Talán nem tévedek nagyot ha azt feltételezem, hogy hozzám hasonlóan sok egyetemista koptatja itt a billentyűket a ph-n. Pár hete megkezdődött az évente kétszer beköszöntő vizsgaidőszak. Mindkét vizsgaidőszaknak megvannak a maga negatívumai, a vizsgák stressze és a tanulással töltött sok időn kívül.

A téli vizsgaidőszakot szinte kettévágja a Karácsony-Szilveszter páros. Kinek van kedve olyankor tanulni? Nagy családi kajálások, rokonok özönlenek számtalan városból, karácsonyi hangulat, rohangálás ajándékok után, kinek mit merre hol? és társaik. A nyári vizsgaidőszak ha lehet egy kicsivel még nehezebb. Napsütés és kellemes idő csalogat a szabadba, de nekem sajnos a szobámban kell porosodni könyvek, jegyzetek és utolsó pillanatban gyártott puskák kupacai között. Főleg ilyenkor, június második felében rossz, amikor a középiskolák lármás tanulói már elárasztották az utcákat magukra öltve legharsányabb nyári hangulatukat. Nekem pedig nem marad más, mint bámulni őket az ablakon keresztül.

Kicsit olyan érzés ez számomra, mint amikor gyerekkoromban orvoshoz kellett mennem, én pedig mindenkit irigyeltem, aki épp nem a dokihoz tartott. Néztem az elsuhanó autókat, a babakocsit toló kismamákat, a játszótéren játszó gyerekeket és közben arra gondoltam: de jó nekik, nem kell orvoshoz menniük. Most ugyanezt az érzést élem át félévente a vizsgaidőszakokban. A lényeg nem változott, csak az irigység témája.

Persze a vizsgákat nem lehet elkerülni, túl kell jutni rajtuk ha törik ha szakad. A sokadik vizsga után vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészről örülök neki, hogy x számú vizsgán már megfeleltem, másfelől viszont alig várom, hogy elintézzem az utolsó vizsgám is és ez különösen megneheziti a felkészülést. Ilyenkor az idő is lassabban vánszorog, szinte meg is áll. Mindenféle dologba belekezdek csak azért, hogy ne kelljen tanulnom. Nem találom a helyem, nem is tanulok, de nem is csinálok mást sem igazán. Csak apró-cseprő dolgokat, amiknek semmi értelmük nincs, viszont arra tökéletesen alkalmasak, hogy megakadályozzanak a tanulásban.

Amikor a fent említett tünetek előjönnek, azt nevezem én a "merülő elem" szindrómának. Ilyenkor érzem úgy, hogy teljesítőképességem határára értem és azt kívánom bárcsak 1 nappal idősebb lennék, akkor végetérne a rémálom. Utolsó vizsga is letudva, irány a nyár.
Persze ez csak kívánság, a valóságban még van 23 órám...