2009. 10. 09. Péntek, megközelítőleg 23:30.
Tönkre ment az életem. Vége. Nincs tovább.
Kétszer tettek tönkre. Ők voltak. Ugyanazok. Először a reményt vették el tőlem. Az életkedvet. A bizalmat az emberekben. De akkor ott volt Ő, az utolsó ember, akiben hittem. Ővele, őérte mégis minden megoldódott. Sőt, egy ideig boldogabb voltam, mint bármikor.
Aztán másodszor Őt vették el tőlem. Kitépték még a szívemből is. Most üres vagyok. És gyűlölök. Gyűlölök, utálok, haragszom, mindennél jobban. Ölni is tudnék. Talán. Először is magamat.
És már nincs itt, már nincs itt senki, egyedül vagyok, kétségek közt, zuhanok lefelé. Mardos a bánat, befelé hullanak a könnyeim. Gyűlölök. Magamat. És már Őt is. Talán.
Szeretném megtenni. Nem merem. Félek. Pedig minden vágyam az, hogy vége legyen már. Meg akarok dögleni! Azt se bánom, ha kutyák marják fel a belem, már nem érdekel.
16 évesen. Egy lány miatt. Még csak nem is szeretett. De akkor is. Ő volt a mindenem. Most nincs semmim. Egyetlen dologra vágyok. Rá. Vagy a magányra. Csendben. Sötétben. Örökké.
Nem merem. GYÁVA VAGYOK! Egy utolsó kutya, aki csak nyüszít, ha belé rúgnak. De egyszer majd harapok. Vagy itt halok meg, magányosan, kiverve, ázottan, és saját magam kaparom síromra a földet.
