Tegnap éjjel sem tudtam aludni. Sok minden eszembe jutott. Többek között ez is:

Tizenhat év alatt nem volt egyetlen barátom se.
Barát alatt az olyan embert értem, akiért tűzbe tenném a kezem (ez megvolt), akiben feltétel nélkül megbízhatok, illetve sose hagy cserben...
Namost, szinte mindig volt valaki, akit a barátomnak tekintettem, akikben igazán bíztam, akikre még az életemet is rábíztam (bocs, a bíztam 2*...) volna. Ezekről az emberekről utólag mind kiderült, hogy sose voltak igazán a barátaim. Mind elhagytak, rosszabb esetben utólag szemberöhögtek. És emiatt rosszul érzem magam.

Egyszer pedig... Egyszer volt egy barátom, aki talán tényleg nem hagyott volna ott, akiben talán máig bízhatnék, aki igaz barátként mellettem lehetne még sokáig. És talán, úgy érzem, neki is szüksége volt rám. Én pedig elárultam. Szerettem. Már a kezdetektől fogva. Tönkre tettem mindent...

És most itt vagyok egyedül, és bizonyára egy kis figyelemre, törődésre vágyok, azért írom ezt a bejegyzést.
Vagy talán magamnak? Elszámolásként? Lehet.

Öregszem.
Alig pár éve volt, hogy bámultam ki a fejemből, anyukám keze a vállamon, alant népes sokadalom durrantgat, tüzijátékozik. Anno 2000, és én 6 éves voltam. Mintha csak tegnap lett volna.
Akkor még nem volt ciki, hogy otthon töltöttem a szilvesztert. Most már az.
Nem zavart az sem, hogy nincs barátnőm, egy lány, aki szeret, és akivel, reményekkel telve várhatnám az új esztendőt.
Barátaim akkor se voltak. De nem is érdekelt. És most? Igazából most se érdekel.

Vajon majd tíz év múlva, kétezer húszra várva is ilyen egyedül leszek? Ne legyen igazam.

Na jó, azért itt van nekem az én kis családom. Együtt öregszünk.

Visszaszámlálás... 3, 2, 1, ... KÉTEZER!...
Visszaszámlálás... még fél óra éjfélig. Aludni kéne.

Na de legyünk optimisták! Most van egy blogom, ahol sajnáltathatom magamat. Egy éve még ez se volt. És remélhetőleg vannak hozzám hasonló emberkék, akik egyedül várják/ünnepelik az új évet, és ezt a bejegyzést olvassák ahelyett, hogy hülyére zabálnák, részegre innák magukat, kómás emberekkel, pezsgős poharakkal kürülvéve, vagy éppen jóízűen dugnának egy vadidegen csajjal valamelyik emeleti szobában... De ők inkább ezt olvassák. Nekik kívánok most:

Mégis itt. Nagy szavak nélkül. Nem érte volna meg elmenni, csak mert megbántottam egy bejegyzéssel. Sajnálom, őszintén. Mindent.

De most megpróbálunk továbblépni.

Üzenet:
Kure shiteru hibi ate ni naranai wa, I'm sorry torlaezu, Sayonara!

Azt hiszem, ez az utolsó bejegyzésem.

Kösz mindent, sziasztok.

Szar.

Visszajött. Ő. Ismét. Hiába mondj(a)uk azt egymásnak, hogy nincs értelme, hogy fölösleges az egész, meg hogy "soha" nem lehet sem semmi köztünk. Hiába mondtuk egymásnak, hogy most hagyjuk abba, legyen vége, minthogy még több időt elvegyünk egymástól (tőlem)...
De ő kedden megint írt. Másfél hét után. Megkérdeztem miért. Nem tudja. Én sem tudom, egyáltalán mit akarok tőle... De ha valaki azt mondaná, meg kell halnom érte, vagy hogy boldog lehessen, megtenném...
Mindkettőnknek szar. Nem tudjuk, mit csináljunk. Nem szeret. De akkor mit, mi a fenét érez irántam, hogy nem tud elengedni?
És én? Vagyok olyan hülye, futok a szekér után, amelyik nem vesz fel.
Mit akarunk mi egymástól?
Én szeretni akarom. Mellette lenni. Vigyázni rá. Akár így is.
De közben szarul vagyok...

De előbb még:
Ezt a verset a tegnap este dobtam össze, elég depis-darkos hangulatom volt. Ez mára már ugyan elszállt, de azért még szeretném kikérni a véleményeteket

Elmerengve

Ha hópelyhek korcsolyáznak befagyott tó sík jegén,
Halott lángok táncot járnak hideg testek tengerén.
Nyisd ki lelked, hagyd a szélnek, s ha a fagy már belémar,
Érezd azt, mit most én is, ha érintésed felkavar.

_____________________________________________________________
Temetőben sírok között ijedten szalad, kicsi lány,
Szürke minden, nap se hatol kövek közé, csak magány.
Botladozva, menenekülne, futna ő is, hogyha merne,
De hát merre? Hang szól sírból, erre kis lány, gyere erre...

Kéz nyúl földből, árnyak között, s ujjak már a lábadon,
Húz lefele, sírba vele, lelked fekve kínpadon.
Béklyók kötnek, láncok törnek, szíved hideg, kicsi lány,
Szürke minden, nap se hatol, sírok közé, csak magány.
_____________________________________________________________

... képernyőjén

Nos, mint alant látható, egy frissen telepített Kubuntu Karmic Koalám van, 4.3.2-es KDE-vel.
Remekül működik a rendszer, bár a hangkártyámmal (Realtek ALC 888) meggyűlt a bajom, és pár órámba beletelt, amíg hangot varázsoltam a rendszerre. A Yahoo! Messenger pingvines verzióját pedig még most sem sikerült feltennem (pedig a "függőségei" után már egy rakást kutakodtam... Szerintem csak Gnome alatt működőképes

Na de következzenek a képek, egy, ismétlem, pár órás rendszerről:

Desktop egymagában.

No commet

Ismét desk...

Ő sajna nem az én csajom...

No skacok, újból itt vagyok. Bár belaktam Banánból ( ). Kaptam belőle 7 napra való adagot.
De természetesen addig sem apadt le a PH! szintem, szinte minden új bejegyzést olvastam.

Na meg ott van Ice!? fórumtársunk (szia picim ) akivel ez idő alatt sikerült közelről megismernünk egymást (ne gondoljon senki rosszra ), és jól belaktunk rájásmájaspizzából (ő még kicsit vérzett is ).
Hamarosan érkezik egy bejegyzés, ama bizonyos, kultúrát teremtő írás hatására mostmár tőlem is, és egy kicsit ez is más lesz, mint a többi

Na szóval van pótolnivalóm

Ha olvasás nélkül kitörlöd ezt az e-mailt, akkor neked tényleg nincs szíved! Küldd tovább, de aztán tényleg! Ugyanis Fatima el Abdullah Omar Dzsihad Kalifa Hamasz Dzsamburi 114 éves, szőke, tősgyökeres stockholmi kislány, többszörösen áttételes, súlyos anorákban szenved.

Ezért apukája, Björn Allah bin Vejnemöjnen egyezséget kötött a Világkereskedelmi Kamarával, hogy ha valaki elolvassa ezt az e-mailt, és nem törli ki, hanem kinyomtatja, és zöld szövegkiemelő filccel megjelöli a szövegben szereplő összes olyan határozatlan nevelőt, amely jambikus pentameterben íródott és főnévi igenév előtt áll, továbbá ezen kinyomtatott példány felmutatása mellett a karancsi ABC-ben három darab friss vajas zsemlét vásárol, akkor az egyik zsemle árát a Világkereskedelmi Kamara arra fogja fordítani, hogy minden tavaszi napéjegyenlőségtől számított első holdtölte után született vörös harántcsíkos kiscica fényképét elküldi Fatimának, ezzel járulva hozzá, hogy a kislány megnyerhesse az iskolai papírgyűjtő versenyt.