Hirdetés

Egy remény. Könnyebb?

Az alábbi kis förtelmet másfél éve írtam. Hip-hop dalszövegnek szántam, de, mivel előreláthatóan ebből nem lesz semmi, úgy döntöttem, közzéteszem. Remélem nem haragszotok érte :)

Könnyebb?

Pár betű egy szóvá áll össze,
Tudom, nem sok, de nekem ezt jelentette,
Ezt jelentette csöppnyi kis életem,
Ez se sok, talán ma elvetem…
Egy szó, mit félek kimondani,
Egy rezzenés, de nem tudom elhagyni,
Ennyi az egész, lehet, hogy nem meggyőző,
De én SZERETLEK - vigyázz, tán fertőző.

Refr.: Bár tudom, kimondtam, de csöppet sem könnyebb,
Szemembe gyűlik egynéhány könnycsepp,
Ennyi az egész, ez az én életem,
Ha nem kell neked, magamtól elvetem.

Csak egy szó ennyi mit érzek,
Szemembe gyűlik egynéhány könnycsepp,
Szeretném, ha te is így éreznél,
Akkor talán boldog is lehetnél.
Nem… tudom, lehetetlent kérek,
De nem tehetek róla, ha egyszer így érzek,
Ez nekem fontos, neked tán nem számít,
Talán ha nem leszek, az egyszer majd megállít.
Megállít egy röpke kis percre,
Sírom fölött némán elmerengve,
Átérzed majd, amit én éreztem,
Akkor, ha hozzád érhettem!

Gondolatok

Egyedül. Fáj mindenem.
Egy "Szeretlek"-ért odaadnám az életem.

Egyedül. Belém rúgnátok.
Ti, kik az életnek még csak színét sem láttátok.

Egyedül. Kitagadtok.
Csicskák és ribancok közt egyedül fuldoklok.

Egyedül. Az éjszaka sötét.
Vörösre festenék magam körül mindent, s felinnám a vért!

Egyedül. Veled.
De te nem adod nekem. Semmit – nem, hogy mindened.

Valahol lógva

Kötél a nyakamon

Kötél a nyakamon, bámulok csüggedten,
Mielőtt elmegyek, még egyet lélegzem,
Az a hurok a gégémnél, már baromira szorít,
Mondd, ki szed le innen, ha mindenki eltaszít?

Így lógok magamban, már nincs sok hátra,
Majd leszegett fejjel lépek egy másvilágba.
Ott talán egyszer csak megkapom, mire vágytam,
Csak egy lány kellett nekem, mindig csak rá vártam,
De túl sokáig, és egyszer azt láttam,
Hogy már csak emlék, s mikor a temetésén álltam,
Nem voltam elég fekete abban a gyászruhában…

Kötél a nyakamon, bámulok csüggedten,
Mielőtt elmegyek, még egyet lélegzem,
Az a hurok a gégémnél, már baromira szorít,
Mondd, ki szed le innen, ha mindenki eltaszít?

Az üvegkoporsón át, még utoljára ránéztem,
És az égre emelt, remegő kézzel kértem,
Hogy ott lehessek mellette, öleljem a hideg testet,
S ne legyek már én se más, csak egy feslett,
Fakó emlék a temető lépcsőjén,
Ahol már minden hideg és árnytalan,
Minden gondolat közömbös és tárgytalan!

Vége :)

Kibékültünk. Ennél nem is kell több. Boldog vagyok.
Kölcsönösen elmondtuk egymást minden földi jónak, aztán meghatótam, és olyan boldog vagyok, amilyen csak szép nyári estéken szoktam lenni, ha a hold megvilágítja tündéri arcodat. :K :K :K :U

:))

Na de a boldogság káros az egészségre, szal mindjárt megyek is gyúrni :(( . Helló blogom ;)

Még nincs vége!

Nos, tegnap elég durván ki voltam borulva. Most is kivagyok. Éjjel róla álmodtam. DE

Rájöttem arra, hogy itt még nincs vége semminek. Az élet nem áll meg. Igen, vereséget szenvedtem. De ez nem az első volt, és nem is az utolsó. Sokszor megaláztak. Megtapostak, kigúnyoltak, kitagadtak, kivetettek maguk közül! De én mindig felálltam és sikerült túlnőnöm rajtuk.

Harcos vagyok! Harcos a szívem, harcos a lelkem, és harcos testem is! Nem adom fel. Vesztettem. Csatát vesztettem. De a vereséget harcoshoz méltó módon viseltetem, harcosként élek és halok, Isten engem úgy segélyen! (ezt asszem valamelyik Kárpátia számból koppintottam :B )

Csatát vesztettem. De nem a háborút. Most felállok, és továbblépek. De nem túl a dolgokon. Fáj mindenem, de szeretem őt. Szívemből. Az érzelmeim tiszták és erősek. Nem adom fel. Két évig voltam mellette. Segítettem. Az életemet adnám érte! Nem fogom ilyen könnyen elengedni. Nem fogják holmi szemét alakok elvenni tőlem. Ha kell a vérem verejtékével is, de megszerzem!
Én leszek a legjobb férfi ezen a világon, de akkor is el fogom érni őt. Nem vágyom másra. Az életem adnám érte. Ha van Isten, vagy valaki megírta a sorsom, akkor ez tudom, hogy így lesz. Nem tudom, meddig kell még szenvednem, de ha egyszer az enyém lesz, olyan boldoggá teszem, mint még senki, soha!

Rózsácska

Eredetileg magyar órára készült, aztán ez lett belőle (a rokokó stílusában kellett (volna) :)

Rózsácskám

A nap első sugarai sikoltozva szánkáztak végig a még ropogós hajnali ködön, hogy aztán a földre érve tévelyegjenek a buja, zöld fűszálak között.
Mások erős rohammal zavarják fel édes álmukból a virágkelyheken csüggő hajnali vízcseppeket, melyek számára mintha megállt volna az idő. Most aztán hangosan csobbanva érkeznek a földre. Megint mások a fák üde-zöld leveleiről csillognak vissza, meg-megvilágítva a már elevenen ugrándozó kis erdei állatkákat. Egy kis mókus fickándozva veti magát egy lepottyanó bogyó után, aztán arcát beletemetve tűnik el a csípős bozót mögött.
Kint a réten az apró virágok már a nap felé bólogatnak kis kobakjukkal. Reggelre ők már mind kinyílnak, sárga-lila szirmaikkal bámulnak a világra. Csak egy lény van az egész mezőn, mely nem csatlakozik az életvidám napközönség színes ünnepéhez…
Egy eltévelyedett rózsácska árválkodik egyedül a széles réten, még meg-meghajlik a kora-szellő legkisebb fuvallataitól is. Törékeny, még tövisei is kicsinyek… De hát nem is akar ő bántani senkit. Csak egyedül van… A többiek pajkos-kacér kitárulkozása egész lényét megbabonázza, igézve csodálja a reggeli varázst. Ő nem tud ilyet, ó, Ő még nem. És ettől amúgy is piros szirmocskái még inkább elvörösödnek. Csodálva nézi a színes, de egyszerű többieket, majd nézi a napot. Ő is érzi a melegséget, ami szétárad benne, érzi a napsugarak szikrázó hadát pihe kis levelein.
Mégsem történik semmi.
Szirmai nem mozdulnak, nem engednek belátni kis szívébe. Túl durva a külvilág, durvák a többiek, akik oly szemérmetlenül tárulkoznak ki egymásnak, a mindenségnek…
Aztán megérez valamit. Valami lassan elönti ereit, valami éltető nedű kitölti mindenét, legbensőbb porcikáit is megérinti. Megbódítja. De ő nem akarja. Még nem, vagyis… Küszködve küzd az egész lényét elöntő érzéssel, aztán minden része apránként adja meg magát. Lassan, hunyorogva fordítja fejét a naphoz, majd, mint valami varázsütésre, elkezdődik!
Először egyik kis szirma mozdul meg. Türelmetlenül, mégis félve mutatja meg magát. Aztán a többiek, sorban, majd egyszerre, de még mindig remegve, sziporkázva a kíváncsiságtól és a megilletődöttségtől. A kis virág egészen átengedi magát a csodálatos érzésnek, levelei összerezzennek, szirma izgatottan pironkodik.
Aztán vége. Túl van rajta. Szívét még mindig szorongatja a gyönyörűséges érzés, rózsaszín kelyhe megadja magát a napnak, most már kívánkozva szívja magába annak melegét…

VÉGE.

2009. 10. 09. Péntek, megközelítőleg 23:30.

Tönkre ment az életem. Vége. Nincs tovább.
Kétszer tettek tönkre. Ők voltak. Ugyanazok. Először a reményt vették el tőlem. Az életkedvet. A bizalmat az emberekben. De akkor ott volt Ő, az utolsó ember, akiben hittem. Ővele, őérte mégis minden megoldódott. Sőt, egy ideig boldogabb voltam, mint bármikor.
Aztán másodszor Őt vették el tőlem. Kitépték még a szívemből is. Most üres vagyok. És gyűlölök. Gyűlölök, utálok, haragszom, mindennél jobban. Ölni is tudnék. Talán. Először is magamat.
És már nincs itt, már nincs itt senki, egyedül vagyok, kétségek közt, zuhanok lefelé. Mardos a bánat, befelé hullanak a könnyeim. Gyűlölök. Magamat. És már Őt is. Talán.

Szeretném megtenni. Nem merem. Félek. Pedig minden vágyam az, hogy vége legyen már. Meg akarok dögleni! Azt se bánom, ha kutyák marják fel a belem, már nem érdekel.

16 évesen. Egy lány miatt. Még csak nem is szeretett. De akkor is. Ő volt a mindenem. Most nincs semmim. Egyetlen dologra vágyok. Rá. Vagy a magányra. Csendben. Sötétben. Örökké.

Valami, magamról :)

Szép az élet. Vagy nem annyira.

Nos gyerekek, úgy érzem, először is illenék bemutatkoznom: szablya vagyok. Kicsit fura név, kicsit talán túl felvágósnak is tűnik, mégis remélem, senki nem haragszik meg azért, hogy ezentúl így "kell" szólítson - már persze ha bárki leáll velem beszélgetni :))

Ide még akartam írni ezt-azt magamról, neki is futottam. Sajnos, ha bármit szeretnék magamról mesélni, annak rendszerint a vége egy nagy, kusza IZÉ lesz. Azért a legfontosabb dolgok, amiket tudni "illik" rólam: tizenhat éves vagyok. Van egy barátom. Na jó, azért nem ilyen egyszerű a dolog :((( . Valóban tizenhat éves vagyok, a legjobb barátom pedig egy lány. Egy lány, akibe annak rendje és módja szerint rendesen beleszerettem, és aki már oly sokszor összetörte a szívemet. Másfél éve ismerem. Azóta nem tudok másra gondolni... Talán terméketlen agyam következő kis terméke segíteni fog, hogy kicsit jobban megértsétek a dolgot. Bár garancia semmire sincs. Sem arra, hogy bármit segítettem magam megismerésében, sem arra, hogy nem okozok maradandó kárt, ficamot ízlésvilágotokban. Ezen okból a következő borzalom elolvasása csak saját felelősségre ajánlott! Egyébként minden jogot fenntartok ;)