Apám nagy rock rajongó (áldom az eget, hogy nyugdíj előtt vett egy nagyobb Choppert, és elkezdett motorozni, mert előtte mulatóst meg c.zenét hallgatott), szinte mindig megy nála a Rocker Rádió. Így volt ez ma is, mikor ott voltunk Karácsonyozni. Alapvetően klasszikus rock megy, de néha egy-egy gyöngyszem is előfordul, ekkor hallottam meg egy ismerős dallamot, de a kezdet után valami más jött. Nagyon nem tudtam figyelni, beszélgettünk, de azért gyorsan elkaptam Shazam-al.

Szóval egy Linkin Park szám, a sokak által ismert és kedvelt korai vonalból, egész pontosan az együttes első stúdióalbumáról, a Hybrid Theory-ról az In The End. De nem az eredeti. Hallgattam underground LP számokat, nem is egyet, de azt nem tudtam, hogy létezik egy Rarity sorozat, ahol az együttes stúdiószámaik eredeti (demó) változata hallható.

Tehát álljon itt az eredeti In The End.

Azért kellett átírni, mert a kiadónak nem tetszett, túl Limp Bizkit volt. Én ezt is imádom. Ebben sokkal több a rap, sokkal tartalmasabb.

Már a megjelenés óta szemezgettem vele, mert olyan szalagcímekkel jelentették be, hogy itt a szovjet Bioshock. A múlt havi Humble Bundle-ban benne volt, hónap végén kaptam rá szép kedvezményt, így be is neveztem az alapjátékra.

Az érzéseim viszont vegyesek. Én próbálom szeretni, de valamiért nem megy. Eddig 23 órám van benne, szóval nem az elején járok, de kezdek belefáradni. Úgy kezdtem, hogy elolvastam és felkutattam mindent, amíg rá nem jöttem, hogy a hologramos feljegyzések nettó időhúzás, a történethez nem tesznek hozzá. A halottakkal való beszélgetés eleinte érdekes volt, meghallgatni a sztorijukat, de úgy a 15. után ezt is meguntam.

A legnagyobb baj, hogy a játék borzasztó egysíkú. az egészben egy szürke-barna színvilág dominál, ezt próbáltak az open world részekkel kompenzálni, de ott meg annyi az ellenség és kamera, hogy pillanatok alatt eltesznek láb alól, ha nem figyelsz. Futni nem lehet (vagy nem jöttem rá, hogy kell), csak dash van, és bár lehet autókat vezetni, egy bokorban is elakadsz, az utak meg tele akadályokkal és ellenséggel.

Végére értem az ötödik résznek. Nem volt rossz, de épp jó sem. Voltak pályák egymás után, némi magyarázó átvezetővel, minden pályán gyanúsan sok videóval. A trófeák megszerzése jó volt, talán a játék legjobb része (főleg a víziszörnyes, vagy harmincadik alkalommal mentem neki, mire sikerült). Közelébe sem ér a negyedik résznek. A pályadizájn a Római résznél még oké, de után a TR3 indiai részeihez tudnám hasonlítani. Sokszintes, nyakatekert, fogalmad sincs, merre lehet vagy nem lehet menni. Aránylag rövid minden szint, gondolom ezzel próbáltak ellensúlyozni. A milliónyi fix kameraállást nagyon erőltették itt már, csak tudnám, miért.

Összességében az egész játék rövid, és nagyon hiányzott egy kis piramis vagy valamiféle hasonló dolog, ha már egyszer az a címe, ami.

Na de most a hatodik rész, amivel személy szerint a Tomb Raider pályafutásomat kezdtem. Rengeteg szép emlékem van róla.

Amik egész addig tartottak, amíg neki nem álltam.

Végül nem bírtam ki, és gyakorlatilag teljes áron megvettem az IV-VI Remastered-et is a megjelenés után három nappal (ekkor végeztem az előző 3 résszel).

Az előző pakkba eddig 130.9 órát raktam bele, de mindhárom résznél vissza van még a speedrun és a New Game+ teljesítmény, illetve a TR2-ben a "Ma nem lesz cápaleves" és a Ben Hur (erre még nem találtam egyszerű megoldást). Gondolataimat leírtam az előző bejegyzésemben. Igazából gyűlöltem és imádtam egyszerre, de nagy örömmel töltött el, mikor teljesítményvadászat során több videóból és végigjátszásból sikerült összeraknom olyan módszereket, amik tovább tartottak, de nem kellett ritmusra ugrálni percekig...(ritmusérzékem az nincs, a Hellsinger sem megy)

Na, de a lényeg. Tomb Raider IV: The Last Revelation Remastered.

Ebben a játékban éreztem azt, amit az előzőekben valahogy nem. Ez egyben volt, vitt a történet, rengeteg átvezetővel. Lara mindent tudott, amik hiányoztak az előző részekből (például már párkányokon kapaszkodva át tudtunk mászni a mellettünk lévőre). Az elején egyszerűnek és átláthatónak tűnt a pályadizájn, de illúzióim hamar szerteszóródtak, mikor pályákon keresztül oda-vissza rohangáltam, mert a következő végén lévő cucc kellett az előző elején...de a harmadik részhez képest még így is egyszerűbb volt.

Nos, a GamersGate-n aránylag jó áron kínálták, így beruháztam rá, mondom 5k pénzt megér, úgyis kimaradt az első öt rész.

Jómagam nagy Tomb Raider fan vagyok, vagyis eddig annak gondoltam magam. Nekem anno nagyon bejött az Angel of Darkness, minden hibája ellenére, a Legend szintén nagy kedvencem volt, az Anniversary-t imádtam (ugye ez volt az első rész az új motorral, teljesen áttervezve), az Underworld megint kimaradt, a rebbotolt sorozat pedig elsőre ugyan nem tetszett, de később próbálva beszippantott, imádtam, alig vártam, hogy a Rise of the Tomb Raider emberi áron kapható legyen, az első -50% akciónál be is húztam 25 euróért. Ugyanígy a harmadik résszel is. De az eleje, ami híressé tette a szériát, azóta is kimaradt.

Egészen mostanáig. Szerencsére.

Ha az első résszel kezdtem volna a pályafutást, valószínű soha nem lettem volna Lara kedvelő, ugyanis ez a játék nehéz, és nagyon hamar idegesítő lesz.
A nehézségét pedig egyrészt a régisége, másrészt a bugyuta megoldásai adják. Az Aspyr jobban hozzányúlhatott volna, mert ugyan megkaptuk a modern irányítást, de egy quicksave/load elfért volna (tudom, az első részben menteni is csak a pályák végén lehetett), mert iszonyat irritáló, hogy egy rossz mozdulat, és zuhanunk a mélybe, ha nem kapaszkodunk, zuhanunk a mélybe, ha nem figyelünk eléggé az életerő sávra, pillanatok alatt jobblétre szenderülünk, ha nekimegyünk valaminek, hosszú másodperces szünet következik (simán felzabál tetszőleges ellenség), ha rosszul, vagy rossz helyről ugrunk, szintén kasza. Ha nem mentettél időben, akkor kezdheted onnan, ahol ez eszedbe jutott. A játékban 36 féle módon tudunk elhalálozni, erre külön archievment is van.

Borzasztóan vártam a sorozatot, főleg a Csernobil után, amit hihetetlen jól összekalapált az HBO.

Magát a játékot a kritikusok egekig magasztalták, nekem sajnos nem volt szerencsém hozzá, konzol hiányában. Így nagy reményekkel ültem le az első rész elé. Ami hát, szóval volt...kicsit vakartam a fejem, de na, valahol el kell kezdeni. A fertőzést kiváló ok tetszett. Végére nem mutáns vírus volt...

A második részt nagyon jól sikerült, nagyon bejött, így nagy reményekkel folytattam. A harmadik eleje sem volt rossz, tetszett a fertőzés magyarázata is, de amikor elkanyarodott a történet, és jött a zongorás jelenet, kezdtem kicsit furcsán nézni. A többiről nem nyilatkoznék, mert átugrottam az egészet, csak a végét néztem meg. Engem alapvetően nem zavar semmi ilyesmi, de mikor ezt az ember pofájába nyomják (pl. Pride), ott azért kinyílik az a bizonyos valami a zsebemben. A negyedik részt elkezdtem, és 20 perc után abbahagytam. Elgondolkodtam, hogy az eddigi 5 órában mit láttam, abból mennyi volt a történet, és mennyi a semmi.

A minap hallottam a vonaton valakitől egy nagyon régi zeneszámot, ami egyszer már eszembe jutott, de akkor sem találtam meg.

A stílus undergound hip-hop, valami kevésbé ismert csapat műve, még a gyerekkoromból való (minimum 15 éves szám).

A refrén maradt meg, amivel egyébként kezdődik is a muzsika.

Egy nemzet egy kultúra egy stílus egy érzés
Magyarország ez a házam nem kérdés
Megbotlasz úgyis, ha rossz irányba indulsz
Minden hazafiért szóljon most a himnusz.

Ennyi lenne. A második sor elejéről hiányzik valami.

Ha bárkinek ismerős lenne, írja le. A Google abszolút nem segített sajnos.

Update: Megvan!!!

BermuDDaH, egy komlói underground csapat volt az elkövető, a szám címe M.O.

Fura kérdésem lesz. Adott a címben említett album, egy Nagykanizsai underground hip-hop banda az elkövető. 2010-ben jelent meg, de fellellhetetlen. Amit sikerült elővakarnom róla, hogy a csapat saját költségen adta ki. Régen feloszlottak, és mivel kiadó sincs, így elvileg nem illegális az a keresem, ha valakinek esetleg valahol kallódna lemezen, vagy digitális formában, ossza meg velem, legyen kedves.

Szubjektív beszámoló következik, nem is szánom kritikának, inkább egy vélemény.

Imádtam a Mátrix érát, a történetet lebilincselt, a megvalósítás, a karakterek, Az első két rész a kedvencem, a harmadik végén a harc egy kicsit elnyújtott volt, de Smith monológja a Miértekről máig bennem van.

Nagyon örültem, mikor bejelentették a folyatátást, hogy mégis kezdenek valamit a legnagyobb kérdéssel (Mi történt Neo-val?), hogy talán kapunk egy új sztorit, de már a trailerek közben benne volt egy olyan érzés, hogy én ezt már láttam valahol.

Innen SPOLER.

Sajnos a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az új "Morpheus" egy vicc volt, nagyon nem kellett volan erőltetni, vagy felkérték volna Laurence Fishburne-t, vagy teljesen ki kellett volna hagyni. Az új karakterekről az égvilágon semmit nem tudunk meg, mindenki olyan szinten jelentéktelen, hogy az szót sem érdemel. A végén a tetovált fiatal leányzó, aki a Trinity megmentésére indított akció előtt közölte Neo-val, hogy adásszintre kerültek, szóval róla azt hittem, hogy a két főhős lánya (akár ezt is beleszőhették volna), de persze csak egy statiszta, pár sorral.

Történt egyszer régen, úgy öt éve, hogy a Mol és a Sencor összeállt, és matricát kaptál tankolás után, amin akkor épp konyhai eszközöket lehetett venni kedveménnyel. Feleségem nagyon szeretett volna egy tálas mixert, mert tud dagasztani is, neki pedig az nem megy. Mivel egyébként is az említett kúthoz jártam akkoriban, be is újítottam karácsonyra egy gépet. Sok reményt nem fűztem a dologhoz, mert a szememben a Sencor nem túl nívós márkának számított. De a gép tette a dolgát, igazából úgy 4 évig nem volt gond vele, ezév elején viszont egyszercsak egy kattanás közepedte megállt. A hajtás ment tovább, csak épp a keverőszár nem forgott.

Szétkaptam, mert azt nagyon szeretem csinálni. Nem túl nagy meglepetésemre szinte minden műanyag volt benne. Egy acél fogaskoszorú, egy acél fogaskerék (és kettő műanyag) a bolygóműben, ennek a tengelye acél, illetve az ezt a ferde fogazású kereket hajtó fogaskerék acél. A hajtás áttétele fogazott szíjjal megy, minden műanyag egyébként. Lényeg a lényeg, a nagy ferde fogazású fogaskerék, ami a bolygóművet hajtja, szimplán kettétört. Egybe van ötve a bolygómű hajtástengelyével. Fogtam a pillanatragasztó+szódabikarbóna kombót, és a Soudal féle szálerősített T-Rex ragasztót, meg némi drótot, és összeapplikáltam a kettétört fogaskereket. Nem illeszkedett pontosan, a félbetört részeknél a ferde fogazás miatt el voltak csúszva a fogak, illetve egyik oldalon egy fél fog hiányzott is. A kenőanyag nem tudom mi volt, de állagra olyan sűrű volt, mint valami ipari ragasztó, és körülbelül úgy ragadt is. Gyakorlatilag kézzel alig tudtam forgatni bármit, ami be volt kenve vele. Ezt lemostam, és kicseréltem ipari hőálló csapágyzsírra.