1. Amikor barátok lettünk

Az Autópiacon dolgoztam akkoriban hétvégenként.
Aznap elhanyagolható volt forgalom.
Délután felé járt már az idő, vendég csak elvétve tévedt a büfénk felé…
Unottan könyököltem a szűk ablakban, elgondolkodva bambultam kifelé.
Amerre a szem elláthatott más néznivaló nemigen volt: mindenütt csak autó, autó, autó; pedáns rendben sorakozó vadonat új autók, használt autók, és megint egy sereg autó…
A tikkasztó meleg elől a kereskedők fabódéikba húzódtak, vagy kempingszékeken ülve, lekókadt fejjel horkoltak.

A napfényben megcsillanó tükörfényes csoda-karosszériák látványa már rég nem kötött le; a madarakat figyeltem, ahogy csicseregve repkednek; meg régi ismerősömet - a fekete cicát, aki a szomszéd bódé mellett valami leejtett ételmaradékot eszegetett…
Az állatok mindig felvidítottak; most is elbűvölt a kis fiatal macska, ahogy párnás tappancsaival pofozgatta a zsákmányát.
Aztán hírtelen ugrott egyet és eliramodott… Talán megriadt valamitől… Szememmel követtem, merre szalad….

Lány:
Azt hiszem, szerelmes vagyok!
A HÉV-en együtt utazom reggelenként egy sráccal. Mindig egy időben megyünk dolgozni. Aranyos, ahogy az aktatáskájával az ölében ül, olvas, és néha felpillant. Rám… Gyönyörű barna szemei vannak, és az orra tövében két szépségjegy! Oltári szexi!..
Olyan más, mint a többi fiú! Egyszerűen öltözik, mégis van stílusa. Kabáton át is látszik: borzasztóan izmos!! És nem csak a külseje vonzó! Sugárzik a szemeiből az értelem; mindig valamilyen könyvet bújik. És manapság ez ritka dolog…
Fiú:
A szőke stüncike, aki a HÉV-en folyton nézeget, ma majdnem lemaradt a 6.20-asról. Loholt szegény, hogy elérje a vonatot; ugrált át a síneken, meg is botlott egyszer-kétszer. Észrevette, hogy figyelem, és jókat derülök rajta, erre zavarában majdnem megint orra esett. Elvörösödött, vigyorgott kínjában. Egész aranyos a mosolya, és a szeplők is helyesek az arcán.
Egész formás kerek kufferja volt a kiskertész farmer-overáljában… Folyton odavonzotta a szemeimet… Miatta nem sikerült ma befejezni a vámpíros sorozat 11. részének olvasását, pedig vissza kellett volna adnom a bratyómnak…
Lány:
Három hónapja szemezünk az aktatáskás fiúval, egyre jobban belezúgok.
Pedig én semmit sem jelentek neki, - ez biztos - csak játszik velem!
Ma felszállt Harasztiban egy csajszi, a haja seggig ért. Azzal nézegették egymást. Fogalmam sincs, mi tetszett neki a lányon! Annak a kis dögnek a haja tényleg szép volt.
Hátat fordítottam nekik. Legyenek boldogok.
Egész nap rossz kedvem volt.
Ez is csak olyan, mint a többi.
Fiú:
A kedvenc útitársam ma rám se hederített. Elfordult. Nagyon szomorúnak tűnt valamiért. Mindegy; volt a kocsiban egy másik lány; ő csak később szállt fel. Hát nem semmi, milyen eszméletlen hosszúságú barna sörény volt a fején! Még nekem sem volt soha ilyen hosszú rőzsém!! És ez simára volt fésülve, nem úgy mint az enyém, amikor egyetemre jártam. Szerintem órákig csak áll a tükörben a csaj, és fésülgeti a haját…A kandúrja addig meg vár türelmesen… Gáz!
A pofija nem volt csúnya, de a lába görbe, a hátsója meg túl nagy.
A szőkéé jobb.
Tényleg nem értem, annak a kiscsajnak meg mi a fene baja lehet? Miért nem nézett rám egész úton? Talán haragszik?
Lány:
Nyár. De utálom a nyarat! 50 nap szabadság! 50 napig nem utazom hajnalban a HÉV-vel Pestre!
Hogy fogom kibírni ilyen kegyetlenül hosszú ideig a szerelmem nélkül???
Fiú:
Végre nyár van! Már csak néhány nap és kezemben lesz a friss jogosítványom! Aztán nem járok többé HÉV-vel! Akkor lássam a zöld gyorsvasutat, meg a kalauzokat, mikor a hátam közepét!
Autózni fogok! Hurrá! Az lesz ám a királyság! A kiscsajok csak úgy bomlanak majd utánam, ha kinézek a járgányom ablakán!
De még ezt a néhány napot ki kell bírnom.
Csak ne lenne ilyen egyhangú és unalmas az utazás…
A szőke lány nem jön reggelente, furcsa, de kicsit hiányzik a kedvenc útitársam. Talán szabadságon van. Nem hiszem, hogy viszontlátjuk még valaha egymást…
Lány:
Végre eltelt ez a nyár is; holnap már dolgozom.
Egész hétvégén repdestem a boldogságtól: pénteken összefutottam az aktatáskás fiúval!
A könyvtárból autóztam hazafelé; épp az állomásnál jártam, amikor beérkezett Pest felől a HÉV. Megálltam a zebránál, hogy átengedjem a gyalogosokat. Eszembe jutott, - mint minden áldott nap a nyáron- a szerelmem. Irigyen és ábrándozva figyeltem a mázlistákat, akik HÉV-vel utazhatnak…
Aztán egyszer csak kiszúrtam, hogy Ő is a leszállók között lépdel!
Egyenesen az autóm felé jött, de nem vett észre, hiába nyújtogattam a nyakam. Most sem értem, hogy volt bátorságom hozzá, de ráfeküdtem a dudára. Szerencsére nem gondolta, hogy neki szól, körül sem nézett, elgondolkodva ment tovább.
Én nem adtam fel; elfogott a vágy, hogy meglessem, hol lakik! Utána mentem. Lassan, tisztes távolságból kísértem a lakótelepen, de hírtelen egy egyirányú utcába fordult be, ahová én nem követhettem. Tettem egy gyors kis kerülőt, és vele szemben behajtottam az utcába. Legalább 60-al vettem be a kanyart. Ö pont lelépett a járdáról, majdnem az autóm alá!
A hírtelen fékezéstől elbillent a belső visszapillantó tükröm; megigazítottam. Ő a szemembe nézett, láttam rajta, hogy felismert. Elmosolyodott. A mozdulatomat azonban félreérthette, mert tétován integetésre emelte a kezét.
Hát én is bénán visszaköszöntem. Aztán belépett egy lépcsőházba, és eltűnt a szemem elől.
Végre valami! És ez nem egy aprócska eredmény! Igaz, kicsit veszélyes volt a helyzet, de megérte a kockázatot!!!
Fiú:
Ma láttam a HÉV-es lányt. A mi utcánkban járt. Fogalmam sincs, mit keresett ott. Kocsival volt. Nem gondoltam volna, hogy tud vezetni…
Na, az erős túlzás, hogy tud: hisz majdnem elgázolt! Aztán köszönt. Úgy emlékszem, eddig nem voltunk köszönő viszonyban.
Amúgy csinos volt barna bőrrel, nyári felsőben, leengedett szőke hajjal. Tényleg egész csinos…
Lány:
Ma elkezdődött a meló. Kelhetek újra hajnalban. De cseppet sem bánom!
Hihetetlen, de az aktatáskás fiúval utaztam a HÉV-en, és egész úton beszélgettünk!
Óriási fej!!!
Álltam a megállóban és türelmetlenül vártam rá. Izgultam, nehogy lekésse a szerelvényt.
És megláttam a távolban; száz közül is felismertem volna! Őrülten vert a szívem!! Ő pedig jött, jött, majd egyenesen mellém lépett, és köszönt. Azt mondta, ha már pénteken ráköszöntem, gondolta, illik ma reggel ide jönnie hozzám, hogy viszonozza a kedvességemet… (Csodálatos volt először hallani a kellemes, simogatóan férfias hangját majd’ 9 hónap után!) Én szabadkoztam, hogy félreértette, mert én csak a tükröt igazítottam meg, de örültem nagyon, hogy így alakult!!!
Én szálltam le hamarabb. A kezembe nyomott egy névjegykártyát.
Integettem neki.
Aztán megnéztem, mi is a neve;…mert be sem mutatkoztunk egymásnak. Furcsa, de a nagy beszélgetés hevében erről az apróságról megfeledkeztünk.
Írtam neki egy sms-t, megírtam az én nevem. És elküldtem a számomat.
Fiú:
Kaptam egy sms-t. Ja, ez az a jópofa lány a HÉV-ről… Egész jól el lehetett vele beszélgetni; és hányszor megnevettetett! Aranyos volt… És hogy csillogott a szeme, mikor rám nézett…
Megírta, hogy hívják! Szép neve van.
Jézus! Tényleg: be sem mutatkoztam neki. Mekkora bunkó vagyok! Na nem baj, majd kiengesztelem. Meghívom estére vacsorázni. Talán nem mond nemet.

Gyerekszerelem

Fiú: - Ma nagy esemény történt az életemben. Megtetszett egy lány, szinte le sem tudtam venni róla a szemem. Érdekes, már 4 hete ugyanabba az iskolába járunk, de eddig fel sem tűnt.
Lány: - Ma észrevettem, hogy egy fiú egyfolytában engem bámul. Csak tudnám, mi a baja.
Fiú: - Gyönyörű barna szeme és szőke haja van. Mindig is ez volt az ideálom.
Lány: - Ronda vizenyős a tekintete, kefe a haja és ráadásul szemüveges. Mindig az ilyeneket utáltam a legjobban.
Fiú: - Ma megtudtam a nevét. Kleopátra. A kedvenc női nevem. Hogy ő is megtudja az enyémet, odahívtam a tesómat, és azt mondtam neki, hogy kiabálja a nevemet és én majd akkor odamegyek hozzá. Ez a lökött tesóm nem csupán azt kiabálta, hogy Józsi, hanem azt, hogy Jóska tojóska! Jól el is kalapáltam érte.
Lány: - Józsinak hívják. Ki nem állhatom a Józsikat. Ráadásul durva és veri a kisebbeket.
Fiú: - Ma megpróbáltam közelebbről is megismerkedni vele. A Kovácsot megkértem, hogy "véletlenül" lökjön majd neki, amikor arra szaladunk. Meg is tette háromszor is, de hiába. Nem állt szóba velem, pedig mekkorákat estem!?
Lány: - Az a vadállat ma háromszor is nekem jött. Tiszta kék-zöld vagyok. De legalább ő is elesett. Eltörött a szemüvege és lehorzsolta a fél arcát. Most még rondább.
Fiú: - Ma levelet írtam neki. Beletettem a tábla csokiba és elküldtem neki a tesómmal, de úgy, hogy a tesóm ne is sejtse a levelet
Lány: - Ma küldött nekem egy tábla csokit. Olyan esdeklően nézett rám, hogy nem volt szívem visszaküldeni. A csoki papírját odaadtam a tesójának, mert azt mondta, hogy ő azt gyűjti.
Fiú: - Az a lökött tesóm megtalálta a levelet. Tegnap rajtam röhögött az egész 4.c. Ezért még számolok vele. Egyébként ma fölhívtam telefonon. Háromszor. És csak annyit szóltam bele, hogy: szeretlek!
Lány: - Mikor tegnap megjöttünk anyuékkal a színházból, a nagyi teljesen föl volt dobva. Azt mondta, hogy a volt udvarlója háromszor is felhívta őt, és csak annyit szólt bele, hogy szereti. Amikor Anyu megkérdezte, hogy honnan tudja, hogy ő volt az, azt válaszolta, hogy megismerte a hangját. Hogy mik vannak?
Fiú: - Ma hazakísértem. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de meg sem tudtam mukkanni. Azt hittem, ő majd mond valamit, de rám se nézett. A fene se érti a lányokat.
Lány: - Ma hazakísért. Egész úton hallgatott, mint a sült hal. Micsoda bunkó.
Fiú: - Feladtam! Már három napja feléje se nézek. Nem érdekelnek a nők. Nincs nő, nincs gond.
Lány: - Már három napja felém se néz a Józsi. Hűtlen kutya! Nem kellene véletlenül nekiszaladnom???

Kapcsolódó írások: Putriból palotát 1., 2. rész
[1. rész]
[2. rész]

2007. Szeptember

A festés-mázolási munkálatok befejeződtek. Már éppen itt volt az ideje! Az ilyenkor szokásos por és festékszag már komoly aggodalomra adott okot Anyu bronchitise miatt. Nem lehetett leányálom egy amúgy is fuldokló betegnek hetekig abban a fojtó szagban álomra hajtania a fejét.
Rájöttem, milyen jó dolog is az, hogy a nappali világosságot egy idő után felváltja az éjszaka sötétje. Mert ha ez nem így lenne, az én drága szüleim a nap 24 órájában talpon lennének és gyomlálnának, uborkát szednének, meg betonoznának, aztán keresnének még desszertnek valami egyéb munkát, majd kezdenék az egészet elölről,…. mert pihenni ugyan ki ér rá!?!
Férfiasan bevallom: ha nekem kellene mindezt végigcsinálni ,… : végelgyengülésben szenderülnék jobblétre!!!
A jótékony sötétedés azonban kemény ellenfélnek bizonyul: bátran szembeszáll Apu szigorával, mit sem törődik a káromkodásával, akaratára fittyet hányva mindig eljön, és ágyba parancsolja szüleimet.
Ágyba..?! Csacsiságokat beszélek! Hiszen egy-egy szűk kempingágy a nyoszolyájuk!
Vásárláskor igyekeztünk a legpuhább, legkényelmesebb napozó alkalmatosságot kiválasztani számukra, de hát azon hosszú éjszakákat édes álomban eltölteni, merész vállalkozás…
Csörög, zörög, ha kényelmesen akar az ember elhelyezkedni rajta, minden moccanásnál félig fel is ébred a pihenni vágyó…
Szegény Anya egyik hajnalban arra riadt, hogy feje a konyhakövön koppan (ideiglenesen ebben a helységben volt „megágyazva”). Az összecsukható kempingágy fejtámasza talán egy rossz mozdulatra kiakadt…
A kialvatlanságuk ellenére – meglepő, de - minden reggel jól néznek ki! És egymásra mosolyognak! És újra tettre készek! Apu hajnali 5-kor főzi Anyunak a jó erős feketét, és irány a malac-ól, a tyúkól, jöhet a reggeli etetés! Be kell tömni a sok éhező állat száját, mert azok már türelmetlenül kukorékolnak, kotkodácsolnak, nyávognak, mekegnek, ugatnak, röfögnek! Ha akarnál se tudnál tovább aludni ebben a hangzavarban!!!

Alapvetően nem vagyok egy amazon, sem egy bátor kalandhős. Inkább egy kis betoji alaknak mondanám magam, aki még a saját árnyékától is megijed.
Félek a víztől (bár nem úszom rosszul), a magasságtól, a mélységtől, a sebességtől; rettegek a villámlástól, a csúszómászóktól, illetve minden extrém sporttól.
A vállamon ékeskedő tetoválást látva az embereknek az lehet az első benyomásuk rólam: „ez egy belevaló csaj!”, de ez csak a megtévesztő látszat. Tulajdonképpen egy gyáva nyúl vagyok. Ráadásul, ami a legrosszabb, hogy mindennek a tetejében – kellemetlen, vagy számomra veszélyesnek ítélt helyzetekben - sajnos hamar el is bőgöm magam.
A tudósok szerint a nők szervezetében 60%-al több prolaktin mutatható ki, mint a férfiaknál.
(Ez egy hormon, ami arra hivatott, hogy a lelki tűrőképesség küszöbét csökkentse.) Nos, én e női jellegzetesség mintapéldánya vagyok; legalábbis Tamás, a párom határozott véleménye szerint: az említett hormon igencsak túlteng bennem…
A fenti tények ellenére a kedvesem egy napon varázslatos ötlettel állt elő: éljünk át együtt egy olyan kalandot, mely örök életünkre maradandó, semmihez sem fogható (előző baráttal átélt izgalmakat, kellemes emlékeket felülmúló, elsöprő és feledtető), EGYETLEN HATALMAS KÖZÖS ÉLMÉNY lesz számunkra, amit az unokáink is tátott szájjal hallgatnak majd, ha elmeséljük nekik!
Micsoda megható, csodálatos és romantikus gondolat! Melyik szerelmes nő tudna egy ilyen javaslatra nemet mondani?!
Még a rettenetesen gyávák is (mint amilyen ugye én vagyok) boldogan egyeznek bele az ilyen - konkrétan meg sem fogalmazott, de a kedvessel való összetartozás további erősödését célzó - tervbe, hiszen a cinkosság bensőséges tudatától elgyengülve pillanatnyilag elfeledik korlátaikat; ezek mellékes aprósággá törpülnek, és a feledés homályába vesznek…
De mi is legyen az a bizonyos nagy élmény?
Először is: kéz a kézben megnéztük a tengert.
Mert azelőtt még saját szememmel sohasem láttam a Balatonnál nagyobb állóvizet…
Elutaztunk első közös nyaralásunkra Horvátországba.
Amikor megpillantottam az Adriát, úgy éreztem: ez tényleg életem legnagyobb élménye! Fantasztikus látvány volt, ahogy az égszínkék és kristálytiszta tenger minden szépségével ott hevert a lábaim előtt!
Persze (mint igazi félős) a nyaralás első napján belemenni sem mertem a vízbe. Eszembe jutott, hogy én még a kád vizében sem szívesen merülök el! Beértem a szemem gyönyörködtetésével. Egy porcikám sem kívánta, hogy más érzékszervemmel is megtapasztaljam a tenger csodáit. Feküdtem a strandon egy kényelmes napozóágyon, és napszemüvegemen át figyeltem, ahogy a szerelmem fejest ugrik, úszik, búvárkodik, átadja magát az önfeledt lubickolásnak.
Engem tökéletesen kielégített ennyi „kaland” is, s azt gondoltam, Tamás is azon a véleményen van: EZ az a közös élmény, amit szeretett volna megvalósítani. De tévedtem!
Hamarosan ugyanis fel kellett adnom nyugodt lustálkodásomat, mert a párom rám kiáltott: „Gyere bele a vízbe Cicám! Ne csináld már! Napozni otthon is tudsz! Gyere, mert komolyan mondom, én doblak a vízbe!” Ennek a kedves invitálásnak már igazán nem tudtam ellenállni, így felvettem a békatalpat, és beúsztam a páromhoz. „Nézd csak! Egy kis tintahal úszik a meder alján! Gyere, merüljünk le, nézzük meg közelebbről!” - kérte ő, és máris lebukott; én gondolkodás nélkül követtem a tengerfenékre. A víz nyomása váratlanul ért, azonnal pánikszerűen fordultam is vissza a felszínre! Meglepetten kapálóztam, prüszköltem, törölgettem a szemeimet, és igyekeztem a bedugult füleimet újra használható hallószervekké varázsolni.
Akkor vettem csak észre, hogy vérzik az orrom! Vagy a szám! Vagy mindkettő! Minden olyan sós ízű volt! Ijedten kaptam a vérző arcomhoz, dörzsöltem a sótól égő szemeimet; már segítségért akartam kiáltani, amikor valami eszembe jutott: a tengervíz sós…; hiszen ezt mindenki jól tudja. Nem vérzik semmim, csak az érzékeim csaltak meg! Nevettem magamon.
Néhány óra elteltével már fel sem tűnt a sós íz, vidáman úszkáltam én is Tamással. Megfeledkeztem a frizurámról, még a sminkem sem hiányzott. Régen éreztem ilyen felszabadultnak magam!
A napjaink jórészét a vízben töltöttük, reggeltől-estig a tenger élővilágát kutattuk. Egyik nap még egy „lakatlan” szigetet is felfedeztünk.
Beúsztunk – egy 200m2-nél nem nagyobb - szigetig, és a sziklás partját körbejárva felfedezőútra indultunk. Tomi fellelkesülve kutatta a kövek közé rejtőzött rákokat, meg a kis halakat; még egy óvatlan nyaraló által elvesztett húsz kunás bankót is talált! Büszkén mutatta a váratlan kincset, majd még szenvedélyesebb keresésbe kezdett (eztán már nem csak halak után kutatva…) Én lelkesen lépdeltem a nyomában, élveztem a lábamat simogató hűs vizet.
Az egyik lépésem azonban olyan balul sikerült, hogy egyszer csak egy szűk sziklarepedésben találtam magam. Körülöttem fekete tengeri sünök százai tanyáztak…Nyakig elmerültem, de éreztem, hogy a lábam talajt fogott. Óvatosan lenéztem, hogy lássam, hol kötöttem ki: két szikla között akadtam meg; szerencsés véletlen, mert a „csapda” alatt, melybe ügyesen beestem, vagy tíz méteres sötét tengeri árok tátongott. Amikor felfogtam, hová kerültem, rendesen megfagyott bennem a vér!
A kedvesem sehol sem volt, már messze járhatott tőlem és belefeledkezve kutató munkájába nem is nagyon hiányolt…
Csak két mutatóujjamra mertem támaszkodni, amikor elindultam szorult helyzetemből felfelé. Nem volt egy tenyérnyi hely sem a szúrós süntüskék között. Centiméterenként lassan tapogatózva jutottam fel a felszínre, közben az alattam tátongó mélységre gondoltam…
„Hát te? Hová tűntél? Sápadt vagy! Nem vagy jól?”- kérdezte Tomi, amikor meglátott újra maga mellett. „Beleestem egy sziklarepedésbe…; észre sem vetted volna, ha meghalok..!” – szipogtam szemrehányóan.
Eme kis balesetet leszámítva a nyaralásról ezernyi páratlan és különleges élménnyel, no meg sok - búvárkodás közben saját kezünkkel gyűjtött – kagylóval, csigával és tengerisün-vázzal érkeztünk haza.
Elégedett voltam. Tudtam: ennél kellemesebben még senkivel sem éreztem magam, ennél szebb tájon senkivel sem nyaraltam ezelőtt. Bíztam benne, hogy Tamás véleménye is egyezik az enyémmel: tíz nap alatt átéltük közösen azt a bizonyos NAGY KALANDOT!
Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy horvátországi utunk még nem valósította meg teljes mértékben kedvesem számára „az örök időkre szóló feledhetetlen közös élmény” projekt kitűzött céljait!
Ennek teljesítésére alkalmas következő helyszínnek a Vidámparkot választotta.
A Vidámparkban utoljára tinédzserként jártam néhány barátnőmmel. Nem különösebben vágytam oda ismét! Ennek oka ugyancsak a bátorságom hiányos kiforrottságára vezethető vissza. A lányok, akik rábeszéltek, hogy tartsak velük, - bár egy cseppet talán csodálkoztak rajtam – megértőnek bizonyultak, mikor kiderült, hogy beérem a Tükörlabirintusban, a Mese-csónakázáskor, az Elvarázsolt Kastélyban, vagy a hattyúfogat húzta hintó-körhintán adódó kevéske izgalommal. Még örültek is, hogy én azoknál a szórakoztató objektumoknál, melyeket önmagam számára veszélyesnek ítéltem, csupán néző és táskafelvigyázó szerepet vállaltam. Ők felültek a különböző szédítő, nyaktörő és gyomorforgató játékokra, én pedig együtt érzően végighallgattam hányingerükről, fejfájásukról, lábremegésükről szóló végtelen kesergésüket, miután leszédelegtek valamelyikről.
Tamással más volt a Vidámparkos szórakozás, mint annak idején, középiskolás koromban!
Ellentmondást nem tűrve, lelkendezve közölte velem: „Most bepótoljuk, ami eddig kimaradt az életedből. Mindent kipróbálsz te is! Meglátod, élvezni fogod!”.
Egy porcikám sem kívánta a kínzóeszközök végigpróbálását, de nem akartam kényes libának látszani: zokszó nélkül megadtam magam az akaratának, és vele tartottam az összes (addig rettegett) kommandós- vagy űrhajós kiképzést is meghazudtoló szerkezetre. Szabadestem egy toronyból, fejjel lefelé lógtam és szétrázattam magam egy száz férőhelyes mega-hintán, egy vitorláján átforduló óriási hajón, meg egy hurkolt sínen őrült sebességgel száguldó vasúton. Szétverettem a térdeimet egy dodzsemben, beáztattam magam a „vad vizeken”, majd ki is centrifugáztattam magam…
Kora délutánra lett elegem e „vidám mókázásból”; ekkorra a reggelire elfogyasztott virslimet a tölgyfa tövében már egy kóbor cica eszegette jóízűen, és azt gyanítottam: a veséim helyet cseréltek a manduláimmal; remegett mindkét térdem, a hajam meg úgy állt, mint Ollókezű Edvárdnak…
Tomi látta, hogy kezdek kikészülni, ezért némi szusszanásnyi időre lehuppantunk egy padra. Mellettünk lufi-árus kínálta a portékáját. Szebbnél szebb kövér kukac-, nyuszi- és maci-lufijai voltak; a felfújt színes léggömböket dobálta a felerősödő délutáni szellő; néztem, ahogy egy élénkvörös hajú kisfiú áhítattal a kis arcán átvesz egyet közülük…
„Elszívjuk valamelyik lufit?”- kérdezte Tomi váratlanul.
„Elszívni? Azt meg hogyan?”- kérdeztem vissza; furcsa módon, már cseppet sem tiltakoztam az újabb meglepő ötlete ellen.
Egy kék kukac mellett döntöttünk. Tomi óvatosan kikötötte a lufi száját, és a benne lévő héliumból szívott egy jókora slukkot. Elképedve vettem tudomásul, hogy mit csinál…
„Ez nem veszélyes?”
„Egy cseppet sem!”- válaszolta olyan hangon, mint Donald kacsa a mesében. Elkerekedett a szemem és a szám! Hihetetlen! Felpezsdült bennem a kíváncsi gyermeki énem: azonnal ki akartam próbálni! Énekeltem a Vuk dalát, és mintha a kis róka hangján szólaltam volna meg. Nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.
Zilált külső és belső állapotom ellenére be kell vallanom, istenien éreztem magam! Az adrenalin szintem aznap többször is az egekben járt, és ez semmilyen általam addig ismert érzéshez nem hasonlított. Tamásnak igaza volt: korábbi langyos, burokbazárt életemből valóban hiányzott valami. A Vidámparkban ott és akkor ráéreztem a félelmeim legyőzésének gyönyört adó ízére! Feldobott a tudat: sikerült a szerelmem segítségével átszakítanom magamban egy toronymagas gátat - és már nem is voltam gyáva!
Jól éreztem magam a bőrömben Tomi tempóját követve, ezért elhatároztam semmilyen csínytevést nem hagyok ki többé. Amit ő megtesz, megteszem én is!
Siófokra autóztunk, hogy a Balatonban megmártózva kibírhatóbbá tegyük magunk számára a nyári hőséget.
A strandra érkezve már messziről feltűnt egy jókora – oda nem illő - daruállványhoz hasonló tárgy, mely a röplabdapályán éktelenkedett. Találgattuk, mi lehet az, majd hogy kíváncsiságunkat kielégítsük, közelebb sétáltunk a furcsa látványossághoz.
Első pillantásra is nyílvánvaló volt, hogy a robosztus építmény egy rémegyszerű „kilövő” szerkezet, mely két kb.50 méteres fém oszlopból, ezeket összekötő ruganyos kötélből és egy golyóból állt.
Megvizsgáltuk közelebbről is: mindkét oszlop tövében legalább száz darab méteres rugót helyeztek el; az óriási rugók egy-egy hidraulikus emelőrendszerhez kapcsolódtak. A kötél végei fenn a magasban voltak rögzítve a két rúd legtetején, a lelógó középső részén pedig egy gömb alakú zöld rács nyugodott – két üléssel…
Az óriási csúzlinak tűnő játékszer kezelője látva, hogy érdeklődőkre akadt, hamar a segítségünkre sietett. Angolul magyarázott, Tomival jól el is beszélgettek. Én csupán annyit értettem meg az egészből, hogy a golyó (és persze a benne ülők) gyorsulása kilövéskor a forma1-es autókéval azonos, csak nem vízszintes irányban, hanem függőlegesen felfelé!
Rosszat sejtettem. Tamás egyre jobban felderülő, lelkesedő, izgatott arckifejezését látva úrrá lett rajtam rég elfeledett gyávaságom és minden nemrégiben leküzdöttnek hitt félelmem.
Ugye nem akarja kipróbálni ez a kütyüt??
Pedig bizony ő elhatározta, hogy bármi áron (fejenként négyezer forintért!), de kilöveti magát húsz emelet magasra!
„Menjünk már Csimi! Ez tök jó lehet! Én ki akarom próbálni!”- ezt olyan lazán mondta, mintha csupán egy fagyi elnyalásáról beszélne.
Én azonban eltökélten tiltakoztam: „Soha! Soha! Soha! Érted? Nem akarom kinyíratni magam! Menj egyedül, ha annyira hülye vagy!”
„Na jó, megyek nélküled. De bánni fogod, hogy kihagytad… ”- duzzogott. Elindult a „csúzli” felé. Néztem a távolodó hátát, a gondolatok sebesen cikáztak az agyamban: „Jézusom, ez tényleg beleül abba a szarba! Biztos, hogy ezt nem éli túl…Megőrülök, ha valami baja lesz… Esküszöm, nem normális!”
„Várj meg!”- kiáltottam utána. Kaján vigyor ült ki a képére; meg tudtam volna ölni!
Néhány perc telt el, és már éreztem is, ahogy a lassan rám ereszkedő vastagon kipárnázott biztonsági pántok szorosan az üléshez nyomnak. Zabszem nem fért volna a fenekembe…; Tamásra néztem segélykérően. Ö boldogan mosolygott, egy cseppet sem félt; - és engem egy cseppet sem sajnált…
„Aztán jól nyisd ki a szemed Cicám!”- ugratott.
„Nagyon félek.” – válaszoltam, és meglepett, hogy a saját hangomat a röplabdapálya két sarkában hallom visszhangozni. Az eddigi üvöltő zene helyett most minket hallott a kedves strandoló közönség. Mikrofont tettek ránk, az orrunk előtt pedig kamera volt felszerelve, hogy az emberek az arcunkat is jól láthassák egy kivetítőn.
A műsor elkezdődött.
A gömb velünk együtt megemelkedett, lebillent a támasztékáról. Hanyattfekvő helyzetbe kerültünk, arccal a cél – a kék ég felé.
„Jaaaj!”- nyögtem. Hallottam, amint a hidraulika beindult, megfeszítette a kétszáz rugót. Szorosan becsuktam a szemem. 3,2,1,…Start!
A repülés szenzációs élmény volt! Eszméletlen sebességgel haladtunk felfelé egy-két iszonyatosan hosszú másodpercig. Nem tudtam pontosan mit érzek, de nem haltam meg, abban még egészen biztos voltam. A csúcsra érkezve egy fél másodpercnyi időm volt, hogy körülnézzek: a Balaton madártávlatból. De szép… Újabb fél másodperc alatt a golyóval együtt lefelé fordultunk: arccal a föld felé. Átvillant egy emlék az agyamon: amikor gyerek voltam, és Újpalotán a kilencedik emeleten laktunk, gyakran kihajoltam az ablakon; néha elborzadtam a gondolattól, hogy mi lenne, ha kiesnék? Ripityára törne minden csontom…
Most, húsz emelet magasban hasonló látvány tárult a szemem elé, de tehetetlen testem a golyóval eggyé válva egy irdatlan rántással elindult lefelé.
Kétségbeesetten kiáltottam egyet. Csupán egy aprócska hangot akartam kiereszteni, de velőtrázó sikoly lett belőle! Tomi is kiáltott: „K…va jóóóó!! Mindjárt ide barnázok! Ez életem legnagyobb élménye!!!”
Leérkeztünk, de a még koránt sem ért véget a játék: kezdődött minden előröl; még kétszer kirepítettek, majd visszarántottak a rugók.
A térdeim remegtek, amikor kiszálltam az ülésből. Engem megviselt az élmény, Tomi arca azonban ragyogott! Örültem, hogy vele tartottam, és együtt éltük át ezt a felülmúlhatatlan LEGKÜLÖNLEGESEBB KALANDOT.
A strandolók közül ekkorra többen közelebb jöttek a „csúzlihoz”, hogy megnézzék a két bátor vállalkozót, aki kipróbálta a „kis játékszert”; akadt közöttük olyan, aki nem csak azért nézett fel ránk, mert magas emelvényről vezetett le a falépcső, amelyen elindultunk lefelé...

2007. május
Ez nyugis hónapnak számított: „csak” a kerttel foglalkoztunk. Gazoltunk, kapáltuk a kukoricát, babot, borsót, krumplit, szőlőt… Csak egyet nem értek: Ki a fene fog ennyi mindent megenni?. Jaj, a hátam! Jaj a karom! Jaj mindenem! Anyukám! Hát ennyit a pihenésről, amit ígértél!....

Van már Jászágói ismerősünk! A múlt héten megismertem az egyik szomszéd gazdát (igaz, kissé különös körülmények között). Két szamarat hajtott a tanya előtti dűlőn; az egyik csacsi azonban épp a mi kapunk előtt megmakacsolta magát -isten tudja miért- és megtorpant, mint aki gyökeret vert. Az öreg húzta, rángatta, káromkodott veszettül, de hiába. Már mi is kiszaladtunk, hogy mi a csuda történhetett? Mire én a kerítéshez értem, már csak annyit láttam, hogy a szamár alatt hempereg az ember; az állat ráfeküdt! Apu szaladt, hogy kisegítse szorult helyzetéből szegényt: nagy nehezen tudta csak lecsalogatni a gazdiról a csökönyös jószágot. Szerencsére nem esett nagyobb baja annál, hogy poros lett a ruhája. Annyit mondott: „Köszönöm a segítséget! Mindig ezt csinálja…, de egyszer fejbe b…szom egy baltával!”; azzal tovább ballagott a szamaraival. Apunak lett egy komája.

2006.augusztus 22.
Holnapra apu titokzatos családi kupaktanácsot hívott össze. Nem árult el semmilyen részletet, csupán elrendelte, hogy mind a három lánya jelenjen meg a konyhájukban este 6-kor; ott majd megtudunk mindent. Anyut is hiába faggattam: miben sántikál az öreg? Egyszerűen nem mondott semmit azon kívül, hogy:”Nem mondhatok semmit!” Megőrülök! Mi ez a hirtelen összefogás? Gyalázat! Máskor mindig a cinkosom volt, ha apu háta mögött kellett partizánakciót szervezni!
Rosszat sejtek…!

2006. augusztus 23.
Gyászos napom volt. Összeültünk a NAGY MEGBESZÉLÉSRE! Megtudtam, mi készül a hátunk mögött: ANYUÉK ELKÖLTÖZNEK!! KÉT HÉT MÚLVA!!!! Már le is előlegezték a házat. Tanyát vettek! TANYÁT! A világ másik végén! Jász-bizbaszon…(Meg sem tudtam jegyezni a falu nevét. Szerintem nincs is ilyen kiba….helységnév a magyar térképen!)
Boldogan újságolták, hogy már van 4 malacuk, 2 kakasuk, 2 kutyájuk, meg vagy ezer csirkéjük. A tanyához tartozik erdő is… Király!
Nem hittünk a fülünknek! Először azt gondoltam kamuznak, de nem. Gabi és Erika sírógörcsöt kapott, a többiek csak pityeregtek. Anya vigasztalt minket, hogy „Gyönyörű minden, majd meglátjátok! Akkor jöttök hozzánk pihenni, amikor csak akartok!... Mi erre vágytunk. Most, hogy nyugdíjba vonulunk, és nem dolgozunk tovább, nem tudjuk majd fenntartani ezt a házat. Tiétek lesz, hármótoké. ”
Ezek teljesen meghibbantak! Képesek a hatalmas 40 mill-t érő házukat, - amibe beleöltek már egy vagyont, amiért güriztek évtizedeken át - itt hagyni, hátat fordítani mindennek, és odébbállni! Mi lesz velünk nélkülük? Mi lesz ővelük? Ha télen nem eszik meg őket a farkasok, akkor vagy - a nagy hó miatt nem tudnak kimozdulni, és - éhen halnak, vagy rablógyilkosok végeznek velük ott a senki földjén…! Mi lesz a húgommal és a nővéremmel? Ki ápolgatja a lelküket? Egyedül én költöztem el otthonról, én szoktam hozzá, hogy magam intézzem a dolgaimat. De ők - ha külön lakásban is, - együtt laktak, bármikor a szüleimhez fordulhattak. Gabi még egy villanykörtét sem tud egyedül kicserélni…
Azt persze tudtam, hogy MAJD akarnak egy kisebbet venni itt a közelben a XVIII., vagy a XIX. kerületben, esetleg Gyálon. (Azt is csak akkor, ha megkapom az 5 milliót, ami jár nekem. De abból ki tudja, mikor lesz pénz?!) Most meg kiderül, hogy 200 km-re elmenekülnek tőlünk. Ez hátbatámadás!

2006. szeptember 3.
Ma elmentünk megnézni anyuék vadonatúj telkét, és a házat. Három autóval vonultunk, - flottában - Jászágóra. (Ez ugyanis a tanya pontos helye.) Ha a savanyú arckifejezésünket látta valaki, inkább egy temetési menetre tippelhetett...
Másfél órás zötykölődés után, - amikor már azt is képtelen voltam felidézni, mikor hajtottunk át utoljára lakott területen, - megérkeztünk. A szó szoros értelmében a puszta kellős közepén álltunk, és egy kis lelakott kidőlt-bedőlt kulipintyón, néhány szénagurigán kívül, három szál nyárfán és egy végeláthatatlan napraforgótáblán kivül a nagy-nagy semmit láttuk; megállt bennem az ütő: IDE jönnek? Ez valami tévedés! Valaki csípjen meg, hogy felébredjek végre!
Pedig igen, ez volt az. Apám kiszállt (mit szállt! röppent! szökellt!) a Skodájából, odasietett hozzánk: ''Csak utánatok!''
Érkezésünkkor, éppen disznótoroztak a volt tulajdonosok. A két loncsos – újkorában talán fehér - puli a ganéhegy mellett éppen a levágott koca belét csócsálta jóízűen.
Miután átmásztunk a tyúkszaros, vérben úszó udvaron, kezet foghattunk a gazdával (aki épp olyan koszos és torzonborz alak volt, mint a kutyái…). Próbáltam jó képet vágni; esküszöm minden jóneveltségemet latba vetettem, hogy a látvány okozta undor ne látszódjon az arcomon! Talán nem erőlködtem elég sikeresen, mert az ember rögtön azt kérdezte: „Talán nem tetszik a kishölgynek a birtok?” Röhögnöm kellett: „BIRTOK?!”
Apu bezzeg pezsgett; vidáman azt mondta: „Fel a fejjel, gyere, megmutatom a házat!” Erre bevezetett egy roskadozó tetejű, hámló vakolatú TEHÉN ÓLBA. Ha ötszáz légy nem zümmögött a lakásban, akkor egy sem! Azért egy váratlan kellemes meglepetés is ért: volt fürdőszoba abban a putriban. Micsoda luxus! Hogyhogy nem kell majd budira járniuk?…
Anya is vigasztalt:”Meglátod, apád palotát varázsol ebből a kis vityillóból! Majd mi mindent szépen rendbe teszünk; rá sem fogtok ismerni!” „És mikor is fogtok pihenni és lábat lógatni?”- kérdeztem vissza én. „Itt halálra dolgozhatjátok majd magatokat kedvetekre!”
Mérgemben loptam a frissen sült hurkájukból! Meg az oldalasból is. Bánatomban megebédeltem, amikor senki sem figyelt…HÁHÁ!!!

2006.október
Megtörtént a költözés. Apuék kiköltöztek, mi beköltöztünk. A tetőtér Erikáéké, a földszint a miénk, a Gabié az alaksor. Megkaptuk a házhoz a használati utasítást is. Először is: locsolni a szobanövényeket. (Az őserdőt anya még nem tudja a kis házban hova tenni, ezért nekem kell gondozni egy darabig. Ojjé, ez nem jól fog elsülni, érzem! Gyászos véget jósolok szegény virágoknak!!) Másodsorban vigyázni a kertre: locsoljunk, gazoljunk, metsszük meg a fákat (azt meg hogy kell?), nyírjuk meg a sövényt, seperjük össze hetente a leveleket, szedjük össze a kutyagumit és kéthetente nyírjunk füvet – ez utóbbit ráér tavasztól…Sokszor napoztam ebben a kertben, de még nem tűnt fel, hogy ilyen dús itt a vegetáció! És frankón ennyi munkánk lesz vele?! Különben nagyon hálás vagyok a szüleimnek: végre elköltözhettem Szigetszentmiklósról, és összeköltözhettünk Tamással! Nemes gesztus részükről, hogy feláldozzák mindenüket, és újra kezdenek mindent, hogy a gyerekeiknek még több legyen. Csodálom őket, de érteni akkor sem értem: miért?! Én nem akartam ezt az áldozatot!

2006.december 24.
A költözés óta, ma először jöttek fel Pestre anyáék. Nagyon nyúzottnak és fáradtnak látszottak. Csak délután négyig maradtak. Amióta az eszemet tudom, este apa csilingelt a fenyőfánál, és mi rohantunk megnézni, mit hozott a Jézuska. Ma csak közös ebéd volt; siettek, mert a tyúkokat be kell hajtani…Semmi sem a régi! A hangulat elég lapos volt mindaddig, míg Zsoca ki nem találta: twisterezzünk!. Éjfélig ment a twister-party. Nagyon jó hangulat volt! Anya-apa ennek ellenére nagyon hiányzott!

2007. február 16.
Ma van anya név- és szülinapja is. Kicsit rendhagyóan ünnepeltük meg: Meglepetés volt a Jászágói látogatásunk. De nem érkeztünk ám üres kézzel! Vettünk az ünnepeltnek egy tüneményes, fekete-barna nőstény kiskecskét! Ha megnő, milyen fincsi kecsketejet fejünk majd belőle!!! (Addig persze megtanulunk fejni…) Gabi kinézett egy telepet, ahol 1000 forintért lehet kecskét venni. Sajnos, kicsit messze volt: valahol Tolna megyében… Munka után - délben - jöttek értem Eri, Gabi és Tomi; mire az ajándékkal célba értünk, este 9 óra volt. Azért ilyen későn, mert útközben még cumis üveget és tejet is kellett kerítenünk valahol. Vettünk egy útba eső Tesco-ban. Míg utaztunk, volt időnk nevet is választani a kis jószágnak: a Luca nevet kapta. Vak sötét szülői ház fogadott minket; már le is feküdtek anyáék, mire megérkeztünk. Csak hosszas dudálás után sikerült őket felébreszteni.
Anyu nagyon boldog volt, tetszett neki a kiskecske; (nem csoda: még egy óriási masnit is kötöttünk a nyakába!) babusgatta, becézgette, mint egy csecsemőt. Próbálkozott azzal is, hogy megcumiztassa, de a kecske olyan kis béna volt, hogy a tej csak a konyhát áztatta el, a torkán egy csepp sem folyt le. Apu dühös volt, azt mondta, hogy vigyük a francba „ezt a dögöt”, van már éppen elég állatuk! Különben is, ha kecskét akartak volna, a szomszéd tanyán most ellett a kecske, negyed ennyiért kaptak volna! Egy kicsit lelombozódtunk, de anya annyira örült! (és ez volt a legfontosabb!) Nem maradtunk sokáig.

2007. február 24.
Ma nálunk ünnepeltük a halacskákat és a vízöntőket!
A szüleim is hazajöttek! Nem hittem a szememnek: magukkal hozták a Luca kecskét is! Apu egész délután az ölében tartotta, etette, altatta! (Az lett a kedvenc gazdi, aki leginkább tiltakozott ellene!) Olyan, mintha a gyerekük lenne: hurcolásszák magukkal mindenhová egy dobozban… Megáll az eszem!
Anyán láttam, honvágya van. ''Gyertek vissza!''- mondtam neki és átöleltem. ''Nem lehet. Apádat boldoggá teszi a hülye tanyája, és tudod jól, hogy engem az tesz boldoggá, ha őt boldognak látom.'' ''De itt királynő voltál. Kényelemben, nyugalomban; tényleg Jászágó kellett nektek?'' - kérdeztem. ''Hát néha tényleg nem értem, mit keresek ott...- válaszolt, és tudom, hogy erősen küzdött a könnyeivel; - De bízom az öregedben; ő széppé varázsolja. Hiszem!''

2007. március
Minden hétvégén kimegyünk Jászágóra. Visszük a malacoknak az oviból a száraz kenyeret, és Pali bácsitól a kukába szánt zöldségeket a Nagybaniról. Kábulunk is rendesen az autóban terjengő enyhe penész szagtól és a rothadó zöldségbűztől! Már a kutyákkal is megbarátkoztam. Az egyik neve Dzsoki, de mert annyira ragaszkodik a régi rozsdás hordójához, hogy csupán enni jön ki belőle, vagy ha házőrzői feladatai elszólítják - csak Diogenésznek nevezik a szüleim. A másik: Golyó. Az ő szőre még mindig nagyon lompos, de bírom, mert vicces, amikor a hátára vágja magát, és égnek emeli a tappancsait, ha simogatást kér..
Hihetetlen, hogy mennyit dolgoznak az én szüleim! Több energiájuk van, mint három lányuknak együttvéve. Na ja! Bennük ott van a lelkesedés. Anya ültet, gazol látástól-mikulásig, (már olyan gyönyörű virágos kertet rittyentett, hogy az állam leesett!); apa meg a házat igyekszik helyre pofozni (áthúzta például az összes elektromos vezetéket). A portán és környékén nagyon szép tisztaság van; végre a csirkék a csirkeólban, a malacok pedig a malac ólban tojnak!
Mondtuk nekik: ne dolgozzanak annyit, még rámegy az egészségük! Inkább mi is segítünk, amiben tudunk. (Úgysincs jobb ötletünk, hogy mivel töltsük a hétvégéinket. Nem igaz? Hát,izé… nem.) Nos, apám hálásan elfogadta a lányai ajánlatát; gyorsan meg is szervezte a munkálatokat.
Hónap elején használt, de még egész pofás cserepet vettek a faluban (vagy 400 db-ot!). Az egész család összegyűlt, felpakoltuk a traktorra, ami hazavitte nekik, majd lepakoltuk, sorba raktuk, és megtisztogattuk őket. Sokat fáradoztunk, (nővérem, húgom, a kedveseink meg a gyerekek) és íme: a régi csálé tető helyett már készen áll az új! Apu hét közben kicserélte a pirinyó lőréseket normális méretű ablakokra; még a nappali falába is vágott egy ablaknyílást. Meglepő, milyen világos lett így a kis viskó!

2007. április 3.
Le kellett vágni a négyből kettő süldő malacot. Valami miatt fájt a lábuk. Borzasztó látvány volt: szögbelövővel nyírta ki őket a mészáros! Durva! Fel akartam venni videóra, de a malacok annyira sivítottak, hogy inamba szállt a bátorság: úgy húztam be a házba, mintha engem akarnának seggbe lőni! A lányok dolga a „hullamosás” volt. Azt nem élveztem annyira, de a friss húsban jó volt túrkáni, legalább átismételtük a biológiát… Rengeteg húst hoztunk haza. Adtunk Pali bácsiéknak is.

2007. április 10.-30.
Betonoztunk hétvégeken: kész vannak a járdák a ház körül. A nyári konyhát, mintha kicserélték volna: kiegyenesedtek a falak, ereszcsatorna került kívülre, járólap belülre!
(Nem vettem meg az ilyenkor szokásos tavaszi konditerem-bérletet. Minek?! Tök jó kondit eredményez ez a „kis” építkezés).
A ház két oldalán teraszt húzott fel az én kis ezermester apám, gerendaoszlopokat állított az egyiken, a másikat beüvegezte. A lakáson belül is nagy változások történtek: a fiúk, kicsempéztek, járólapoztak a konyhában és a fürdőben, a kádat kivágták a szemétbe, helyette egy klassz tusolókabint szereltek be. Zsoca (csak viccnek szánva) megkérdezte: „Papa! Olyan nagy hely van ezen az udvaron! Kellene egy jó nagy medencét is ásni!” Meglepetésemre a nagyapja nem elküldte melegebb éghajlatra, hanem megígérte neki, hogy lesz medence is. Majd hozzátette: „A kerítést augusztusban kicseréltetem, és két kőparipát állítok a kapu két oldalára!”
Apám megbolondult, ez már biztos! Azt hiszi ő Jocky Ewing! A jászágói tanya meg a Csahóczy-ranch!!!!

(Hamarosan felteszem a Napló többi bejegyzését is. Ha ez a részlet tetszett, olvasd el a folytatást is, - megéri!)

Megszokott dolog, hogy a gyerekek nyaralnak a nagyszülőknél, vagy hétvégeket töltenek a mamánál-papánál.
Apám szüleinél minden nyáron heteket töltöttünk; városi lány vagyok, mégis ezeregy falusi élettel kapcsolatos élményem van: kacsatömés, tehénfejés, csirkekergetés, határjárás, kaszálás, eperfára mászás, bogáncsdobálás…

Anyámat nevelő szülők nevelték fel, - holott élt az édesapja, és kapcsolatuk is szeretetteljesnek tűnt…
Gyermeki ésszel furcsálltam ezt; úgy gondoltam, hogy azt a gyereket fogadják örökbe, akinek nincsenek szülei, vagy nem ismeri őket, mert elhagyták.
Az is szöget ütött a fejembe, hogy anyám nevelő szüleinél sohasem jártunk, ott sohasem vakációztunk; ha pedig szóba hoztam őket, a felnőttek titokzatosan elterelték a szót, és csak annyit kötöttek az orromra, hogy „nem vagyunk jóba”…

Aztán ahogy nagyobb lettem, minden titok feltárult előttem.

Anyám Hencidán született. Édesanyja fiatalon halt meg, hét árvát hagyott maga után.
A megözvegyült nagyapám próbálta a nagy szegénység ellenére is tisztességgel nevelgetni a gyermekeit.
Felesége halálának idején egy másik csapás is érte: súlyos betegségben szenvedett a legkisebb lánya: anyukám.
Agyhártya-gyulladása volt, életmentő műtéten ment keresztül. A teljes gyógyulását azonban csak abban az esetben garantálták az orvosok, ha az apa egészséges környezetet, vitamindús táplálkozást biztosít számára, és nem utolsó sorban a drága gyógyszereket is megvásárolja.
Ezekre azonban a nagyapámnak sajnos nem tellett. Úgy gondolta, akkor tesz jót szemefényével, ha örökbe adja gyermektelen, jómódú sógornőjének (aki elvesztett feleségének a nővére).
A nagynéni magához vette a kis árvát, aki bár messze elkerült szülőfalujától, teljesen felépült, és semmiben nem szenvedett hiányt.
A jólétnek persze ára is volt: mosott, főzött, takarított, vetett-aratott, és gondozta a ház körül tartott állatokat már 6-8 éves korától kezdve!
Anyukám mégsem volt boldogtalan gyerek.

Az új szülőkkel azonban felnőtté válásával, családalapításával- e szép történethez méltatlan befejezéseként – megszűnt a kapcsolat.
Pedig nekem hiányzott a másik nagyi!

A sors úgy hozta, hogy mégis megismerhettem a nagymamámat, igaz akkor már 91. évét is betöltötte.
Anya szökése után nagyi még harminc éven át élt kettesben férjével a kis eldugott falucskában az ország másik végében; nemrégiben azonban megözvegyült, az egészsége is erősen hanyatlásnak indult, - gondozásra szorult.
A szüleim úgy érezték, eljött az ideje, hogy végre félre tegyék az évtizedekig tartó sértődést, és magukhoz vették.
Találkozott újra anya és nevelt lánya.
Megrendítő látvány volt, ahogy sírva ölelték át egymást! Zokogtak az elvesztegetett időt gyászolva, melyet már senki nem adhat nekik vissza többé …
A „haragtartás” okát persze ekkorra már megismertem; anyám –csak egyszer - beszélt róla:
akkor döntött úgy, hogy megszüntet nevelőszüleivel minden kapcsolatot, amikor fiatal lányként hiába fordult anyjához segítségért a mostohaapja gonoszságai miatt. Kiszolgáltatott volt, és nem volt senki aki megvédje…
Amikor aztán apámmal lángoló szerelembe estek, őbenne talált támaszra. De a szülők apámat durván elüldözték a házuktól, a kettőjük találkozásait lehetetlenné tették és szigorúan meg is tiltották a fogadott lányuknak. Anyámnál végleg betelt a pohár! Hátat fordított a megalázó sorsának: elszökött otthonról, összeházasodtak apuval és elköltöztek minél messzebbre!

Sok-sok év elteltével, - a gyűlölt mostohaapa halála után - ismét egymásra talált anya és lánya; értelmetlen lett volna a további haragtartás a múltbeli sérelmek miatt.
„Az idő minden sebet meggyógyít..”- mondta anyu, és ő tényleg képes volt megbocsátani.

Néha néztem a szobám ablakából, ahogyan az udvaron a nagyi sétálgatott kopottas kis kendőjében, kötényében, - talpig feketében.
Vékony, törékeny ujjaival végigsimította a virágok szirmait, a fák lehajló ágain a leveleket.
Nehéz volt elhinni, hogy ez a kis alacsony, vékonyka nénike valaha életerős, szépséges, büszke asszony volt, aki a falu varrónőjeként csodás esküvői ruhákat varrt, kenyeret sütött a családjának a kemencében, kimeszelte a házat, és aki befonta az anyukám haját…

Szerettem vele kettesben ülni a szobájában és hallgatni, ahogy az emlékeiről – főleg az anyám gyerekkoráról - mesél.
Fogta a kezemet ilyenkor, és ugyanolyan gyengéden simogatta, mint a virágokat a kertben.
Az ő számtalan ránccal barázdált kézfeje, göcsörtös ujjai félelmetesen különböztek az én fiatal, huszonhét éves kezemtől!
- Milyen tiszta, szép, bársony-kezek..! Látod, engem meg hogy összefirkált az élet?! Annyira röpke a fiatalság! Élvezd ki és becsüld minden pillanatát kisdrágám! Mert egyszer csak egy darab rongy lesz az ember…! A minap is állok a tükörben és nem ismerem fel azt az idegen orcát, aki visszabámul rám!
Egyszer sem mozdult ki a kertünknél messzebbre.
Ha el akartuk vinni valahová, ezt mondta:
- Nem megyek én már fiam sehova - világ csúfjára, csak a temetőbe! Még megijeszteném szegény gyermekiket! Az autózás, a modern technika a fiatalságnak való, nem egy vénasszonynak. Menjetek csak nélkülem.
Sokszor tréfálkozott így a saját öregségén; jót nevettünk, én legbelül mégis szomorúságot éreztem.
Sajnáltam, hogy az életünk úgy alakult, hogy nem ismerhettük meg egymást hamarabb.

Anyu története olyan, akár egy igazi mese: mesei helyszínnel, fordulatokkal. Volt itt minden: szegény árva lány, hét testvér, sanyarú sors, mindent elsöprő nagy szerelem…
Az pedig, hogy együtt tölthettünk még két évet (míg végleg el nem ment közülünk) békességben és szeretetben, a mese legszebb befejezése!

Tombol a vakáció.
Ha ahhoz van kedved, délig alszol; végre nem csörög hajnalban az óra, senki sem rángatja le rólad a takarót, hogy: „Ki az ágyból, mert elkésel az iskolából!”
Nyár, pihenés, semmittevés.
Sokszor már hiányoznak is az osztálytársak, a haverok…; de főleg a jó hangulat, a piszkálódások, a tanárok bosszantása, mely elviselhetőbbé teszi a fárasztó és végtelennek tűnő unalmas tanítási napokat.
Jól ismerem ezt az érzést…

16-18 évesen életem egyik legvidámabb időszakát éltem. Középiskolai osztálytársaimmal nagyon sokat nevettünk-sírtunk egymás kárán, és szinte versenyeztünk, ki tud merészebb marhaságokat kieszelni!
Ha pedig mostanság egymásba botlunk valamelyikükkel, és felidézzük a múltat, ugyanolyan jót derülünk a régi sztorikon...

Kőbánya-Kispest felé öten-hatan jártunk haza együtt - annak idején - a 3-as metróvonalon. Maradandó élmények fűződnek például ezekhez a közös utazásokhoz…
Emlékszem, december 5., - a húgom születésnapja- volt. Egy szép kis mini tortát vettem az aluljáróban, azzal a kezemben szálltam volna be a szerelvénybe.
A baj csak az volt, hogy a nagy trécselés közepette tolatva indultam el a nyitott ajtó felé, (nyilvánvalóan életbevágó dolgot magyarázhattam..!) és nem a metróba léptem, hanem a peron és a kocsi közötti nyílásba…
A földön ültem, fél lábam eltűnt a lyukban, tenyeremen pedig rendületlenül egyensúlyoztam a tortát!
Nem voltam tudatában a veszélynek mindaddig, amig a lányok kiabálni nem kezdtek, hogy ''Állj! Ne induljon!''
A türelmetlenebb utasok kiváncsian kukkantottak ki a szerelvényből, nem értették, miért nem folytathatják útjukat.
Az osztálytársaim póbáltak kirángatni a szabad karomnál fogva, az egyik kiabált : ''Add már ide a másik kezed is! Tedd le azt a szar süteményt! Vegye már el tőle valaki!!''; a kis marcipán-télapós tortámat azonban nem adtam; féltem, hogy tönkremegy...
Szorult helyzetemből a metróvezető segített ki végül, aki azonnal lélekszakadva rohant hátra, hogy megnézze, ki akar öngyilkos lenni pont az ő járművén. Kabátomnál megragadta a grabancomat és kirántott a résből, mielőtt beljebb csúszom, esetleg áramütést kapok...
Ez a kis baklövés aztán elkísért érettségiig; orrom alá dörgölték a tortás sztorit, valahányszor az osztály lúzereit emlegettünk.
Iskolánk tömegesen gyártotta az óvónőket: 43-man jártunk egy osztályba, mindannyian lányok; tanáraink szerint rosszabbak és vadabbak voltunk száz fiúnál!!!
Na ja, ennyi nő egy rakáson!…
De szerettük ám egymást! Egy kis viccelődés még ezzel együtt belefért. Főleg, ha nevelő szándékkal történt, mint a következő eset:
Rácz Rebeka, aki annak ellenére, hogy már rettenetesen nagyra nőtt (széltében-hosszában), mindenkitől folyton elkunyerálta a kajáját, amit uzsonnára vitt, vagy csak „egy harit” kért abból, amit a másik büfében vett.
Egyik matek órán aztán örökre elvették a kedvét az ingyen zabálástól:
Topy, aki a tanteremben előtte ült, nagyon szerette a marcipános golyót; minden reggel vett egy kis csomaggal magának.
Matek óra előtt beavatott néhányunkat, hogy megtréfálja egy kicsit Rebit.
Feszülten figyeltünk, a dagi lány mikor szúrja ki, hogy Topy drazsét majszol.
Észre vette.
„Topy…! Küldj hátra egy szemet!”- kérte nemsokára; bekapta a csalit!
Topi az egész zacskót hátra nyújtotta, szívélyes mosollyal az arcán. Engem, és azokat, akik tudták, mi készül, már szörnyen fojtogatott a nevetés, de nem árultuk el magunkat.
Rebeka szemezgetni kezdte a zacskó tartalmát. Jóízűen elkezdte enni!!!! Már két-három szem lement, amikor gyanút fogva elhúzta a száját és félhangosan megszólalt:
„Te Topy! Milyen drazsé ez? Olyan fűízű…Szerintem romlott!”
„ Nem. Egészen friss..Nyúldrazsé!”
Persze kitört belőlünk a nevetés.
Rebekából meg más tört ki….Nem láttam, mert gyorsan kiszaladt az osztályból.
Nem kért máskor pofátlanul semmit, megvárta, amíg megkínálják.
Napokig kuncogtunk az eseten.
Aztán megfeledkeztünk az egészről. Persze, mert hamarosan lett egy újabb balfácán, akin lehetett nevetni.
Például én…
Történelem óra volt.
( Nógrády Dezső tanár úr tanította eme csodálatos tárgyat. Komoly Chaplin-utánzat volt a kisöreg; groteszk merev kézmozdulattal trombitálta – félpercenként – textilzsebkendőjébe az orrát, és előszeretettel változtatta meg a vezetékneveinket gúnynevekké; azt hitte ez baromi vicces… Engem nemes egyserűséggel „csaholónak” hívott. )
Témazárót írtunk. Igaz, a dolgozatot már előző órán bejelentette a tanár úr, de fontosabb elfoglaltságaim miatt nem volt időm tanulni, csak egy puskát csaptam össze végveszély esetére..
Első padban ültem, tehát a puska használatával nagy kockázatot vállaltam!
Óra elején a kérdések feldiktálása előtt a szék ülőkéjére tettem a kis cetlijeimet és ráültem.
A gond az volt, hogy olyan esetlenül nézegettem a lábaim közé, hogy Dezső bácsi már az első kérdés lediktálásakor kiszúrta miben sántikálok!
„Csahóczy azonnal álljon fel!” – ordította; megrándultak az arcizmai dühében.
( Nem számított arra, hogy éppen én akarom kijátszani őt; jó jegyeim voltak, és addig soha sem próbáltam puskázni, mert éreztem, hogy ez nem az én műfajom….)
„Álljon Fel! Mit mondtam?!?!!”
Azt sem tudtam, mit csináljak, úgy megrémültem! Gyorsan a combjaim közé kaptam a papírdarabokat, és óvatosan – ki ne essenek onnan, - felemelkedtem. Olyan hülyén álltam ott, mint aki betojt; a térdeim hajlítva voltak, nem mertem kiegyenesedni, mert attól féltem kiejtem a lábaim küzül a bizonyítékot.
„Tessék?....” – nyögtem ki pironkodva, de a tanár csak üvöltött tovább és már mellettem is termett.
„Teccét a lábad!”- kiáltotta; szó szerint habzott a szája és olyan képet vágott, mint egy vérszomjas fenevad, amikor a prédának megadja az utolsó döfést. Segélykérően néztem körül, de segíteni senki sem tudott: menthetetlenül lebuktam…
„Nem érted?! Tedd már szét..!!!”
Mivel látta, hogy nem mozdulok, csak állok szerencsétlenül, kissé lehajolt, és elkezdte döfködni kezével az összezárt combjaimat! Mikor így próbált „behatolni az intim szférámba”, az osztálytársaim hangosan felnevettek. Felborult a rend.
Megadtam magam, szétterpesztettem a lábam, lapok pedig lehullottak és szanaszét szóródtak padlón. Még nem tudtam pontosan sírjak-e vagy nevessek, amikor kopogtak. Subáné, zord hétfejű osztályfőnök-asszonyunk állt az ajtóban. Már csak ő hiányzott!!! Ez nem volt az én napom…
„Jó, hogy jön Katika! Képzelje csak: a Csahóczyt éppen e szent pillanatban kaptam puskázáson! – sietett oda hozzá a töri tanár. Ott álltak egymásba karolva, engem bámultak szigorú pofával s én úgy néztem vissza rájuk, mint az akasztásra váró elitélt.
„Legalább foglalkozott az anyaggal.”- szólalt meg az ofő halvány gúnyos mosollyal; a felmentő (de nem remélt) megjegyzéssel le is tudta a témát, majd félrehívta más ügyben Nógrádyt.
Negyedik év elején Levéltár látogatást szervezett az osztályfőnök. Rém izgalmasnak ígérkezett…
A Várban sétáltunk a cél felé, amikor az egyik lánynak eszébe jutott: A Szentháromság tér melletti utcában van egy szobor; aki azt megérinti, tuti jól fog vizsgázni!
Hát azt látnunk kellett!
Megkerestük, majd körbeálltuk azt a bizonyos lovas-szobrot. Mindenki fogdosni kezdte a bronzállat patáját, lábszárát.
Nekem valami feltűnt: „Ennek a lónak arany a farka!”
„Rossz a szemed?”- kérdezték a többiek - „Dehogy arany, bronz ez mindenütt…!”
Azonban én erősködtem: „De igenis arany! Nem az a farka…; a töke!!! Nézzétek csak meg jobban! Én azt akarom megfogni! Azt már sokan dörzsölgették, csak attól lehet ilyen fényes…”
„Csahóczy, mint mindig, most is rátapintottál a lényegre.”- jegyezte meg az ofő fejét csóválva.
Elsőként kapaszkodtam fel a szoborra, hogy megsimogassam a micsodáját, s a többiek sem restelkedtek. Elleptük a lovasszobrot, még fényesebbre dörzsölgettük, mint Aladdin a csodalámpást!!!! Az arra járó túristák meg sietve fényképeztek; talán azt gondolták: új magyar népszokást kaptak lencse végre...
( Szerintem rossz érettségi eredménye csak a Levéltár látogatásról hiányzóknak volt!...)
Az utolsó tanévben már nagyon nagy lányoknak hitték magukat néhányan közülünk. Azt gondolták, - mert az érettségi közeledtével egyre inkább kifelé áll a suliból a szekerük rúdja,- bármit megtehetnek!
Akadt nem is egy olyan laza csaj, aki megengedte magának a rendszeres éjszakai bulizást, a féktelen piálást.
(Én meg még bagózni is csak titokban mertem!; egyrészt mert nem nagyon bírtam a szeszt és a füstöt, másrészt mert apám elevenen megnyúzott volna, ha ilyesmire vetemedek!)
Akkor még - valamiért - csodáltam ezeket a vagány diáktársaimat, titokban szerettem volna én is velük tombolni és bulizni…Utáltam a láncaimat, a gyávaságomat, melyek féken tartottak.
Az irántuk érzett csodálat aztán egyszerre elmúlt, amikor meghallottam valamelyik óraközi szünetben az egyik hanyagul sztorizgató lányt:
„Képzeljétek! Tegnap rohadt nagyot buliztunk. Egész éjjel ittunk, mint az állatok…Magunkkal vittük a Csucsut is.”
„Csucsut? Hát nem kórházban van cukorbetegség miatt?” – kérdezte meglepetten egy másik.
„De, de. Pontosabban: cukorbaj gyanúja miatt fektették be. De annyira akart jönni, hogy kicsempésztük látogatási időben. Úgyse' veszik észre. Most mit kuksoljon a sok nyomi beteg között?! Az a ciki, hogy annyira beb…tunk, hogy nem mertük hajnalban a főbejáraton visszavinni, inkább besegítettük a kerítésen. Szegény jó nagyot zakózott! Az előbb csörgött rám a tesója, aszt’ röhögve mesélte, hogy már a sebészeten van begipszelt kézzel, mert csórinak eltört a válla és a karja…”
Szegény Csucsunak hosszabbra sikeredett a három napos kivizsgálási idő!!!
A féktelen ivászat máskor is okozott problémát. A történet csupán annyiban volt kellemetlenebb, hogy a tanárok -így a szülők- is tudomást szereztek róla, számolni kellett a következményekkel.
Háromnapos kiránduláson vettünk részt. Mindenki csomagolt kaját, üdítőt; a ''piás-klikk'' is felkészült: hátizsákjukat megtöltötték drága italokkal, és literes iceteának álcázott mézes pálinkával - hátha megszomjaznak.
Természetesen nekik arról szólt a kirándulás, hogy minden este totál részegekké leitták magukat, aztán az aktuális faluban, ahol megszálltunk, randalíroztak, botrányt okoztak. A tanárok ( Zoli bácsi a kigyúrt testnevelő, ofő, Czák Mária a fiatal fizika tanár ) meg mit sem sejtettek az egészből, mert mire panasszal élt volna valaki a helyi sértettek közül, mi rég tovább álltunk.
A rossz kislányok meg másnap a buszon menet közben jóízűen aludtak, olyan ártatlanul, mint a ma született bárányok....
A kirándulás utolsó estéjén is már jól érezték magukat. Úgy döntöttek, nem csak négyen ''mulatnak'', kibővítik a vendégkört - mert hát egy hónap, és nem találkozunk többet, ezt méltó képpen meg kell ünnepelni! Faházról-faházra jártak, mindenkit meginvitáltak magukhoz; még a jóképű tornatanár urat is! Ő azt mondta, köszöni nem, mert fáradt, de addig erősködtek a lányok, míg végül azt nem mondta: oké, majd benéz egy kicsit...
A buli egész jól indult: vagy 15-en bezsúfolódva abba pici faházba beszélgettünk, aktivitiztünk, közben mindenki elfogadott a vendéglátóktól egy pohár martinit. Bekapcsoltuk a magnót és táncoltunk.
A tanár úr este tíz órakor érkezhetett; kis sortjában és testhezálló trikójában vonzóbbnak tűnt, nint valaha! Ekkorra már csupán 8-10-en maradtunk, a többiek lefeküdtek a saját szállásukon. A négy kis iszákos már alaposan elázott, de próbálták palástolni a tanár előtt. Hívták, hogy táncoljon velük. A tanár benne volt; a csajok sajnos azonban túl messzire mentek: se szó se beszéd, - mintha előre megbeszélték volna - egy szempillantás alatt ledobtak magukról mindent, és anyaszült meztelenre vetkőzve, erotikus vonaglással fűszerezve, tántorogva táncolták őt körül!!!
Borzasztóan meglepődött mindenki, de a legjobban a tanár döbbent meg; láttam a félelmet az arcán: ha most valaki őt itt meglátja..., elbúcsúzhat a munkájától....; amikor hosszú másodpercek múltán végre visszanyerte határozottságát, rájuk parancsolt, hogy öltözzenek fel azonnal, de hiába, úgyhogy menekülőre fogta.
Talán soha sem lett volna ügy ebből az egészből, ha arra nem jár a rend szigorú őre: Kati anyánk... Bekukkantott, mert hallotta a hangos szóváltást.
Óriási rikácsolást csapott: kikelt magából, kiabált, mindenkit elzavart lefeküdni. Nekünk persze nem kellett kétszer mondani, úgy húztuk el a csíkot, mint akiket ostorral kergetnek!
Csak a szobánkban mertünk a barátnőimmel egymásra nézni, ott aztán hahótáztunk, hogy alig bírtuk abbahagyni....
A hazaérkezés, a kijózanodás, és néhány hosszú, kínos beszélgetés után a bűnösök nagy nehezen, de megúszták a fegyelmi tárgyalást és kirúgást. Végül ők is csak leérettségiztek...

Ballagáson 43-man sirattuk az elválást. Mindannyian éreztük: az együtt töltött négy év összekovácsolta a nagy csapatot.
Ha pedig bárhol-bármikor találkozom velük, van közös témánk; csak annyit kell kérdeznünk egymástól: ''....és arra emlékszel, amikor...?''
De hát melyik osztályban nincsenek izgalmas történetek?
És mert diákok mindig lesznek - míg világ a világ - , szerencsére diákcsínyek is lesznek. Ha gyermekeink rossz fát tesznek a tűzre, jussanak eszünkbe saját élményeink, és mielőtt túl szigorúan itélkeznénk felettük, gondoljunk arra: mi sem voltunk különbek a Deákné vásznánál!