Sziasztok!
Vígh Lajos vagyok. Miközben készül a Videoton gyárról szóló cikkem, egy nagyon kedves barátom küldte el nekem ezt az írást, amit ide be fogok rakni. Mint eddig megszoktátok tőlem, mindig technológiával, műszaki dolgokkal kapcsolatban írok. De ez most egy rendhagyó szerelmi vallomás lesz a barátom részéről. Azt hiszem elég nagy vita alapját képezheti a szöveg. Kíváncsiak leszünk a reagálásokra. De előre leszögezem, hogy mindenhez két ember kell és a szövegben némileg érződik az, hogy itt már nem lehet sokat tenni sajnos. Továbbá a barátom nevét az ő kérésére nem közlöm, bár igazából fölösleges is. Itt maga a szöveg a lényeg. Nem az, hogy ki kivel, miért.
Fogadjátok szeretettel:
Hosszú éveken át abban az álomvilágban éltem, hogy szeretek egyedül lenni. Legalábbis meggyőztem magam arról, hogy jobb nekem úgy. Nincs probléma, nincs számonkérés és nincs semmiféle támadási felület a valódi énem felé.
Aztán találkoztam valakivel, aki Megváltoztatott. Bár nem történt köztünk semmi párkapcsolatokra jellemző dolog, mégis „elhagyott”. Tény, rosszul időzítettem, elvégre 3 év után szakított a párjával, akivel együtt is élt, így hibás vagyok abban, hogy nem lett semmi a dologból. Bár ki tudja, lehet, hogy ha más az időzítés, akkor sem lett volna semmi… Bár én nagyon szerettem volna, sőt még most is szeretném…
Viszont azt elismerem, nem terveztem, hogy beleszeretek. Tényleg nem. Egyszerűen csak megtörtént, mint egy varázsütés.( Lehet, hogy a NAGYEMBER így fizeti meg vele a számlát, nem tudom, de nem is érdekel, mert életemben nem vívtam még ekkora harcot saját magammal.) Előtte szimplán, mint egy igaz barát gondoltam rá, aztán minden megváltozott. Mondhatnám, hogy a lelki társamat találtam meg benne, de ez csak részben igaz. Egyszerűen olyan lány, aki tudom, hogy boldoggá tud tenni, aki mellett tényleg önmagam lehetek, és aki emellett páratlan személyiséggel is rendelkezik, olyannal, ami nekem mindennél többet számít.
Tudom, jómagam sem vagyok egy könnyű eset, sokak szemében egy nagyképű, egoista barom vagyok, aki mihaszna, lusta dög, szóval nem jó semmire. De igazság szerint nem ez vagyok. Lehet, hogy ezt mutatom felétek, de valójában olyan ember vagyok, aki fél a kudarctól, fél attól, hogy az igazi énjét megmutatva egyedül marad, vagy szimplán csak nevetségessé válik. Mellette viszont nem féltem volna felvállalni azt, aki valójában vagyok. ÖNMAGAM!
Hogy milyen lett volna vele? Nem tudom, illetve csak elképzelhetem. Szerintem minden egyes együtt töltött perc fantasztikus lett volna. Barátként is élveztem (élvezem) minden egyes másodpercet, amit vele tölthettem el, de hiszem, hogy párkapcsolatban minden még csodálatosabb lett volna. Hogy boldoggá tudtam volna-e tenni? Erre a kérdésre nem tudok felelni, csak azt tudom, hogy mindent elkövettem volna érte. Sőt, talán még annál is többet.
Ha visszamehetnék az időben másképpen csináltam volna-e valamit? Lehet, nem tudom. Mert lehet, hogy ha másképpen alakult volna minden, akkor sem jövünk össze, viszont megmaradunk igaz barátoknak, olyanoknak, mint amilyenek a legelején voltunk. Jelenleg azonban azt sem tudom biztosan megmondani, hogy egyáltalán barátnak megmarad-e nekem…
Persze, mind tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. De a nagy kérdés inkább az, hogy miben is kell reménykedni? Oké, ez nem a Dawson és a haverok, vagy bármelyik másik tinisorozat, de azért jó lenne, ha előre láthatnám a forgatókönyvet, akkor talán nem borulnék ki ennyire. A fény ugyan ott van az alagút végén, pislákol, de a tényleges világosság még nagyon, de nagyon messze van, mondhatnám - fényévekre…
George Bernard Shaw szavaival élve, az életben kétfajta tragédia létezik: az egyik, ha titkos vágyaink elhalnak, a másik, ha megvalósulnak. És igen, elveszíteni a vágyainkat valóban tragédia, de valóra váltani őket, azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk. Az idén szerelemre vágytam, arra, hogy feloldódjak egy másik emberben, hogy legyőzzem a félelmeimet és újra érezni tudjak. Teljesült a vágyam, és ha ez tragédia, ám legyen, minél gyakrabban kérek belőle. A világon semmiért nem mondanék le róla. Ahogy róla sem…
