Valószínű, más generációhoz tartozhatok, mert nálunk már nem ment ennyire az önzetlenség. Életem legnagyobb traumája a téli fagyihoz kötődik. Ha nem emlékeznétek rá, az volt az az ostyatölcsérbe töltött, még nem is simára kikevert csokis vajkrémes förmedvény, de mi imádtuk.

Hugi, a kisebb, én a nagyobb, tehát az okosabb, akinek mindig engedni kell. Kaptunk egy-egy téli fagyit. Szóval én már akkor ínyencként óvatosan, lassan ízlelgettem, kiélveztem minden pillanatát a nasinak. Észre sem vettem Hugit, aki szerintem már akkor is galád módon és előre megfontoltan bezabálta a sajátját egy szempillantás alatt. Majd elkezdett engem piszkálni, hogy adjak neki. Én persze elküldtem a búsba, mire ő ment panaszkodni anyucihoz. Szegény Anya fülét gondolom addig rágta, amíg anyu feladta és rám parancsolt, hogy a nagyobb és okosabb jogán jogomban áll azonnal adni Huginak a saját, féltve fogyasztott nasimból.

Szerintem ez volt az a pillanat, amikor hosszú évtizedre megutáltam a saját testvéremet. A szüleim pedig annyira beletapostak az igazságérzetembe, hogy íme: 30 éves fejjel is emlékszem a sztorira. (Azóta már kibékültem a tesóval is nyugi. Imádlak, Pájráj!! )

Az írás egyébként szerintem naggyon remek!!!

Zavard össze a világot: mosolyogj hétfőn!