2019. augusztus 18., vasárnap

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Hova tűnnek a színek télen?!

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Megtaláltam a színeket.

[ ÚJ TESZT ]

Zsibbadt lábakkal görnyedve próbálom mozdulatlanul tartani a fehér fémből készült objektívet, és a rátekert fényképezőgépvázat. Kezemen édesanyám textilkesztyűje, mert a sajátomat sehol sem találom. Hidegben kesztyű nélkül nem megyek fotózni, mert az objektív, fehér, és fémből van, ami hamar áthűl.

Szél kerekedik, arcomba fújja a hópelyheket és némi füstöt. Szeretem a fa füstjének illatát, valahogy olyan természetes, nyugalmat áraszt, mindig azt a képet juttatja eszembe, hogy anyai nagyszüleim konyhájában ülök és a sparherd felől az égő nedves fa pattogása tölti meg a helyiséget. Emlékszem milyen boldog voltam, amikor nagyapám engedte, hogy én tegyek a tűzre, az idősebbek pedig azzal élcelődtek, hogy „csak nehogy rossz fát tegyen a tűzre ez a gyerek”. Hatalmas poén volt, belátom, én sem tudtam volna kihagyni. Az asztalon forró kakaó gőzölgött, amiről mindig leszedtem a fölt miután elhűlt, mert utáltam, magam sem tudom miért, de utáltam.

Egy pillanatra elmerengek ezen, de egy rigó átsuhan előttem és eszembe juttatja miért is jöttem, hát persze madarakat szeretnék lencsevégre kapni. Nem könnyű feladat, pláne amióta tudom, hogy mindenhez, ami kisebb, mint egy Tirannosaorus Rex és egy Strucc közös utódja, legalább négyszázmilis gyújtótávolság kell, nekem meg annyi nincs. Elképzelem, mit gondolhatnak most ezek a kismadarak, vajon mi járhat ezeknek kiscsibénél alighogy nagyobb szárnyasoknak a kicsi tollas buksijában. Vajon elgondolkoznak azon, hogy mekkora ökör volt, aki a természetfotózást kitalálta, és mért jön ki ez a hülye a fényképezőgépével a jó meleg lakásból ahelyett, hogy bentről nézegetne, vagy fényképezne bennünket, ha már ez a szíve vágya.

Hirdetés

Végül is logikusan belegondolva nem valószínű, hogy tudják miért is vagyok itt, ha tudnák, megpróbálnának legalább az én kedvemért legalább egy ötszázad másodpercig mozdulatlanul maradni és megvárni, míg kattan a zár a vázban, de nem. Lehet, hogy mégis tudják, és csakis azért csinálják, hogy engem bosszantsanak? Nem értek a madarak nyelvén, de ha értenék, valószínűleg ez lenne az első, amit megkérdeznék, mert ez érdekel. Hoppsza, ott egy kis vörösbegy, érdeklődve nézeget felém az almafa tövéből, mintha csak azt mondaná:

- Gyere, csak gyere, próbálj meg lefényképezni, az utolsó pillanatban úgyis elrepülök, nyehehe.
- Engem sem kell félteni te kis nyavalyás, mindjárt meglátod – és azzal arcom elé kapom a fényképezőgépet, de mire a keresőbe nézek, a kismadár már sehol sincs.

Hát hiába hozzám kell még szokniuk, elvégre eddig nem volt időm kijönni hozzájuk fényképezni, amit nem ismernek attól félnek, remélem később azért közelebb is jönnek, és le is lassulnak egy kicsit a kedvemért. Túl vagyok a vizsgáimon, és a vizsgaidőszakon, nyilvánvalóan nem ez volt a legjobb félév, amit zártam, de nem érdekel. Valahogy majd csak elvégzem, aztán mehetek olyat tanulni és olyannal foglalkozni, amit szeretek, és ami érdekel, ha már itt rohadtam majd két és fél évig, akkor csak azért is befejezem. Újabb széllökés, és mivel a madarak eltűnnek, egy időre más téma után nézek, ha már kint vagyok és még két melegítőnadrágban is fázom, akkor ne legyen hiába a házfalnál görnyedve eltöltött idő.

Közben megint elkap egy gondolathullám. Vajon hová lesznek a színek, amikor leesik a hó, és a hóesés egy porcukorral behintett süteménnyé változtatja a tájat?! Az Ősz elmúltával, amikor már elköltöztek a madarak, és lehullottak a levelek, a színek szinte megszűnnek létezni, leesik az első hó, és ha nem lennének a furcsa berregő dobozok, amiket az emberek kényük, kedvük szerint színezhetnek mindenféle természetben szinte elő sem forduló színekkel akkor fekete fehérben látnánk a világot. Vajon milyen lehetett egy havas tél párszáz évvel, ezelőtt amikor még nem tudtunk mindenféle színű tárgyakat és reklámplakátokat előállítani? Én szívesen megnézném, de annak ellenére, hogy rettegek a nem is olyan távoli jövőtől, nem szívesen élnék abban a korban. Megint elkalandoztam, de legalább a színeket megtaláltam. A kútra tett kör alakú fémlap havas gödröcskéin egy rakás almát pillantok, meg amelyet vagy a madarak számára hagyott kint édesanyám vagy pedig egyszerűen csak ottfelejtette, bár tény, hogy ez utóbbit nehezen tudom elképzelni róla.

Amíg a madarak nem adnak életjelt magukról, elkezdem az almákat fényképezni, valamivel csak be kell bizonyítanom, ha valakinek elmesélem, hogy megtaláltam a színeket. Növelem a záridőt, hogy a kép biztosan éles legyen, és fejben már a csúszkákat tologatom, hogy a végén az elmém által most elém vetített képet tárhassam a blogom olvasói és egyéb személyek kíváncsi szemei elé. Amikor lenyomom az expógombot a zár kattan és az elcédén megjelenik a kép az almákról. Már látom körülötte a keretet és látom rajta az aláírásom, és tudom milyen szűrőket és rétegeket fogok alkalmazni azért, hogy olyanná tegyem, amilyennek láttatni szeretném, amit én meg szeretnék mutatni belőle.

Megtaláltam a Színeket

Megunom és miután megsimogattam Brutus kutya kíváncsiskodó orrát, az előszobába érve lerúgom a bakancsom és még kabátban a gépre kötöm a kártyaolvasót, hogy minél előbb nekiláthassak a képek feldolgozásának. Bár madarat végül nem fotóztam, mégis sikeresnek érzem, mert megtaláltam a színeket. Csúszkatologatás, szerinted hogy a jobb, némi vagdosás után FTP kapcsolódás, figyelem, ahogyan az adatok bájtonként átcsusszannak a szolgáltató merevlemezére és a kép elfoglalja az őt megillető helyet a többi között. Az egér kurzora a jegyzettömbön áll meg és két rövid kattintás után már gépelem is ezt a szöveget. Közbe elkalandozom, előfordul, hogy az MSN-nek keresztelt azonnali üzenetküldő ikonja villogni kezd a tálcán, de szinte semmi sem tud kizökkenteni. Tele vagyok ötletekkel, és történésekkel, amik régen történtek, de még nem osztottam meg őket a blogom olvasóival.

Barátok Közt megy, az egyetlen olyan tévéműsor, amit rendszeresen megnézek, bár a rendszerest inkább rendszertelennek kell érteni, mert ha épp más dolgom van, akkor előfordul, hogy letöltöm az egyes epizódokat, amelyeket csak később nézek meg. Vége, mehetek ismét a gondolataimmal foglalkozni. A szobában büdös van, hiába régen szellőztettem és egész nap itt ücsörögtem, elhasználtam a levegőt. Nehezen lököm magam mögé a székemet, az ablakhoz érve elfordítom a kilincset és érzem, ahogy a tüdőm megtelik friss oxigénnel, és egy kicsit felfrissülök. Gyomrom nagyot kordul, éhes vagyok, a konyhába menet Mátyás madár letakart kalitkaszerű lakására pillantok, és hallom, ahogy álmában csattan a csőre, valószínűleg meghallotta, hogy kijöttem és félelmében csattintott egyet.

A konyhába érve a szokásos látvány fogad. A mosogatóban mosatlan edények, szegény édesanyám mindig szidalmaz érte minket, hogy azután méltóztatunk megéhezni miután Ő már rendbe rakta a konyhát, de hát Ő is ember, egy nagyon jó ember, nem állhat vigyázban a konyha bejáratánál, hogy azonnal elmosson minden egyes csészét vagy felseperjen minden egyes morzsát. Így is nehéz dolga van ennyi fiúval, szeretjük is érte, hogy így gondoskodik rólunk, na, nem mintha egyébként nem szeretnénk. Keresem a tegnapi kenyeret, pirítósnak az is jó, minek a frisset pirítani mikor a másik meg jóízűen megenné. Á ez lesz az, megvan, a pirítóba csúsztatok két szeletet, majd kakaókészítésbe kezdek. Kézmosás után finom forrón gőzölgő kakaó vár a szobámban, pont, mint gyerekkoromban, és a négy szelet vajas pirítós arany barnán hívogatóan fénylik a kis olvasólámpa fénye alatt, pont, ahogyan én szeretem. Elrágcsálom, a finom falatokat majd gépelni kezdek…

Ez a bejegyzés a riccio.hu oldalon is megjelenik, ahol további érdekességeket, és egy fotoblogot is találsz, telis-tele az én fotóimmal.

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.