikálnának is - igy talán megtanulnak beszélni. Majd kicsit noszogatjuk öket, néhány eszköz használatát megmutatjuk nekik, meg ilyesmi.
De sajnos nem igy lett. A majmok ugyan rendkivül nagy lépést jelentettek az ösztönök vezérelte ragadozók és növényevők után, de bárhogyan is szabályozták viselkedésüket, nem tudtak tovább lépni a gyümölcsök leverésén és a fára felfutáson.
A két tudós már eléggé el volt keseredve, mert nem találták a megoldást. Végül Harzaxnak mentő ötlete támadt.
- Vizsgáljuk már meg, mi a különbség fizikai felépités terén az ő és a mi agyunk között!
- Megőrültél? Hát hatalmas! - csóválta a fejét Valhy - De képtelen vagyok megváltoztatni azt a géncsoportot, ami a miénkhez hasonló felépítésü agyat alakítana ki, és létrehozná a nyúltagyat is. És végső soron nem is az a cél, hogy létrehozzuk a klónunkat, egy természetes mutáció útján létrejövő, Földi lényt szeretnénk, nem?
- Jó, de hátha bele tudnánk nyúlni mégis! - erősködött Harzax.
Kemény napok következtek, mire megtalálták azt a láncot, amelyre rá lehetett csatlakoztatni a hiányzó spirált. Munkájukat végül fényes siker koronázta, a lombikban egy kiegyenesedett hátú, magas homlokú, bár még mindig majomszerü lény kucorgott.
- Ez lesz az! Úgy érzem, most eltaláltuk! - vigyorgott Valhy, majd gyors klónozásba kezdett.
Néhányezer év elteltével az újonnan létrehozott lények kólóniákba tömörülve benépesitették a Földet, hangokkal, mutogatással kommunikáltak, és kihegyezett botokat használtak vadászatra, éles kövekkel nyúzták meg a zsákmányt, és irhájukat magukra öltötték a hideg ellen. Viselkedésük vadállatszerű volt, de már nem ösztönök, hanem gondolatok, célok vezérelték őket, tudatosan, szervezetten cselekedtek és szerették, tisztelték egymást.
Valhy és Harzax megelégedett mosollyal figyelt a magasból, hatalmas monitorjaikon élt, mozgott, szaporodott az Ember, aki kezdte meghóditani a világot, amit neki szántak.

- Sikerült! - kiáltott Harzax, és összecsapta szürke tenyerét.
- Mi?... - kapta fel fejét álmából a mellette ülő tudóstársa, aki a 46 órája tartó kisérletsorozat miatt kissé elszundikált az imént.
Harzax megkerülte a lebegő asztallapot, belerúgott egy takaritó robotba, de végül Valhy előtt állt, köztük a kis vibráló gömb, melyben egy aprócska állat mocorgott.
A két tudós rámeredt a lombik gömbre, és fekete szemükben élesen tükröződött a kapálózó, egérszerü valami. A kis állat szemét vakitotta a labor erős fénye, mely a hatalmas terem fémes falairól megsokszorozva verődött vissza.
- Basszus... ez él! - hitetlenkedett Valhy, és szeméből végképp eltünt a fáradtság. Csodálatos érzés volt. Épp 155 éve, hogy elkezdte a szenátus által jóváhagyott kisérletsorozatot. Egy élőlényt teremteni! Az ő ötlete volt, régi könyvek már ugyan irtak ilyesmiröl, de aztán valahogy elódázták.
- Igy van! És nem egysejtű, nem növény, nem hal! - ugrált örömében Harzax.
- Csak félig. - mosolygott rá tudósbarátja. - Azt a hosszú uszonyút használtam alapnak, amit 4 éve hajitottunk le, emlékszel?
- Hogyne. És elég volt a Dx45-A -t megvariálni? - nézegette a holoképernyőn a DNS láncot Harzax.
- Nem egészen. Még a 78-asba és a 443/B-be is belenyúltam. A szárazon mit csinálna kopoltyúval? Hiába van lába?! - mutatta Valhy megforditva a 3D-s láncot.
- Ez csodálatos!
- Az! - ámult vele barátja, és mindketten elvarázsolva meredtek a vibráló plazmagömbre.

A tanács zúgolódott még egy kicsit, aztán minden hang elült. Az Elnök belépett, majd méltóságteljesen helyetfoglalt a karzaton. Széke felröppent a magasba, apró zümmögéssel körbeforgott, hogy mindenki lássa a 300 méter átmérőjü félgömb csarnokban.
- Szólitom Harzax tudóst, a HXL-42-es laborból! - visszhangzott végig az Elnök mély, félelmetes hangja a csarnokon. Apró lebegő kamerák ugrottak szét előle, és a fentről becsúszó liftre fókuszáltak. A fényliften Harzax közeledett, az ünnepi alkalomra geohologrammot öltött magára, testét mindenfelől szabálytalan kiszögellésű testek vették körül, enyhén vibrálva. Mikor a lift az Elnökkel egy szintre ért, lejjebb vette a holo szintjét, a geometrikus testek összehúzódtak, és már alig türemkedtek ki szürke testéből.
- Tisztelt Elnök úr, tisztelt Tanács! - meghajtolt, majd komótosan holonoteszére meredt - Hosszú idő óta az első eredményes kisérlettel rukkolhatunk elő, ami egy élő szervezet előállítását illeti. A minap sikerült létrehoznunk egy valódi, négylábú állatot, mely szárazföldi körülmények között életképes, szaporodóképes! Ez az áll...
- Azt akarja mondani, egy vadállatot? - szakitotta félbe a jól felépitett monológot az egyik tanácstag.
- Ööö.. hát nem értelmes lény, ez szentigaz. De első lépés a...
- Harzax tudós, már tele vagyunk mindenféle haszontalan rágcsálókkal, nincs szükség újabb példányokra! - nevetett kárörvendően amaz, és a derültség végighullámzott a terem többi résztvevőjén is.
Némi csend következett, amit végül az Elnök tört meg.
- Nos?
- Nos... ez nem egér. Ez sokkal nagyobb. És életképes. És szeretném ha kipróbálhatnánk nem-laboratóriumi körülmények között is! Az egyik bolygónkon! Mondjuk valaki befogadhatná, és nevelhetné!
Zúgolódás és felháborodás futott végig a teremben, majd hangos vita következett.
- Csendet! - dübörgött bele a zajba az Elnök, háromszoros hangositással. A plazma erősitök csak úgy szikráztak a falba süllyesztett üregekben. - Harzax tudós! A kisérleteit nagyra értékeljük és támogatjuk. Üdvözöljük az első sikeres szárazföldi lény megalkotását, de nem veszélyeztethetjük egyik bolygónk lakosait sem. Sem fertőzés, sem fizikai vagy mentális sérülés nem érheti polgárainkat.
- Mentálisan ez teljesen alacsonyren... - próbált magyarázkodni Harzax.
- Nincs jelentősége. Utasitom, hogy a jövőben is azt a kisérleti telepet használja állatkertnek, amit eddig. A tárgyalást lezárom. További sok sikert!
A lift megindult felfele, és végül eltünt a menyezetben.

- Ez akkoris disznóság! - háborgott pár héttel később a siklóban Valhy.
- Hagyd már. Idehozunk egy labort, és nem kell ennyit utazgatni. Itt aztán senki nem fog minket zavarni. Majd 20 évente hazamegyünk, beszámolni.
- Nézd, ottvan! - mutatott ki az ablakon Valhy, mert a távolban feltünt egy feltünöen kék golyócska, háttérben egy hatalmas lángoló csillaggal.
Még az ősök fedezték fel ezt a bolygót, kalandozásaik során. Valójában kolonizálható bolygót kerestek, és rátaláltak erre az aprócska, de barátságos planétára. Körbenéztek, és szomorúan állapitották meg, hogy túl hideg és sötét van, ugyanakkor szélsőséges az időjárás. Nomeg nem is túl nagy a bolygó, ők meg legalább 150 milliárd lakónak kerestek helyet. Szemüknek félhomály volt a legvilágosabb napon is a bolygó felszinén, és 40-50 fokhoz szokott testük a kék planéta igen kis sávján érezte jól magát. Vékony végtagjaik és gyenge belső szerveik a bolygó erős gravitációját sem viselte jól hosszútávon. Bejelölték a csillagtérképen, mint ''jobbára ártalmatlan'' bolygót, de a zöld jelet nem tették rá.
Később, mikor szintetikus anyagból előállitott egysejtüiknek táptalajt - illetve folyadékot- kerestek, azonnal tudták, ennél jobb helyet nem is remélhettek. Rövidesen halakkal és vizi állatokkal népesitették be az amúgy csak növényekben gazdag bolygót, kisérleteik viszont valamilyen oknál fogva abbamaradtak.

- Lassan közelitsd meg, tudod vastag a légkör. - veregette hátba a pilótát Harzax. Az gyilkos tekintettel ránézett, majd fejest ugrott a siklóval a tejfehér felhőrétegbe.
A tengerpart szélcsendes volt, néhány pálmafa hajladozott csak a viz fölött. A föveny mélyen benyomódott az űrhajó talpa alatt. A két tudós kiugrott a kis liftből, és a lebegő tartóládát maguk előtt vezetve a füves erdőszélre irányitották. A láda kis pukkanással a füre esett, ahogy az antigravitációs teret megszüntették alatta.
- Ezaz! És most, jöjjenek a mi kis kedvenceink! - dörzsölte össze kezét Valhy.
Lenyomott egy gombot a távirányitón, mire a láda oldala áttetszővé vált, majd teljesen eltünt. Bent két tucat apró állat nyüzsgött. Leginkább apró gyikokra hasonlitottak, hosszú lapos farkuk, de négy krokodilszerü lábuk volt. Álmosan pislogtak, majd komótosan kisétáltak a ládából. Kicsit sütkéreztek, tetszett nekik a lágy szellö és a forró napsütés. Majd mintha erőre kaptak volna, beiszkoltak az erdőbe.
A két tudós összemosolygott, és mivel már kezdtek fázni, visszahúzódtak a hajóba, majd rövidesen bolygójuk felé vették az irányt.
Mikor legközelebb visszajöttek, már az egész sziget nyüzsgött az állataiktól, a növényeket igencsak elfogyasztották, a kifejlett példányok 20-30 kilót nyomtak. Harzax fogott néhányat, és egy nagyobb, szinesebb szigetre repültek, valahol az óceán túloldalán. Itt elengedték őket, illetve azokat az új fajokat is, amiket távollétükben kisérleteztek ki. Némelyek még erősen hasonlitottak a korábbi gyikocskákra, csak hosszabb nyakuk, farkuk, vagy lábuk volt. Némelyiknek nemcsak négy, hanem hat. Volt amelyiket pikkely, volt amelyiket apró páncéldarabok boritottak, és voltak csupaszak. Kisérleti alanyok voltak, a túlélés volt a feladatuk.
- És most, egy meglepetés, csak neked, barátom! - húzott elő Valhy egy dobozkát a sikló oldalából.
- Nemár, mit találtál megint ki? - kukucskált bele Harzax a fémdobozba.
- Várd csak ki! - mondta barátja, majd kinyitotta a doboz ajtaját.
A következő pillanatban Harzax majdnem szivrohamot kapott, csak a beépitett bionikus életritmus szabályzó mentette meg ettől. A bőr alá ültetett chip sipolni kezdett, ahogy rendellenességet érzékelt gazdája keringésében. A dobozból ugyanis vagy harminc, apró élölény robbant ki, és a levegőben szanaszét szóródtak.
- Ez meg.. ezmeg mi??? - hüledezett Harzax, szivét markolászva.
- Háááhááá, az én meglepetésem! - nevetett teliszájjal Valhy - madarak! Hetekig kisérleteztem, mire rájöttem, hol kell megváltoztatni az egyik spirált, hogy a mellső lábuk helyett szárnyuk nöljön! Nomeg ne pikkely, hanem ilyen apró pihés valami, ami a GB-45d bolygón azoknak a hatalmas madaraknak, tudod!
Sokáig néztek az apró, repülő lények után, amik a közeli fákra telepedtek, és szemrehányóan pislogtak le rájuk.

A két tudós és barát visszavonult az űrhajóba, de fent, a bolygókörüli pályán keringő laborjukban már valami sokkal de sokkal nagyobb lélegzetvételü dolog várta őket. Ami gyökeresen megváltoztatta az ő és a kisérlet-bolygó életét is...

Kísértetjárás szökésben, avagy ne mássz kerítésre, ha történetesen nem vagy macska.

Két unalmas nap telt el Alán nélkül, de az a disznó hízott három kilót. Hű barátként szállítottuk neki a tápanyagot, úgy testi mint szellemi értelemben. Ez utóbbit könyvek és folyóiratok szolgáltatták, leginkább a sportrovat érdekelte. Az előbbit leginkább a napi ebédből általunk félrerakott adagok, illetve az otthonról kapott sütemények és finomságok. Komolyan, egy kiskirály nem élt jobban, pedig őt egy egész ország kényezteti. A második nap végén némi szóváltásba keveredtem barátommal, annak kapcsán, hogy kivágta a rácson anyám diós tortáját, mondván ő allergiás a dióra.
- Arra a pofonra leszel allergiás barátom, amit tőlem kapsz, ha szabadulsz! – helyeztem kilátásba némi retorziót sértődötten.
- Háh, gyere, megcincállak mint Foxi a lábtörlőt! – heveskedett barátom.
- Kirántalak a rácsok között!
- Még a fejem sem fér ki! – mérte végig a 20 centis réseket Alán.
- Megoldjuk.
Ezzel otthagytam, és kiültem a kaszárnya kapuja mellé a csillagokat bámulva. Nem hagyott nyugodni az elmúlt napok eseménye. Azon, hogy Alán felrobbantja a közeli halastavat gyorsan túlteszi magát az ember, és két napig halat enni sem olyan különös dolog. Ám Vörös Billékkel összeakaszkodni nem egészséges dolog. Évekig megvoltunk egymás mellett, ha nem is békességben, de kisebb civakodásokkal. Ha egy szóváltásban beverték egyikünk fejét, 8 napon túl eltörtük egyikük lábát. Így megy ez felénk, nem újdonság. Elhatároztam, hogy másnap estére kimenőt kérünk, rabságából szabadult barátommal, és utánnajárunk a dolognak.

Frissen szabadult rab nem kaphat kimenőt egy hónapig. Pont. Ez állt a papíron, indkolás nélkül.
- Mekkora hülyeség mán ez? – méltatlankodott Alán, lábát átvetve a kerítésen.
- Kussolj, mer meghall minket az őr! – pisszegtem le, miközben a fejemen taposott 45-ös bakancsával.
Alán felhúzta magát a kőkerítésre, majd felém nyújtotta a kezét. Elkaptam, és lábamat a falnak vetve felkapaszkodtam barátom mellé.
Csillagfényes éjszaka volt, a Hold a horizonton készült felkelni, keskeny sarló alakjával erősen hasonlított a török zászlóra. A kaszárnya hátsó sarkában nem volt világítás, így különösebben nem kellett félnünk, hogy meglátnak. Ismeretlen srác posztolt a toronyban, így nem kockáztathattuk meg, hogy lebukunk. Bár Alán felvetette, hogy lefizetjük egy pezsgővel, de én ezt drágállottam.
- Akkor meg mögé osonunk és kissé fejbeverjük! – készségeskedett Alán még indulás előtt.
- Majd én jól fejbeverlek, ha ilyen agresszív vagy! – dorgáltam meg a bal bakancsommal, de barátom elhajolt előle, és így Tünyét találtam fejbe. Ebből némi csetepaté kerekedett, de végül könyveket tettünk a kitört lábú szekrény alá. Az ajtaját sajna nem tudtuk már visszailleszteni, mert kettétört Alán hátán.
- Két napig ültem! Ne csodálkozz! – villogtatta maffia-mosolyát Alán, bár erősen rontotta a képet csempe bal felső egyese, ami a legutóbbi kocsmai verekedésnél szenvedett balesetet egy repülő söröskorsóval való talákozás okán.
- Hű, bizonyára a kertészeti magazinok és a sportrovat tette keménnyé lelkedet – bólogattam, és ebben maradtunk.
Az utolsó pillanatban megcsúszott a kezem Alán alkarján, és majdnem visszaestem, de barátom nagyot rántott rajtam, minek hatására elvesztette egyensúlyát, megbillent, majd hatalmas robajjal lezuhant a kerítés túlsó oldalán, magával rántva engem is. Alán térde épp egy nemes részemben landolt – nem, most nem a fejemre célzok. Néhány pillanatig csillagokat láttam, és úgy éreztem, többé le kell mondjak a gyengébb nem szórakoztatásáról. Szerencsére ez átmeneti hülye gondolat volt csak részemről.
Egy darabig olyan csendben lapultunk a raktárból a kerítés mellé halmozott, és immár forgáccsá tört faládák között, mint az a bizonyos eb-végtermék az aljnövényzetben.
- Melyik marha hordta ezt ide? – dühöngött Alán, és kipiszkált egy 5 centis szálkát a jobb tenyeréből.
- Még mi, nyár elején. Nem emlékszel? – utaltam a tavalyi nagytakarításra. Költséghatékonyság okán azonban elszállíttatni már derogált a hadseregnek a szemetet, így szépen halmozódott a kerítés külső oldalán.
Ám még mindig szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert különben a kemény járdára zuhantunk volna, és ez akár meg is hiúsíthatta volna kis oknyomozó kiruccanásunkat Billékhez. Aggódtunk, mert a túlbuzgó kiskatonák őrségben, sötét éjszaka elvesztik néha a realitás érzéküket, de ami még veszélyesebb, a józan eszüket is. Már amelyiknek volt előtte egyáltalán. Legutóbb is, mikor egy őrmester éjszakai ellenőrző körútra indult, hogy jól meglesse, éberen őrködik-e az újonc a toronyban, igencsak pórul járt. Egy közeli bokorban vert tanyát, és onnan próbálta távcsővel figyelni a posztot, de az meghallotta a mozgolódást, és ijedtében elhadarta:
- Állj! Állj, vagy lövök! – és már lőtt is, bele a bokorba, 8 napon túl gyógyuló fenéksérülést okozva az ott lapuló felettesnek. Éber volt, kétség nem fért hozzá.
A mi őrünk azonban látszólag aludt, vagy nagyot hallott, mert még csak „állj!”-t sem kiabált. Óvatosan kimásztunk a ládaromok közül, majd leporoltuk magunkat. Frissen mosott öltözékünk így már enyhén viseltessé amortizálódott, de legalább nem keltünk feltűnést a kikötőben.
Fél óra múltán elértük a kikötő legsötétebb utcáját, ahol Bill tanyája van. Romos házak, betört ablakok, kosz és mocsok mindenfele, elég lehangoló volt ez a kerület. Jobbérzésű úriemberek messze elkerülik ezt a környéket, de mi most határozott céllal jöttünk. Egyébként meg sokak szerint nem is illik ránk a fenti jelzős szerkezet, de ezen rosszakaróink csak irigyek és főleg vakmerőek.
Elosontunk a kocsma előtt, ami Billy-ék törzshelye, és az „Ivó a csonkafarkú kutyához” nevet viselte - a cégéren valóban egy rühes eb volt látható, amint hiányzó ékessége felett szomorkodik. Mitagadás, együttéreztem vele. Amúgy farokügyileg.
Alán átugrott a düledező fakerítésen, én inkább megkerültem. Kerítésmászásból mára elég volt, jobb a békesség. Még a végén rólam is ivót neveznek el. Az udvar tele volt üres dobozokkal és ládákkal, nyilván Vörös Bill üzleti tevékenysége miatt, amit ők alternativ-piaci kiskereskedelemnek hívtak, a jard pedig csempészésnek. Hatalmas, legalább száz éves ház tornyosult előttünk, az alsó emeleten nem volt ép ablak, belülről elmúlás és doh szag áradt. Alánból rumszag, de a disznó letagadta, hogy volna nála. A felső emeleteken látszott, hogy nem elhagyatottak, különösen, hogy az egyik ablakban fény pislákolt.
Belopakodtunk az egyik földszinti ablakon, mivel a főbejárat vasráccsal volt lezárva. Egy csempézett helyiségben találtuk magunkat, ami valaha fürdőszoba lehetett, de erre ma már semmiféle szerelvény nem emlékeztetett, csak a burkolatok. Kiléptünk a folyosóra, és eljutottunk az előtérbe, ahonnan a lépcső vezetett fel az emeletre. Fentről beszédfoszlányokat hallottunk. Óvatosan, hogy a lépcső meg ne nyikorduljon, fellopakodtunk. A lépcső némán tűrte lépéseinket, mintha tudta volna, nemes cél vezérli azokat. Alán suttogva kinyilvánította, hogy szerinte tök izgi és horrorisztikus ahogyan a kísértetház lépcsőjén osonunk felfele, mint két tolvaj.
- Vagy inkább mint két profi nyomozó – javítottam ki sértő hasonlatát.
A szomszédos szobából Keselyű Steve érdes hangját hallottuk. Lélegzetvisszafojtva lépkedtünk felfele az ódon lépcsődeszkákon, és füleltünk.
- Mit érdekel engem az a három mitugrász? – csattant fel Steve.
- Nem téged vertek fejbe! – kontrázott egy hang, ami úgy hallottam, Létra Charlie-é volt.
- Ez mostmá' nem érdekes. – vágott közbe Keselyű – Elmegyünk a csajé', leütjük, azt elvisszük Billnek. Egyszerű.
- Persze. És mindenki tudni fogja, hogy mi voltunk.
- Dehogy. Bill mindent kitervelt. Csapdát állítunk!
- És mi lesz a csajjal? – Létra hangjából némi bizonytalanságot halottam.
- Ha nem áll kötélnek, megpuhítjuk, mint azt a másikat is! – Keselyű ördögi kacajjal felnevetett, mi Alánnal egymásra néztünk.
A két profi nyomozó miután felért az emeletre, fellélegzett, pihent egy kicsit, majd a következő lépésnél átesett egy hullán.

Egy kirobannóan finom vacsora rövid története.

Leugráltunk a teherautóról, majd felsegítettük és leporoltuk Sánta Bobot. Röhögni már nem mertünk, mert egyrészt jólnevelt fiatalok voltunk, akik nem nevetik ki némi testi hibával élő embertársukat, még ha az a barátjuk is - másrészt nem hiányzott egy kiadós verekedés Bobbyval, ismertük kalapács-keménységű öklét, közelről. Bob még gyerekkorában keveredett egy utcai lövöldözés közepébe, minek okán combját egy eltévedt golyó érte, és eltörte a csontját. A már akkor is méltán híres orvostudománynak hála, barátunk combcsontja úgy forrt össze, hogy lába 1 centivel hosszabb lett, és görbe, valamint az izmok és idegek sem funkcionáltak úgy, mint újkorukban. Ennek köszönhetően Bobby járás közben enyhén sántított, de ez nem volt zavaró, viszont minden nemű, akár minimális akrobatizmust megkövetelő mozdulatot, úgymint tehergépjárműrőőőőőől! –re!, általában esetlen mozdulatsorok kísérték, de ezt hősiesen tűrte. Mi pedig segítettük ahol és ahogyan tudtuk – jelen esetben fel.
Balról végeláthatatlan erdőség húzódott, eltakarva tőlünk a folyót, és az árteret, ahol mi nyúlra, az erdész pedig ránk szokott vadászni. Előttünk pedig hatalmas mezőség terült el, jobbról szántókkal tarkítva, távolabb ezek találkozásánál egy körülbelül százötven méter átmérőjű, mesterséges halastó csillogott a reggeli napfényben. Alán átszellemült mosollyal az arcán figyelte a tavat, állát vakargatta, és szeme talán még a tónál is élénkebben csillogott. Én azon törtem a fejem, hogyan beszéljem le bárminemű marhaságról, a többiek pedig ismét kezdték megbánni, hogy egy hadosztályba soroltak minket.
A százados ismertette a gyakorlat menetét, ami aknatelepítést, felderítést, be- és kiásást jelentett, valamint némi robbantási gyakorlatot is kilátásba helyezett. Tizenöten voltunk, plusz Eisenberg és a felügyelő tiszt. Ez utóbbi a terepjáró bakján ülve tízóraizott, ügyet sem vetve ránk. Mi is így tettünk, már ami az ügyvetést illeti.
Hármas csoportokba fejlődtünk, és a százados vezetésével elástuk különböző helyekre, majd megtaláltuk és kiástuk a műanyag műaknákat. Ennél fárasztóbb és unalmasabb feladatot nehezen tudtunk elképzelni, az éjszakai hidegek miatt még enyhén fagyott föld nehezen adta meg magát az ásóinknak, és elképzelni sem tudtuk miért kell fél méter mélyre beásni egy ócska játékaknát, hogy aztán betemessük és aztán ismét kiássuk. De nem ez volt az első értelmetlen gyakorlat sorkatonai szolgálatunk alatt, így zokszó nélkül kapartuk a földet. Arra gondoltunk, hogy krumplivetés idején ezért a parasztok igen komoly órabért fizetnének, de ez per pillanat nem nyugtatott minket. Némi változatosságot csak az hozott, hogy egy alkalommal sikerült elásnunk Tünye szemüvegét is, ami zsebéből esett ki, mikor a müanyag aknát a gödör mélyére helyezte. Sajna nem csírázott ki. Viszont kiásás után enyhén megviselt állapotban került elő a lyukból, de megnyugtattuk, hogy amennyiben éles aknával ástuk volna el, akkor a robbanás jóllehet végképp használhatatlanná tette volna. Ettől aztán megnyugodott, a viseltes okulárt orrára illesztette, majd megpróbálta egy előkelő úr benyomását kelteni – ami tekintve a balról törött üvegű, jobbról erősen meghajlott szárú szemüveget, nem sikerült első osztályúra. Rugdosásáért pofont helyeztünk kilátásba.
- Mi lesz este? – kérdezte Szőke Srác, az ásó mögül szuszogva.
- Lemegyünk a partra, megkeressük Billt, és szóra bírjuk. – mondtam zsebemből egy újabb kekszet előhalászva.
- Vigyük Johny-t is? – pislogott Srác a másik hármas csoport felé, ahol barátunk Alánnal és Bobbyval áskálódott – hálistennek most nem ellenünk.
- Nem kell, még elragadtatja magát. Majd adunk neki valami leckét. – utaltam a legutóbbi esetre, amikor Pufók mindannyiunk bakancsát megtisztította, cserébe Tünye ünnepi öltönyéért, amit valamilyen rejtélyes okból az esti kimenő alkalmára magára öltött. Kérdésünkre, hogy mi a neves alkalom, csak sejtelmesen mosolygott, és pöffeszkedve csodálta magát a fél tükörben, ami legutóbbi csoportos nézeteltérésünk okán szenvedett csorbát. Barátunk büszkeségén viszont nem ejtett csorbát az a tény, hogy a neves ünnepi ruhadarab legalább két számmal volt kisebb a kelleténél: a nadrág szára erősen boka fölött harangozott, kivillantva a csodás sárga zoknikat, a zakó ujjának vége megfeszült Johny felkarján, majd egy elégedett sóhajt követően egy gomb úgy repült le a hasáról, hogy betörte az üveges vitrint. Ez utóbbit zsoldunkból vonták le, így különösen üdvözöltük barátunk elegánsságát.
- Jólvan – hagytam jóvá csámcsogva – de az első pofon joga engem illet! – tervezgettem Billyvel való találkozásunkat.
- Az ásó illet meg téged, ha nem hagyod abba a keksz-zabálást, de azonnal! – lökött oldalba Srác, hogy majdnem félrenyeltem. Ennek következtében aztán a szemüvegének jobb üvegje is betört, de azért nagyon nem vesztünk össze.
Még mielőtt teljesen vakondokká alakultunk volna, századosunk utasítást adott az összes műakna kiásására, és ládába szállítására. Valószínűleg csak a mi csoportunkat figyelhette, mert úgy döntött, hogy jól végezte a társaság a dolgát, és engedélyezte mindenkinek egy-egy töltet felrobbantását, kizárólag a kijelölt területen.
Az éles aknák nem önkioldó szerkezettel voltak ellátva, mint valós helyzetben, hisz bármilyen kemény is volt a katonaság, annyira senkit nem viselt meg, hogy önként jelentkezzen a taposóaknák eredeti kioldási mechanizmusát szemléltetni. Így a súlyra kioldó gyutacsok helyett vezetékes megoldással szerelték fel őket.
Hónunk alá kaptunk egy-egy szerkezetet, és szétszéledtünk, mint egy kiadós kocsmai verekedés után, de a rendőri intézkedés előtt. Itt már mindenki buzgalommal és átszellemült képpel ásott, mint disznók a gomba után. Némileg helytálló is volt a hasonlat, mert az összetaposott, felengedett földtől olyanok voltunk, mint akik a saját orrukkal túrták a talajt. Kinéztem egy kis púpot az erdő szélén, gondolom itt fordulhatott az eke az őszi szántáskor. Elkezdtem bedolgozni a kis zöld korongot a földbe, jó mélyre. Gyorsan végeztem, mert könnyebben tudtam ásni a púp miatt. Csatlakoztattam a kábelt a gyutacshoz, és visszatemettem a szerkezetet. Szétnéztem, mint szorgos hangyák, úgy munkálkodtak társaim a szántás peremén, körben, öröm volt nézni őket. Kis aggodalommal töltött el, hogy nem láttam Alánt sehol, de még mindig optimista voltam. Negyed óra elteltével parancsot kaptunk a kábelek kihúzására, vissza a gyakorlati gépjárműhöz. Néhány percen belül mindenki megérkezett, kezében a kábelspulnit szorongatva, amiknek a végén a halálos korongok lógtak, mélyen földbe ásva. Ez a tudat valami perverz izgalommal töltött el minket, mint mikor a feszült vitából végül kirobban a verekedés, és úriember módjára vehet az ember elégtételt a sérelmeiért.
Megkaptuk az akkumulátorokat, és elkezdtük felszerelni a begyújtó szerkezeteket. Gyanús volt, hogy Alán elvonult a teherautó mögé, és ott szöszmötölt a kábellel és a csavarokkal. Mikor elkészültünk, Eisenberg kiadta a parancsot a robbantások megkezdésére, belátásunk szerint egyszerre, vagy sorban egymásután, ahogy jónak láttuk. Bár szigorú volt, azért sosem felejtett el megjutalmazni minket, ha jól végeztük a dolgunkat. Ez a része már nem érdekelte őt, hagyta, had szórakozzunk, biztonságos keretek között.
Sorra robbantgattuk fel az aknákat, gyönyörködve a levegőbe emelkedő köbméternyi földben, a dobhártya-repesztő hangban, dícsérve egymás pukkantását, mint egy jólsikerült babvacsora után a kaszárnyában. Ezesetben szellőztetnünk nem kellett.
Talán a nyolcadik robbantást szemléltük, mikor iszonyatos erősségű detonáció remegtette meg alattunk a földet, mintha maga Hádész akart volna bosszút állni rajtunk, amiért felzavartuk álmából. Néhányan térdre rogytak, mintha mise történt volna, és ha már ott voltak, imára kulcsolták kezüket. A távolban, a kis tóból megközelítőleg ötezer liter víz emelkedett a levegőbe úgy harminc méter magasságig sárral, tőzeggel keveredve, majd méltóságteljesen visszahullott, beterítve mindent és mindenkit a környéken. Rémülettel vegyes csodálattal néztünk Alánra, aki büszkén állt a víz- és halzápor közepette, mellét kidüllesztve, és mosolya fülig ért maszatos arcán.
Este dupla adag sülthalat vittünk neki a zárka rácsos ablakához.

Ismét elkeseredtem kissé. Persze, a világ nem állt meg, hogy egyik oldalát folyékonyra olvassza a Nap, mig a túloldalon jéggé fagyna még a szikla is - minden ugyanúgy megy tovább, mindenki él és virul - hogy boldog-e? Azt kétlem.

Történt ugyanis, hogy a Blahán akartam parkolni, 17 óra körül. Bekanyarodtam abba a csinos parkolórészbe, és a könyéktámaszt felnyitva az aprótartónál kaparásztam. Egy árva 10es került elö belőle. Persze, hát hetek óta nem töltöttem fel 100asokkal, bevásárlókocsi és parkolóautómata töltelékkel. Nézem a pénztárcám - esélytelen. Délután a csokiautómatába dobtam az utolsó százasom és ötvenesem.
Nincs mit tenni, lezárom a verdát, és félszemmel a környéket fixirozva, alamuszi parkolóőr után nyomozva, elosonok a sarkon álló boltok felé. Csak megjegyzem, hogy öltözékem ill megjelenésem kb tárgyalási vagy szinházbamenős szintü.
Első próbálkozásom egy hamburgeres/fagyis pulthoz vezetett.
- Tiszteletem! Segitségét kérném, itt parkolok, és szükségem volna 1-2 db százasra, fel tudná ezt váltani nekem?
- Nincs apróm. - mondja a fószer olyan elutasitóan és undorral, mintha csövesként úgy kalapoztam volna. (bár annak lehet, hogy ad).
Csodálkozva nézek még picit, de aztán eloldalgok, elköszönni már énis elfelejtek, mint ő üdvözölni.
Második próbálkozásom a szomszédos arab/török/tökömtudja milyen kajáldánál. Mondom ez nem magyar, hátha. Fenti udvarias kérdésemre itt heves fejrázás a válasz, de közben rám se néz szinte, töltögeti a pitát vagy mit.
Utoljára, már csak az irónia kedvéért is, a 100forintos boltba megyek be. Előtte mégeccer odasanditok a parkolóra, nehogy baj legyen.
Belépek nagy csilingeléssel az üzletbe, mosolygós kislány szalad elém, kérdezi miben segithet, de látom rajta, nem csak kizárólag a bolt áruját kinálja éppen. (egoizmus rulez). Nem az én súlycsoportom, igy kedvesen bár, de félreértések elkerülése végett csak a fenti szöveget adom elő itt is.
Arca elkomorul, pillantása sötét lesz, majd félvállról odaveti: ''sajnos nemtudok'', és már fordul is el, a polcot rendezgetve. Gondolkodtam rajta 2,45 másodpercet, hogy rávilágitsak-e a helyzet diszonánsságára (lásd: 100 ftos boltban nincs 100 ft-os érme?), de aztán
- Köszönöm szépen a _segitséget_! - felkiáltással távoztam.
Feltételezem, ha vettem volna 3 darab egybecsomagolt müanyag fésüt 199 ft-ért, és 500assal fizetek, akkor lett volna apró. Ha már csak igy juthatok apróhoz gondoltam, átmegyek a Burgerbe, eszek egy fagyit. Mire sorrakerültem, és visszakaptam 2 db százast, 17:30 lett, úgyhogy megkockáztatva, hogy a fél óráért megbüntetnek, már nem dobáltam be a pénzt a parkolóautómatába.

Bizom benne, hogy ezek az emberek, akik ilyen segítőkészek voltak velem, a jövőben hasonló segítőkészséget kapnak másoktól is - akár ilyen jelentéktelen dologról van szó, mint az esetemben, akár egy életmentő telefonhivás során például.
Ez azonban engem nem nyugtat - mélyen elgondokodtam rajta, hová fejlődik a társadalom.

Tuti módszer prosztatabántalmakra – illetve ne viccelj egy menyasszonnyal.

Alán arca torz grimaszba váltott, szemöldökét összevonta, homlokát sűrű barázdák szántották. Koncentrált. Hajnali 6 volt, az ébresztő csak fél óra múlva esedékes, kint kristályosan csillogva csöpögött a párás reggel a bokrok leveleiről. A kaszárnya melletti tanyáról idehallatszott Rudolf, a kakas kukorékolása. Legutóbb megúszta, hogy a fazékban végezze, de abban megegyeztünk, hogy ez csak átmeneti siker számára.
Körbeguggoltuk a Szőke Srác ágyát, Johny, Tünye, Bobby meg én a csendes megfigyelő szerepét töltöttük be, melyből a „csendes” igen nehezen volt tartható – ennek érdekében Tünye zsebkendőt, én a tegnap esti meggyes sütemény maradékát tömtem a számba.
Alán koncentrált – ez a terepgyakorlatokon és az előadóteremben olyan nehezen ment neki, de itt helytállt. Rendkivül pontosan és figyelmesen töltögette egyik pohárból a másikba a vizet, az alvó Srác füle mellett. Lábunk már teljesen elmacskásodott, Bob az órájára nézett, és pillantásával jelezte: negyed órája próbáljuk elérni, hogy bevizeljen Srác, aki azonban békésen alszik, bal keze a melegvizes csajkába lóg, ezzel szemben már mindannyian összeszorított térddel fetrengtünk csendesen az ágya mellett.
Alán immár százötvenharmadszor öntötte a rumos pohárból a bögrémbe a vizet, és vissza, arcára ráfagyott a grimasz, térde remegett, de kitartott. Ekkor tragédia történt, mely keresztbehúzta az egész aljas tervünket, mint Tárnai zászlós a statika dolgozatomat egy hüje pillér miatt, ami valahogy kimaradt a födém alól („…és ezt itten tán a kaporszakálú Jóisten tartja, amig valaki alá nem dúcolja? Vagy tán maga vállal felelősséget ha összedől ez a háznak csúfolt kutyaól, amit összefirkált itt nekem az elmúlt órában?” – és hasonló kedves jelzőkkel illette munkámat, majd húzott. Át. Pirossal.). Valahol, valaki, a kaszárnya vizes blokkjában lehúzott egy wc-t! Ez önmagában persze nem tragédia, sőt, higiéniai okokból még hasznos és elvárt dolog is lehet, ám az amúgy is pengeélen táncoló, cérnavékonyra szakadt idegeinket úgy tépte szét, hogy csak porzott. Tünye megbillent a röhögéstől, hanyattesett, elsodorva az éjjeli szekrényt, amiről lefordult a teljes teáskészlete, és nagy csörömpöléssel gurult szét a padlón. Alán kezében megremegett a pohár, a három deci víz felét Srác nyakába öntötte, majd mérgesen Tünyére nézett – ez kissé komikusan hatott azonban, mert az előző esti levezető verekedés nyomai még néhol lila foltokkal tarkitotta marcona ábrázatát. Én csak csendesen Sánta Bobra dőltem, és kezem ágyéktájra szorítva próbáltam elfojtani a kitörő testnedveket és a nevetést. Sajnos attól féltem, ezek mostmár kiméletlenül együtt fognak járni.
Srác a nyakába ömlő víztől felriadt, szeme felpattant, bosszúsan nézett ránk, aztán a menyezetre, majd felháborodott hangon közölte:
- Basszátok meg, esik!
Öten öt fele dőltünk a kitörő röhögéstől, ki-ki a bennrekedt vízmennyiségtől függően hangosabban-visszafogottabban. Percekig fetrengtünk, többször végigfutott az agyamon, hogy még valahogy a mellékhelységig is el kellene jutni, de erre erőt képtelenek voltunk tartalékolni, mert különös gonddal arra kellett figyelnünk, hogy levegőt tudjunk venni, a fuldokló röhögés közepette. Szőke Srác ekkorra már teljesen felébredt, felismerte a helyzetet, káromkodott, és jónéhány sértést – meg ami a kezeügyébe került – hozzánk vágott, majd „barmok!” felkiáltással elviharzott mosdani. Fürgeségéért kissé irigyeltük, akciónk sikerességére azonban rányomta pecsétjét egy sárga folt képében az, hogy aznap mindenki bevizelt, csak Szőke Srác nem.

A hét órás sorakozóra mindenki rendbeszedte magát, vigyázállásban sorakoztunk az udvaron, a koratavaszi időjárás ellenére szokatlanul langyos szellő fújdogált. A vezérkari épület sarkánál még itt-ott koszos hókupacok jelezték, itt nemrég még tél volt. Eisenberg százados kimért lépésekkel sétált előttünk, majd miután semmi kirívó hibát nem talált, ismertette velünk a napi ügymenetet – ő csak így hívta a gyakorlatozásokat, melyek során teljes menetfelszerelésben futottunk 15 kilómétert, csúsztunk másztunk a sárban, lógtunk kötélről a zajló jéggel tarkított folyó felett, és végeztünk hasonló, kedves feladatokat kiképzésünk érdekében.
A teherautón zötykölődve Pufók Johny oldalbabökött.
- Mit tudtatok meg tegnap este?
- Semmi extrát. Steve ott lapult Mary ivójában, de mikor meglátott minket, a hátsó kijáraton távozott. Sajnos a szék, amit utánavágtunk csak a söntéspultot bontotta le, mire kiugrottunk, már eliszkolt. Holnap eltávon felkeressük, mert ezekszerint vaj van a füleg mögött. – tájékoztattam barátomat, akinek a feje kezdte visszanyerni eredeti – ám kissé kerekded – formáját. Keselyű Steve rendkivül fürge alak volt, régen futóbajnokságot is nyert rövid- és középtávon, amíg egy alkalommal elé nem vágtak rendőrkocsival. Sajnos a motorháztetőn átesésből kifolyólag kétoldali térdtörést szenvedett, így hivatalos sportpálya- – és az utcán pénzeszsákkal – futása csúfos véget ért, de felgyógyulása – és szabadulása – után még mindig lehagyott bárkit rövidtávon. Orra két helyen eltört egy korábbi félreértés során, és még horgasabb lett, amolyan keselyű-szerü kinézetet kölcsönözve neki. Hosszú, vékony nyaka és vörhenyes bőre sokat dobott hírnevén.
- Ja, és valami nő fog várni holnap este nyolckor a Rühes Kutyánál. – vetette oda Alán, miközben gépkarabélya závárzatával pepecselt valamit. Mi kissé elhúzódtunk tőle, mire sértődötten dobta vállára a fegyvert.
- Valami nő??? – kérte ki magának Johny – Az a nő kérlek Zsuzsa, és a menyasszonyom!
- Kár érted barátom. De sajnos már nem praktizálok, fordulj a tábori pszichomókushoz. – duzzogott tovább Alán.
Percekkel később megérkeztünk a gyakorlópályára, amely egy erdős rész mentén terült el, néhányszáz hektár szántóföld, és egy apró halastó képében. Ez utóbbi láttán Alán szeme felcsillant, erre mi próbáltunk elvegyülni a tömegben, minél távolabb tőle. A holnap esti eltáv fontos, így nem kivántuk vele tölteni a következő 3 napot a zárkában.

Egy félresikerült biliárdjáték, és a 8-as golyó.

Létra nekicsapódott a biliárdasztalnak, majd halkan összedőlt. Alán leoporolta magát, és lebiggyesztett ajkakkal szemlélte félig felszakadt ingzsebét. Szája egy hatalmas pofon okán volt lebiggyesztve, és enyhén ellilulva, az ingzsebét a közben összecsuklott Létra Charlie amortizálta le, mikor eldőltében megkapaszkodott benne.
Johny előmászott a biliárdasztal alól, és fejét tapogatta.
- Apám? Hogy mekkorát tud ez ütni a dákóval?
- Minek tartod oda? – nézegette Alán a púpot – A végén olyan lesz a fejed, mint a fekete 8-as. Na eridj, mosakodj meg.
A kocsmába és Létra Charlie-ba kezdett visszatérni az élet, mindenki visszaült a helyére – akinek időközben ez technikai akadályba ütközött, annak hoztak új széket. A csapos új italokat, mi pedig Charlie-t szedtük elő a pult alól, utóbbi igen megviselt állapotban leledzett Alán pofonjától. Kikisértük az ivó elé, hogy kérdőre vonjuk hirtelen felindulásáért, de alélt állapotára való tekintettel lemondtunk róla. Magától úgysem beszél. Mikor meggyőződtünk róla, hogy kisebb kilengéssel, de képes biztonságosan haladni, útjára engedtük.
- Megmondom Billnek, mekkora szemetek vagytok, és majd meglátjátok! Eridj má’! – kiáltott vissza arcát simogatva, fél szeme villámokat szórt. Utóbbi megjegyzése annak a kóborkutyának szólt, amelyik heves érdeklődést tanúsított Charlie jobb lába irányába – amúgy szexuálisan.
- Azt is mondd meg neki, hogy ha pofozkodni akar, ne tohonya alakokat küldjön! – replikázott Alán – ja, és a jobb szemedre tegyél marhahúst. Marha!

Visszaültünk az asztalhoz, rendeltünk egy újabb kör árpalevet, majd kérdőn néztünk a toalett felől érkező Pufók Johny-ra, akinek feje enyhén tojásformát vett fel. A képen azon sem javított, hogy füléből vér szivárgott.
- Uraim, a jövőben kérem a kulturális helység előtti utcafronton intézzék családi ügyeiket, ha kérhetem – tette le elénk Pultos a söröket. Pultos tipikus kocsmáros kinézetű, amúgy jószívű ember volt. Erősen kopaszodó, szuszogós, kövér ember, negyvens évei végén - esténként görbe utakon járhatott, nem vizezte a pálinkát, és a sört a vonal fölé töltötte. Erre már korán rábeszéltük.
- Megmondtam már, hogy minden károdat megtérítik Billy-ék. Gondoskodom róla. –nyugtattam meg, és kivettem egy üvegszilánkot Johny fejéből. Pultos morgolódva távozott a tekepálya irányába, ahol Tünye épp a bábukkal verte egy régi adósát.
- Köszönöm srácok, igazán hálás vagyok – rebegte Pufók Johny. Nevét onnan kapta, hogy bár nem volt kövér, arca mégis a csecsemőkre jellemző pirospozsgás, pufók formájú volt, állandó, jókedvü mosoly játszadozott rajta, és mindenkiben együttérzést keltett. Kivéve persze azokban, akik később biliárd dákóval verték be a fejét. Johny sötétbarna haja most kócosan, vizesen és enyhén véresen állt egybe, és egy koszos zsebkendőt szoritott oda, ahol feltételezhetően a dákóval ütközött. Szerény, kissé szégyenlős, de jóeszü srác volt, egyéni humora mindenkit elvarázsolt néhány sör után. Legfőbb ismertetőjele már jónéhány hete az volt, hogy jegyben járt!
- Na mesélj csak, kispofám, mivolt ez a heveny nézeteltérés? – emelte fel sörét Alán – Mit akart tőled Létra?
- Billy küldte. Azt mondta, tudom, hogy miért kapom. Hát srácok, bevallom, nemtudom. Vörös Billt fél éve láttam utoljára, amikor ellopta a bicajomat. De nem bántam, mert szét volt már rozsdásodva.
- Meg mert amúgy is hüje vagy – tóditottam, majd lehajtottam a maradék sörömet, mielőtt megmelegszik.
- Jólvan, haggyatok má’ – mondta Johny, és megszédült kissé. – Azthiszem megyek, ledőlök kicsit. Megviselt ez a biliárdozás.
Fizettünk, és hazakisértük barátunkat a kaszárnya kapujáig, majd átadtuk Sánta Bobnak, aki épp az ügyeletes kapus volt. Mivel takarodóig volt még két óránk, a város fele vettük az irányt.
- Hallod komám, ha te nem vagy ott, jól helybenhagyja Johny-t. – mondtam Alánnak.
- Fenét, Johny jó bunyós, ha nem hátulról támadják. Egyébként meg te hol voltál?
- Ragyással üzleteltem, háttal az játékasztalnak. Minden olyan hirtelen történt. – szabadkoztam.
- Ja – köpött ki Alán – Létra bejött, rendelt egy rumot, bedobta, aztán felkapta a dákót, és lesújtott Johny fejére. Aztán még ütött volna, csak rábeszéltem, hogy netegye.
- Rábeszélted… -bólogattam, és eszembe jutott a pofon, ami akkorát csattant, hogy még mindig csengett a fülem töle – pedig nem én kaptam. – Mit akarhatott?
- Nemtudom barátom. De kiderítem! – villantotta meg sátáni vigyorát Alán.
Csendesen ballagtunk a körútra vezető kihalt kis utcán, ahol Mary klubbja várt minket a hátralevő két órában.