Eredetileg magyar órára készült, aztán ez lett belőle (a rokokó stílusában kellett (volna) :)

Rózsácskám

A nap első sugarai sikoltozva szánkáztak végig a még ropogós hajnali ködön, hogy aztán a földre érve tévelyegjenek a buja, zöld fűszálak között.
Mások erős rohammal zavarják fel édes álmukból a virágkelyheken csüggő hajnali vízcseppeket, melyek számára mintha megállt volna az idő. Most aztán hangosan csobbanva érkeznek a földre. Megint mások a fák üde-zöld leveleiről csillognak vissza, meg-megvilágítva a már elevenen ugrándozó kis erdei állatkákat. Egy kis mókus fickándozva veti magát egy lepottyanó bogyó után, aztán arcát beletemetve tűnik el a csípős bozót mögött.
Kint a réten az apró virágok már a nap felé bólogatnak kis kobakjukkal. Reggelre ők már mind kinyílnak, sárga-lila szirmaikkal bámulnak a világra. Csak egy lény van az egész mezőn, mely nem csatlakozik az életvidám napközönség színes ünnepéhez…
Egy eltévelyedett rózsácska árválkodik egyedül a széles réten, még meg-meghajlik a kora-szellő legkisebb fuvallataitól is. Törékeny, még tövisei is kicsinyek… De hát nem is akar ő bántani senkit. Csak egyedül van… A többiek pajkos-kacér kitárulkozása egész lényét megbabonázza, igézve csodálja a reggeli varázst. Ő nem tud ilyet, ó, Ő még nem. És ettől amúgy is piros szirmocskái még inkább elvörösödnek. Csodálva nézi a színes, de egyszerű többieket, majd nézi a napot. Ő is érzi a melegséget, ami szétárad benne, érzi a napsugarak szikrázó hadát pihe kis levelein.
Mégsem történik semmi.
Szirmai nem mozdulnak, nem engednek belátni kis szívébe. Túl durva a külvilág, durvák a többiek, akik oly szemérmetlenül tárulkoznak ki egymásnak, a mindenségnek…
Aztán megérez valamit. Valami lassan elönti ereit, valami éltető nedű kitölti mindenét, legbensőbb porcikáit is megérinti. Megbódítja. De ő nem akarja. Még nem, vagyis… Küszködve küzd az egész lényét elöntő érzéssel, aztán minden része apránként adja meg magát. Lassan, hunyorogva fordítja fejét a naphoz, majd, mint valami varázsütésre, elkezdődik!
Először egyik kis szirma mozdul meg. Türelmetlenül, mégis félve mutatja meg magát. Aztán a többiek, sorban, majd egyszerre, de még mindig remegve, sziporkázva a kíváncsiságtól és a megilletődöttségtől. A kis virág egészen átengedi magát a csodálatos érzésnek, levelei összerezzennek, szirma izgatottan pironkodik.
Aztán vége. Túl van rajta. Szívét még mindig szorongatja a gyönyörűséges érzés, rózsaszín kelyhe megadja magát a napnak, most már kívánkozva szívja magába annak melegét…

A rózsácskából rózsa lett.

szablya tollából