Keri

1. Amikor barátok lettünk

Az Autópiacon dolgoztam akkoriban hétvégenként.
Aznap elhanyagolható volt forgalom.
Délután felé járt már az idő, vendég csak elvétve tévedt a büfénk felé…
Unottan könyököltem a szűk ablakban, elgondolkodva bambultam kifelé.
Amerre a szem elláthatott más néznivaló nemigen volt: mindenütt csak autó, autó, autó; pedáns rendben sorakozó vadonat új autók, használt autók, és megint egy sereg autó…
A tikkasztó meleg elől a kereskedők fabódéikba húzódtak, vagy kempingszékeken ülve, lekókadt fejjel horkoltak.

A napfényben megcsillanó tükörfényes csoda-karosszériák látványa már rég nem kötött le; a madarakat figyeltem, ahogy csicseregve repkednek; meg régi ismerősömet - a fekete cicát, aki a szomszéd bódé mellett valami leejtett ételmaradékot eszegetett…
Az állatok mindig felvidítottak; most is elbűvölt a kis fiatal macska, ahogy párnás tappancsaival pofozgatta a zsákmányát.
Aztán hírtelen ugrott egyet és eliramodott… Talán megriadt valamitől… Szememmel követtem, merre szalad….

És akkor pillantottam meg ŐT!
Éppen velem szemben, nem is olyan távol, két égszínkék Seat között, árnyékba rejtve, a kavicsos talajon, egy rácsos ládában feküdt.
Tisztán láttam, ahogy rám meredt a kis gombszemével. Hihetetlenül kedvesen, de határozottan nézett; amikor tekintetünk találkozott, enyhén félredöntötte a kis fejét. Pirosas nyelvecskéje kilógott a szájából, lihegett, de a szemét nem vette le rólam.
Bájos pofija azonnal megigézett. Beleszerettem!!!

Azt sejtettem, hogy a nagy fehér szőrpamacs, mely a dobozban elterült, több ilyen angyalt is rejthet.

Mosolyra húzódott a szám, amikor elhatároztam magam…
Futottam a kék Seatok felé, és a vigyor nem múlt el az arcomról.

A hely szűkös volt az öt kölyöknek, akik szorosan egymáshoz bújva, szinte egyetlen puha pelyhes gombóccá válva feküdtek.
Nem irigyeltem szegényeket, bizonyára a nyári rekkenő hőségben nem lehetett kellemes ilyen vastag bundácskában…

Csak Ő nem aludt, érdeklődve szimatolt, és kitartóan nézett egyenesen a szemembe.
Leguggoltam a doboz mellé, ő pedig fekete orrát igyekezett közelebb tolni hozzám.
Bedugtam a kezem a rácson, és megsimogattam.
- Szia kishaver… – köszöntöttem csendesen. A társaságom, - úgy látszott – még jobban felélénkítette: halkan nyüszített, mocorgott, farkincáját csóválta.
Megpaskoltam a fejét, erre ő óvatosan elkapta tűhegyes fogaival a kezem, és rágcsálni kezdte. Csupa nyál lettem, de egy cseppet sem bántam…
Nevetnem kellett, annyira kajla gézengúz volt!
A hancúrozásra ébredezni kezdett a többi kutyus is. Egyik aranyosabb volt, mint a másik…

- Tetszenek?
Egy kövér asszony magasodott mögöttem. Annyira belefeledkeztem a játékba, hogy összerezzentem. Eddig nem láttam a gazdit.
- Jaj, nagyon édesek! – lelkendeztem. Milyen fajtájúak?
- Keverékek: kaukázusi juhász az anyjuk, berni pásztor az apjuk. A legkiválóbb házőrző fajta!!! És csodaszépek lesznek! Vegyél egyet Drága! Neked olcsón odaadom, mert itt dolgozol a Feri büféjében… Melyik tetszik?
Rámutattam újdonsült kis pajtásomra.
- Aaaaz? – elnevette magát a nő; csak úgy rengett a hatalmas tokája. - Az az egyetlen szuka közöttük. Betyár egy okos kislány! Már az összes fivérét végigpofozta! Jó választás.
- Mennyiért adja darabját?
- Harmincezer, de csak neked.
- Harmincezer… Jézusom, ennyi egy kutyáért???
- Hát, sajnos ennyibe kerül. De holnap jönnek hollandok, nekik hatvanért adom. Gondold meg.
Addig is ha akarod, ismerkedj velük nyugodtan! Kiveheted bármelyiket.

A kedvencemre néztem. A testvérével birkózott éppen; harapta a másik fülét, és kedvesen morgott mellé…
Aztán, mintha megérezte volna, hogy figyelem, félénken rám pillantott. A fejét ismét megbillentette, mintha kérne: „Vigyél magaddal!”
Úgy éreztem, végleg levett a lábamról!

Két részletben fizettem ki, és nem volt nálam boldogabb, amikor a karjaimba zárva hazavihettem.

2. Új családtag

Otthon nagy öröm fogadta az új családtagot. Mindenki elragadtatottan csodálta a kis szőrgombócot, ahogy apró lábacskáin vidáman szaladgál, elégedetten körülszaglászik.
Úgy tűnt minden egyszerű és csodálatos lesz, de rövidesen jelentkeztek az első apró problémák.
Már a névválasztás sem volt egyszerű feladat.
Lehetséges keresztnévként felmerült az akkor aktuális brazil sorozatokban divatossá vált összes kimondhatatlan és giccses név, a világi és mesebeli királynők, hercegnők nevei, legjobb barátnők, ismerősök kutyáinak neve, szóval volt miből válogatni….

Végül a „Charoline” név mellett döntöttünk. Abban egyet értettünk, hogy ezt egy egyszerű Kerire rövidítve, a mi kiskutyánkat megillető elegáns névre találtunk!

A szobatisztasággal még persze 6 hetesen hadilábon állt a kis drága, így mindent bepiszkított; alig győztem utána a tócsákat és egyebeket feltakarítani…
Sebaj, gondoltam, majd rászokatom, hogy a dolgát a kertben intézze.
A kinti helyével azonban - melyet nagy gonddal készítettem neki előző nap, a teraszon - elégedetlen volt, nem fogadta el. Mindenáron a lakásban akart maradni – velünk.
Igyekeztem az összes lehetséges módon vonzóvá tenni számára a neki szánt kuckót, finom falatokkal odacsábítani, de hiába: éjszaka rettenetes sírásba kezdett. Talán eszébe jutottak a testvérei, az anyja és honvágy fogta el…
Bevittem magammal a lakásba, majd órákig ültem vele a spájz kövén; babusgattam, simogattam, hátha elálmosodik. Ő pedig hálásan bújt az ölembe, mint egy kis embergyerek. Ha azonban elbóbiskoltam, és a simogatás abbamaradt, a nyüszítés, sértődött ugatás ismét elkezdődött.
Napokig nem hagyott aludni minket, és én napokig csitítottam a spájzba zárkózva.

A családban persze gyorsan híre ment, hogy kiskutya van a háznál. Az állatbarát rokonok jöttek is sorban, hogy Kerit megcsodálják.
És ő természetesen mindenkit elbűvölt. Büszke voltam rá, és imádtam.
Ő pedig engem; csak még nem tudta kellően kimutatni: mindenhova követett, még wc-re is elkísért (ha nem engedtem be, mérgében lekaparta a festéket az ajtóról), megrágcsálta a kedvenc cipőmet, szétszaggatta a papucsomat, a ruháimat, lepisilt, belekóstolt mindenbe, amit ettem, a fehér köntösömre sáros lábbal felugrált…
De nem tudtam rá haragudni.
Még neveletlen, de rendkívül szeretetre méltó és barátságos kis huncut volt!
Egyetlen embertől félt csupán, mint a tűztől: a sógoromtól.
Mai napig nem tudom mi lehetett az oka, de ha nővéremék jöttek vendégségbe, és Keri megpillantotta a sógoromat, fülét-farkát behúzva, hanyatt-homlok menekült a cipős szekrény alá, hogy ott azután menedéket találva ijedtében bepisiljen…
Szerintem a sógor nem volt olyan félelmetes alak.
Keri mégis félt.
A sógoromék gyakori vendégek voltak nálunk, két-három hetente meglátogattak minket.
Keri pedig nőtt, egyre nagyobb kutya lett belőle.
A cipős szekrény viszont maradt a régi méretben.
Egy látogatás alkalmával, amikor Keri őrült tempóban szeretett volna bevágtatni a búvóhelyére (bepisilni), kiderült, hogy már csak a feje és a két mellső lábai férnek be a szekrény alá. Szűkölve próbálta bepaszírozni magát, de nem járt sikerrel: szégyenszemre úgy csurgatott maga alá, hogy a popsija kilógott a bútor alól…

3. A házőrző

Keri hamar „nagylány” lett.
Egy esztendő múlva óriási pásztorkutya lett belőle. Két lábra emelkedve magassága elérte a 170 centit, a súly a 80 kg-t..
Álomszép eb volt; mindenki megcsodálta szép fényes bundáját, szép és okos pofáját, királynői termetét.
De csak messziről nézhették, mert aki a kerítés közelében tartózkodott, vagy csak elhaladt a házunk előtt, az biztosan megszaporázta a lépteit, ugyanis Keri dühödt ugatásba kezdett, és vadul felugrott a kapura..
Ha csendre intettük, és jeleztük, hogy barát érkezett, mindjárt szelíddé vált a vendéggel. Beengedett bárkit, akit a gazdi is jóváhagyott.
A távozás viszont csak úgy volt biztonságos, ha megkötöttük a kutyát.
Erre anyu és néhány nőnemű ismerős testi épségének kockáztatásával jöttünk rá; a kutyusunk ugyanis előszeretettel harapott bele a női hátsókba.
Az ember-„szukákat” - határozottan úgy tűnt - nagyon nem szívlelte… Jobbnak láttuk: mielőtt valaki komolyabban megsérülne, láncon tartjuk őkelmét.

A köteléket természetesen nem tűrte sokáig.
Ha csak lehetett vágtatott fel-alá az udvaron.
Sohasem fáradt el, pedig 40 méter volt hosszában a „terep”, s az mind az övé lehetett! Izmos, erős és gyönyörű volt, ahogy száguldozott fel-alá; végtelen mozgásigénye volt! A pásztor vére nyílván dolgozott benne.

A szomszédunkban módos gazda lakott. Számos állatot tartott, többek között törpekakast, japán tyúkot, csüngő hasú malacot.
Keri érdeklődését, és emellett – sajnos - ősi vadászösztönét is felkeltették az apró állatok.
Egy nap munkából hazaérve nyugdíjas nagynéném sírva fogadott.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ez a vadállat elkapja a szomszéd tyúkjait, kakasait, amelyik a lyukon áttéved. Nem győzöm megmenteni az életüket és visszadobálni őket. Már kikészültem idegileg! Les rájuk, mint egy farkas. Olyan kellemetlen… Meglátod, az lesz a vége, hogy elkap egyet, széttépi, és Zoli bátyád feljelent minket! Kösd meg a kutyát; nekem nem engedi magát, most is fellökött…. Teljesen levertem a térdemet…
Annus néni vérző horzsolásait bekötöztem, de azok még meg sem gyógyulhattak, a kutya újabb sebeket ejtett szegényen.
A hátsó kapu rácsain át ugyanis 2 óvatlan csüngő hasú kismalac sétált be a kertünkbe. A kutya azonnal megtámadta őket; a visításra kiszaladó nénikém az egyiket még épségben visszatuszkolta a szomszédba, de a másik szerencsétlen malacka nyakát Keri elharapta. A termőföld-kupac felé cipelte a haldokló jószágot, hogy ott majd elássa.
Annus néni igyekezett megakadályozni Keri vérengzését, még a kutya vészjósló morgásától sem ijedt meg nagyon, de amikor az a zsákmányát féltve félrelökte őt (úgy, hogy most meg a karjáról jött le a bőr), végleg elment a kedve a további huzavonától…
Az aznapi délutánom azzal telt, hogy a malacot kiássam, tisztességgel eltemessem, és kifizessem a szomszéd kárát.
Hétvégén megerősítettük a kerítést, tyúk- és malacbiztosan lezártuk a réseket.

Voltak azért olyan dolgok is, amitől a bátor és erős kaukázusi juhászunkban is félelmet keltett.
A villámlástól és a petárdáktól például borzasztóan rettegett.
Ha ezek közül bármelyik fenyegetett, újra az a régi kiskutya lett és bújt az ölembe, nyalta az arcomat segélykérően, mint régen… És bepisilt.

Nem szerette az udvarunkat, - saját felségterületét elhagyni.
Hiába tettem rá pórázt, szájkosarat, SOHA, még egy séta erejéig sem volt hajlandó kilépni a kapun.
Lefeküdt az udvaron a járdára, és nem mozdult. Ha teljes erőmből húztam, ha könyörögtem, ha kedvenc falatkákkal csábítottam, akkor ő teljes erejéből ellenállt.
A tetőtérbe feljött egyszer, amikor viharban hívtam; de bepisilt zavarában…
Így hát én mentem le hozzá, és a földszinten, a megszokott konyhakövön, ölemben a fejével vártuk meg a vihar végét. Simogatnom kellett ilyenkor, és ő hálásan tekintett rám azokkal a kedves szemeivel.

4. Betegség

Csodálatos 7 évet éltünk meg együtt.
Aztán én elköltöztem.
Szerettem volna magammal vinni, de neki ott volt az otthona.
Belepusztult volna, ha kitépem abból a környezetből, ahol felnőtt, ahol ő volt a királynő! És Annus nénit is nagyon megszerette.
Tudtam, hogy így lesz a legboldogabb.
Megkönnyeztem az elválást. Átöleltem a nyakát és elbúcsúztam Tőle:
- Ne félj kicsim, mindig veled leszek; sokszor meglátogatlak, de sajnos így alakult az életem… Nagyon szeretlek, te vagy a legklasszabb barátom!
Ő pedig, mintha értené minden egyes szavamat, képen nyalt…

Karácsonykor nagy hó volt, meglátogattam Kerit és Annus nénit.
Hallottam, hogy a kutya nagyon beteg; daganat van a mellében.
De a nénémnek nincs pénze állatorvosra, nincs pénze megműttetni.
Azonnal látnom kellett, mekkora a baj! Odautaztam.
Egész úton az járt a fejemben: „Nem, Keri nem lehet beteg! Keri nem pusztulhat el!”

Beléptem a kapun, ő a teraszon feküdt. Azzal a bájos, átható tekintettel nézett rám, amivel akkor az Autópiacon kölyökkorában. A fejét kicsit megbillentette most is, és tudtam, hogy mosolyog… Örült a viszontlátásnak.
A daganat nagy volt, öklömnyi.
Átöleltem nagy mackóbundás nyakát, ő pedig befúrta ölembe a fejét.
- Elviszlek a doktor bácsihoz. Nem lesz semmi baj! – súgtam a fülébe. - Ne hagyj itt kérlek… Velem jössz, majd én ápollak, és többé nem hagylak el. SOHA.