Nem tudok úszni.

De voltam már mély vízben. És kifejezetten zavar, hogy nincs alattam talaj. Hogy nem ér le a lábam.

Van egy kis tó. Mesterséges, direkt strandnak építették. Marha jó a vize. Tavaly kimentünk, egyik végén csúszda, másik oldal magas stégek, lehet ugrálni. Tapasztalt jó úszó pancsolótárs mondta, ússzunk át a túloldalra. Oké, mibaj lehet, nem lehet ez olyan mély, van úszómester. A feléig eljutottam, de furdallt a kíáncsiság, mennyire lehet mély. Megálltam, nagylevegő, mondom előbb utóbb leér a lábam.

Na, amikor éreztem, hogy már merülök 2-3 másodperce, rájöttem, hogy nem vicces, nagyon mély. Nekem legalábbis. Meg persze, odalent borzasztó hideg. A pánik miatt eszeveszett módon kezdtem el felúszni, aminek meg is lett a következménye, mindkét lábam begörcsölt. A tó közepén. Egy mély tó közepén. Háton, hason, ahogy tudtam, kapálóztam, lehetőleg kifelé. Az úszómester ebből semmit nem vett észre, az ismerősöm vette észre mikor átért, hogy nemoké, ő jött vissza segíteni.

Hát, azóta nyakig érő víz maximum, soha többet. Persze nem lett baj, és nem is fulladtam volna meg, mert tudtam, hogy nem szabad pánokolni. De ez olyankor tudod mit ér? Semmit az égvilágon. Ha az ismerősöm nem tapasztalt úszó, és nem jön vissza, lehet hogy nem írok.

Gyerekek! Az a lényeg, hogy van pénz lóvéra! © Jakab Zoltán