Sziasztok!
Vígh Lajos vagyok. A mostani cikkem merőben eltér az eddigiektől. Ugyanis ez inkább egy kis történet lessz. Egy nagyon kedves "barátnőm" írta. Igazából ez vele esik meg. A neve és kiléte telljes elhallgatását kérte tőlem. Ezért nem akarok kommentelést sem. A történet egy párkapcsolatról szól annak minden jó és rossz oldalával. Talán segít néhányótoknak átlátni ezután a dolgokat. Vagy ha nem is, mindenképpen egy nagyon érdekes kis önkifejezés! Fogadjátok szeretettel és az illető hölgyre való tisztelettel.
Bárcsak
Hirdetés
Csendes. Kegyetlen. Sötét. Hideg. Keserű. Reménytelen. Üres. Kíméletlen. Kilátástalan. Kínzó. Marcangoló. Iszonyú. Szánalmas. Felejthetetlen. Titkolhatatlan. Mikor kihal a lélekből a csoda. Mikor nem marad semmi, csak az éles fájdalom, valami elviselhetetlen üresség. Mikor megszűnik minden, ami valamivé, ami valakivé tette az embert, ami meghatározta lényét. Mikor meghal minden legbelül, mikor minden, ami valaha számított hirtelen eltűnik a semmiben, elveszti értelmét.
Szánalmas. Ijesztő. Embertelen. Le kell küzdeni. És miközben kétségbeesetten folyik a keresgélés valami élő, valami feltámasztható, valami bármi után, az emberi lélek csak egyre ezt hajtogatja: bárcsak.
Bárcsak másképp történt volna, bárcsak változtatni lehetne, csak egy apró változás, csak valami, ami változtat azon a pillanaton, mikor minden, a csoda semmivé foszlik, nyomtalanul eltűnik, akárha sosem létezett volna. Egyetlen mozzanat, egyetlen kimondott szó másítása, és talán nem hal meg a lélek. Talán menthető. Talán nem késő. Bárcsak.
Nincs változtatás. Nincs újabb esély. Késő. Nincs semmi. Nem marad semmi, csak egy összetört világ, egy értelmetlenné váló lét. Kábultság. Bénaság. Törékenység. Félelem. Kín.
Majd hirtelen ott a szakadék. Tátongó mélységet takar a sötétség, és nincs semmi, ami visszatarthatna. De a lélek nem mozdul, még nem, még fel-fellebben a remény. Bárcsak.
A remény, a kínzó vágyódás lüktető, jajgató hangjai újra és újra felsebzik azt a keveset, ami maradt, és ekkor lángra lobban a düh, a düh, ami mindent elsöpör, ami képes elhitetni, hogy nem történt semmi, minden rendben, minden ép. És ekkor megszűnik az üresség kutatása, a lélek kifelé figyel, keres, kutat, kétségbeesetten, megállíthatatlanul, minden érdekli, mindent érezni, tudni akar, hátha valami, akármi, bármi újra megérinti, feléleszti a csodát. Miközben titkon, alig halhatóan felködlik egy gondolat: bárcsak.
Bár újra itt lenne, valóságosan és határozottan, mint egykor. Bár újra magával hozná a csodát, a csodát, ami az életet jelenti, ami újra fényt hoz, erőt, derűt, egyensúlyt. A gondolat önmarcangoló, éles, fájó. És hirtelen változás, újabb bénaság, dermedtség. Majd ettől erőre kap a düh, és vele a túlélés, vagy csak annak lehetősége. És a lélek tengődik. Ingadozik. Takargatja sebeit, foltozgatja a hegeket, igyekszik újjáépíteni önmagát, már nem a csodát akarja, csak újra értelmet találni. Bármit, amiért lélegezni érdemes. Valamit, amiért számíthat a holnap.
Néha akad valami jó, jön valami új, ami segít feledni, ami segít túlélni. Az idő gyógyítja a sebeket, és van amit, az idő sem gyógyíthat meg. Múlnak a napok, a hetek, a hónapok, évek. És mégis. Hiába az elszántság, az erő, a kitartás, a düh, az újabb páncél, az újabb célok. Felcsendül ott legbelül a vágyódás, megsajdul a gyógyíthatatlan lélek, és előbukkan a gondolat, amit hiába temetnek el: bárcsak.
Bárcsak.
Vége.
Köszönöm szépen hogy elolvastad. Én részemről nem kívánom kommentelni ezen sorokat.
Elkell fogadni. Mindenki más és más egy egyéniség. Külömbözőek vagyunk.
Az elérhetőségeim továbbra is változatlanok. lajosvigh@gmail.com az email cím és magicradio@hotmail.com az MSN. Továbbra is Üdvözlettel és Tisztelettel: Vígh Lajos
