Úh, basszus!, nagyon mérges vagyok. Később megírom a részleteket, majd ha már tudok nyugodtan írni... Egyelőre ennyi:

14 órától vártam a buszt a megállóban, eleinte mondjuk úgy 50-60 emberrel. Busz sehol. Eltelik húsz perc, már kissé ideges vagyok, elég volt az álldogálásból, a busz 15 perce itt kellett volna legyen. Na, végül megérkezik... Lassan úgy kb. 150-en várunk arra a kicseszett buszra. Természetesen, kommunista hagyományok szerinti gyúródás. Semmi kulturáltság. Az emberek egymást tapossák, ahogy tudják, közben a buszsofőr leszól, hogy csak szépen, nyugodtan, mindjárt itt a másik busz, meg azután még egy, mindenki haza fog jutni. Ja, ez így van. De ezeknek a barmoknak lehet is beszélni, úgy igyekeznek arra a nyavalyás Mercire, mintha az életük függne tőle, vagy ott várna rájuk Jézus a megváltás ígéretével...
De nem baj, segáz, nekem van annyi eszem, hogy jó helyre álltam, kicsit még sodor a még mozgó jármű után futó tömeg, de a busz ajtaja szinte előttem nyílik ki, igen, így kell ezt csinálni. Így is felgyúródtak előttem még 10-en, 15-en, sebaj, hely van elég, állni is tudok, de nem akarom összetörni magamat.
Fél füles a fejemben, másik füllel hallok. Egyszer csak hallom valahonnan oldalról, hogy "hé bmeg a... vedd ki azt a drótot a füledből me megváglak!"... Nem is törődök vele, az sem tudom, nekem szólt-e egyáltalán. Aztán elkapja egy tag a sisakom (kabátban mentem, mert reggel majd -25 fok volt!), és elkezdi ráncigálni. Na ugye arra nézek, nem is tehetnék mást, hát egy nálam 2-3 évvel idősebb remetei rángatja a fejem, mellém gyúródik, közben ordítja "a ttves szntedet, az ád csája meg, mi a tkömöt gyúródsz te, mit képzelsz magadról, ki a fom vagy te..." erre mondanám, azaz mondom is, hogy "elnézést, bocs, engem is löknek elölről-hátulról", de be se fejezhetem, kapok egyet a képemre.

Imbicsil gyerek - El vagy böcsüüve

Szigorúan paródiaként értelmezendő, számomra nyilvánvaló, hogy készítője "művészi" készségekkel rendelkezik

"- Béke veled...
A vezér szájában kicsit remegett a búcsúszó. Szeme egy pillantással felitta a távozó leányt s a fekete kancát, ahogy mögött lépdelt. Felitta, ahogy eltette utolsó emléknek, úgy fájt valami, de úgy fájt, mint talán még soha. A nyelve alatt perzselő szavak formálódtak, gégéje kiáltásra rándult, most, amíg nem késő... de az álla, mint kemény acélkapu, előreugrott s elzárta könyörtelen fájdalommal a szavak útjait. S ment a leány.
Néhány másodpercig nézett utána, s ezalatt a néhány másodperc alatt valami benne újra ledőlt. Döngve, súlyosan. Borzalmas percek voltak..." Wass Albert, Vérben és viharban

Így érzek, így érzek most valahogy én is. Még csak szépen elbúcsúznunk sem lehetett.
Ostoba vagyok.

Ahogy mondani szokás, kinek a pap...

Isten.

Istennő.

Nem értek semmit. Azt se tudom mi történt. Utálom magam
Meg mindenki mást.
Ezt az egész kibaszott életet.
A szerelmet.
A szeretet.
Többet ilyet nem fogok.
Nem fogok semmit se.
El akarok menni innen.
Abba hagyni mindent.
És SOHA többé nem érezni ezt.
Nem hiszem, hogy tényleg hiányoznék bárkinek is.
Utálom magam.

Fekete könnyek tengere

Sűrű ködben bolyongó lélek,
Tétlenül, s tétován élek,
Nincs reményem, s nem remélem,
Hogy egyszer a kezedhez érem.

Nyomasztó csönd, síri csend,
A sötétben, és itt bent,
Megfulladok, nem bírom, érzem,
Nem akarom cipelni éltem.

Fény gyúl a csendben, halovány, tétova,
Arcodat látom, s kapva futok oda.
Te már nem vagy ott, hiába nézem,
Nem hallok semmit a síri sötétben.

Hogy mondjam el?

Hogy mondjam még? Hogy mondjam, s hányszor?
Mert hiába mondom százszor, nem hallod, s nem elég.

Ma este megint rám írt. Azt hittem utál. Hogy ki nem állhat. Éjjelente nem tudtam aludni emiatt...
Hiányzott, nagyon, minden percben rá gondoltam, vele akartam lenni, kimagyarázni a dolgokat, bocsánatért esedezni, vagy elölről kezdeni mindent. Szerettem volna. Nagyon.

Ma este rám írt. Mondom: ez nem lehet igaz. Szívem ismét a torkomban dobog, mint mindig, amikor vele beszélek. Még a kezem is remegett, és tényleg sok erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán valami értelmeset tudjak írni. Bár azt hiszem most is sok zagyvaságot összehordhattam, remélem nem bántottam meg...
Mit akarunk mi egymástól? Én szeretem, jobban mint bárkit, vagy bármit, beleértve a szaros életemet és jobban mint bárki. Ezt tudom. Talán ő is érti. De ő mit akar tőlem? Nem elege van belőlem? Nem okoztam már neki így is elég fájdalmat? Komolyan, ha még egyszer miattam lesz szomorú, én nem tudom mit követek el magammal.
Én is fontos vagyok neki. Úgy látszik. De hogyan, mit, miért? Össze vagyok zavarodva. Egyik felem kifutna a világból, menekülnék előle, az érzelmek elől, az elől, hogy neki is fájdalmat okozzak, másik felem pedig vele szeretné leélni az életét. De ő? Mit szeretne?
Volt egy ilyen mondata:
"Sokat gondolkoztam a dolgokon, de nem tudnám magunkat egy párként elképzelni."
Fáj. Nagyon. . De, hogy őszinte legyek, én sem. Úgy legalábbis nem, amit mindennap látok.
Fiú-lány fogdossa csókolja egymást úton útszélen, suli folyósón, turbékolnak, kézen fogva sétálnak mindenhova, izgatottan mesélik a dolgokat barátoknak/barátnőknek, csupa külsőség, de igazából még magukat se ismerik, nem, hogy egymást. Asszem ez a tipikus "párkapcsolat" ebben a korban.
Vagy hogy a csaj felvág a pasijával, fiú a nőcijével...
Így én se tudnám elképzelni. Én ennél valami sokkal többre vágyom, ahol tényleg nem azért vagyunk egymás mellett, hogy felvágjunk a barátainknak, vagy hogy féltékennyé tegyük a következőt.
Viszont valami komolyabb, "érettebb", bensőségesebb dolog fedné az én elképzeléseimet. Én szeretni akarom, vele lenni, külsőségek nélkül. Vele lenni, csak vele, nem törődni másokkal, csak szeretni őt, vele törődni, és érezni, hogy ő is szeret, hogy fontos vagyok neki... Társra van szükségem, és neki is, olyasvalakire, aki tényleg csak ővele és őérte van. A többi srác puncit, segget, melleket akar, valakit aki leopja, meg minél több csajon végigmenni, utána meg felvágni vele. Én ezt. Tudom, bennem van a hiba. Talán az a baj, hogy ő ezt másképp képzeli el. Talán neki tényleg "pasi" kell, és nem egy társ. Persze ezzel csak áltatom magamat. Nem szeret. Ez az egész lényege. Néha már tényleg úgy érzem, hiába minden. Talán ilyen egyszerű. Akkor viszont mi lesz? Mi lesz kettőnkkel? Mert én sajnos már barátságként is csak nehezen tudnám elképzelni.

Szini Lajos (Laji bá), szárhegyi "író" először 1915-ben kiadott, Küsdeg nyüszkölések című könyvéből idéznék érdekesebb részeket. Rögtön kezdeném a Nyüszkölés a nagy víz martyán (azaz a Duna mellett) című fejezettel.
Figyelem, az anekdota székelyül tájszólásban íródott, száz évvel (!) ezelőtt!
Tejjék egésséggel!

A bevezetést kihagyom, ím, megérkeztek az öregek a fővárosba, rögtön Keleti pályaudvar.
"Második rész, azaz Elig leve setét, küs fekete férgek kezdék csibedni testünköt

Ahogy ott nyüszkölénk a küs szekerek közt, hát csak hezzánk jő egy katonaforma gyerek, oztán integet egy veres zászlóval, s aszongya:
- Sirüjjenek el ahajt kijetek balkézre, met esment jő egy villanyos kocsi, s elüti.
- Hát e' villanyos? - kérdém - s akkor veszem észre, mijen fenye kocsik járnak itt. Hallgassák meg, se mozdona nincs, se lovak nem viszik, hanem menyen. Ojanformák, mind a vonat kucsik, de küssebbek, oztán sárgák. Elől a zablakba egy katona vagyon, s ott, ahogy csudálkozik, egy vaskarót bizget a kezivel, esment furt veri a csengettyüt. A zutaján es vagyon egy aktona, zacskó vagyon a zódalán s pappirost csibbed, mind a harukáj madar a vásárba'. Belől padokon emberek s asszonok ülnek s küs gyermekek; oztán elig indul meg, má' áll es, leginkább penyét szökdös, mind egy kókis.
- Csudálatos dógok vannak itt - mondám Kárujnak.
- Könyi ezeknek - felelém - pénzek vagyon elég, dógok nincs, hát ahajt kucsikáznak, s töri őköt a nyavaja másrészt.
Akkor veszem eszre, hogy a veressapkás, amejik pakkunkkal elsirült vót, ott van mellettünk.
- Hol a pakk? - kapám mejbe.
- Itt van! - felelé, s ugy rezgett, mind őszön a falevél.
- Kericcs egy kucsit! - parancsolám.
Erre elsirült, s mig a kucsival visszajött, ott csudálkozánk.
Oztán veték egy koronát neki, s Kárujjal felülénk a kucsiba, s mondám a kucsisnak, vigyen valami jó herré. No, bevág erre a lovak közi, s kezdénk menni, de úgy, hogy a szememvilága elveszett. Bé egy uccán, esment másba, elől-hától villanyos kucsik, zotomilok, mü keresztül rétok, mind a zördögök. Csak bőgött a kucsis, s mentünk.
- E má' teszi! - döfém meg Kárujt.
- Tenni teszi! - felelé - csak bé ne borújjunk, met e' má' méges igen van.
- Ne féjj attól - biztatám, de nem es borúlánk fel- A kucsi fara csak szökdösött eccer-máccor a köveken, amik eppeg most valának felszedve, de baj nem vót. Eccerre egy nagy ház elejibe érénk s megállánk, oztán aszongya a kucsis, itt vónánk a vendéglőbe. Arra má' futtak es egy seregen, s szedték a pakkjainkot lefelé, oztán, hogy adék a kucsisnak három koronát, ahajt mü es indulánk béfelé.
- Ájjon sza meg, uram - mondá a kucsis, s a pénzt a zorrom elejibe dugá.
- Mija'? - kérdém.
- E' keves - felelé.
- Keves a zapád szentye - mondám - 'sze' ezétt 'honn két nap kaszálnak.
- Kaszálnak a fenét - boszonta a kucsis - de itt még másképpen vagyon.
- Má' akárhogy vagyon - fojtatám - többet nem kapsz.
- A' nem úgy van, uram - kijabálá - met a gépezet es mást mútat.
- Mijen gépezet? - kérdé Káruj.
- Az, amejuk a kucsin van.
Evel a kucsihoz vitt, s ott egy óraformát mútata.
- E' hat korona 40 fillért állapit meg - mondá.
- Az akarmennyit állapit mg, a' nem számitt - felelém - met az es csal, s én többet a zistennek se fizetek.
- De fizet oztán! - szökdöse a kucsis.
- Fizet a zapád - mondám, s úgy megkanyarintám jobbkézt, hogy elig állapodott meg a kucsi fenekin, s evel mü bélibbenénk a vendéglőbe.
- Ezt jól megadá - döfe meg Káruj a kapu alatt.
- Legalább megtanólta, hogy többet a székejmagyarral ne komédiájzon - felelém.
Ennekutána bémenénk egy szép herré, oztán a pakkunkat keztük rakosgatni ide s tova."

No, lám'sza meg, kerekíccsünk sza ide egy blogbejegyzést es ehelyt, met rég nem írtam vót.
Elhatároztam magamot, hogy megtanítalak tütököt székelyű'! No, ha nem es annyira, hogy elmehessetek akárhova a zigazi szíkely embörök közi, de azétt tük es ércsétek a nyelvjárást.

Béjelmelegíttésnek következzík egy Youtube videjó (met a jóutub a szíkely baráttya!), a fájintos Székely nyelvleckével, mely a zalaptudás (Beginner szint) elsajátítását tökílötes mírtékben lehetőví teszi.

Kattincsá a zábécére!

Oztán még jelenkezek, pofázni a kommentekben lehet!
Esetleg más szíkelyek észrevételit, ötlettyit es szüvesen várom.

Első telefonom, valamikor 2006 környékén:

Nokia 6020:

Nagyon szerettem ezt a telefont, így visszatekintve is sok jó tulajdonsága volt. Mégsem voltam vele elégedett, habár minden funkciója szinte kitűnő volt, hiányzott a bővíthetőség és az mp3 lejátszás.

Később apumnál szolgált, aki kb fél éve munka közben elhagyta (?).
Motorola v360v:

Ez az a telefon, amire sokáig vágytam. Szép, elegáns, aránylag sokat tud, legalábbis nekem mindenre elég. Volt memóriabővíthetőség, meg mp3 lejátszás, igaz a füles csak mono volt, meg kettő tönkre ment már belőle, pedig nem is használtam sokat. De azért jó teló volt, fél évvel ezelőttig használtam, ha apum nem hagyja el a neki passzolt Nokiát, lehet, még ma is ezt pötyögtetném. Meg is lennék elégedve vele, bár igaz, azért kissé ütött kopott volt már. Na szóval ez is a felmenőmhöz szállt.