Kapcsolódó írások: Putriból palotát 1., 2. rész
[1. rész]
[2. rész]
2007. Szeptember
A festés-mázolási munkálatok befejeződtek. Már éppen itt volt az ideje! Az ilyenkor szokásos por és festékszag már komoly aggodalomra adott okot Anyu bronchitise miatt. Nem lehetett leányálom egy amúgy is fuldokló betegnek hetekig abban a fojtó szagban álomra hajtania a fejét.
Rájöttem, milyen jó dolog is az, hogy a nappali világosságot egy idő után felváltja az éjszaka sötétje. Mert ha ez nem így lenne, az én drága szüleim a nap 24 órájában talpon lennének és gyomlálnának, uborkát szednének, meg betonoznának, aztán keresnének még desszertnek valami egyéb munkát, majd kezdenék az egészet elölről,…. mert pihenni ugyan ki ér rá!?!
Férfiasan bevallom: ha nekem kellene mindezt végigcsinálni ,… : végelgyengülésben szenderülnék jobblétre!!!
A jótékony sötétedés azonban kemény ellenfélnek bizonyul: bátran szembeszáll Apu szigorával, mit sem törődik a káromkodásával, akaratára fittyet hányva mindig eljön, és ágyba parancsolja szüleimet.
Ágyba..?! Csacsiságokat beszélek! Hiszen egy-egy szűk kempingágy a nyoszolyájuk!
Vásárláskor igyekeztünk a legpuhább, legkényelmesebb napozó alkalmatosságot kiválasztani számukra, de hát azon hosszú éjszakákat édes álomban eltölteni, merész vállalkozás…
Csörög, zörög, ha kényelmesen akar az ember elhelyezkedni rajta, minden moccanásnál félig fel is ébred a pihenni vágyó…
Szegény Anya egyik hajnalban arra riadt, hogy feje a konyhakövön koppan (ideiglenesen ebben a helységben volt „megágyazva”). Az összecsukható kempingágy fejtámasza talán egy rossz mozdulatra kiakadt…
A kialvatlanságuk ellenére – meglepő, de - minden reggel jól néznek ki! És egymásra mosolyognak! És újra tettre készek! Apu hajnali 5-kor főzi Anyunak a jó erős feketét, és irány a malac-ól, a tyúkól, jöhet a reggeli etetés! Be kell tömni a sok éhező állat száját, mert azok már türelmetlenül kukorékolnak, kotkodácsolnak, nyávognak, mekegnek, ugatnak, röfögnek! Ha akarnál se tudnál tovább aludni ebben a hangzavarban!!!
Hirdetés
Szóval a tapétázás-festés-mázolás elkészült.
Csodaszép lett minden szoba! A mester tökéletes munkát végzett. Örömmel tapasztaltam, hogy Apu megfogadta a lányai tanácsát, és a helységeknek az új járólap és a parketta színeivel harmonizáló halvány pasztell-színeket választott. A nyílászárók vakító fehérek lettek!
Hol van már a régi „tehén istálló”?! Hihetetlen változás! Amikor először beléptem annak a háznak a küszöbén, ez a mostani látvány képtelenségnek tűnt.
Jöhetett tehát a várva várt visszaköltözés! Ki élt és mozgott a családban, ott tolongott és sertepertélt a kis ház körül. A női szakasz bőszen takarított, a férfi szakasz bútort cipelt.
Az udvaron álló sátorponyvás bunker, mely eddig a berendezési tárgyakat rejtette, valahogy lassabban ürült ki, mint ahogyan megtelt.
Talán ennek oka a rengeteg takarítás és persze a szokásos marháskodás volt.
Zsoca, anyám fekete - férfi zoknival kitömött - csipkemelltartójában rázta magát, mint egy transzvesztita, Ebihal anyám régi gönceit próbálgatta, és magára aggatta a divatjamúlt bizsukat. Nagyercsi elővette a kétévesekre jellemző selypes beszédét, Gabi meg tökéletes Boborján-imitátor képességét.
Néha már fájt a nevetés!
Szidtuk a festőt, amiért néhány helyen pengével kellett kaparni a festéket az ablaküvegről. Utáltuk az egereket, hogy telebogyózták az ágyakat. Szerencsére csak Anya kedvenc szivacspárnáit rágták meg, a ruháit nem, így kevesebb volt a sikítás!..
Kitisztítottuk a szőnyegeket, kárpitokat, porszívóztunk, ablakot pucoltunk, szekrényt mostunk, felmostunk.
Rengeteget dolgoztunk, de jókedvünk volt, mert olyan jó volt mindezt EGYÜTT csinálni!
Apu navigálta a pakolás menetét, bár – szegény - elég keveset látott az egészből, mivel előző nap flexelés közben belepattant egy fémdarab a szemébe. Ekkorra már úgy bedagadt a szeme, hogy csupán egy vékonyka résen keresztül pislákolt ránk.
Anya a baleset után azonnal megpróbálta rávenni, hogy menjenek orvoshoz, de hiába.
Aztán mi is beszéltünk a konok fejével, de az sem használt. „Nincs neki semmi baja!” Komolyan aggódtam amiatt, hogy megvakul, de egy makacs öszvért hamarabb lehet rávenni egy ropogós csárdásra, mint apámat orvoshoz vinni… Annyit sikerült kikönyörögni, hogy legalább egy napszemüveget vegyen fel a fény és a por ellen.
A szeme világa azért túl nagy ár lett volna érte, de az új kerítés és kapu – melynek készítése közben sérült meg,- valóban jól néz ki!
Fehér kerítés, pofás ezüstszínűre mázolt, jó méretes kapuval.
Anya ismerőse, egy falubeli idős asszony kérdezte is, mikor arra járt:
- Asztán Juliskám! Mi a nyavalyás ménkűnek maguknak ez az óriási ezüst kerítés? Allesz az első, hogy lelopják a helyiből!
Anyu csak nevetett, és szabadkozott, hogy dehogy ezüst, csak egy olcsó alumínium lemez!....
Tényleg nagyon tetszetős látvány az a kapu! Na jó, egy kicsit talán túl fényes és hivalkodóbb, mint kellene, ... de legalább nincs kőparipa (mint apu eredetileg tervezte)!
Miután befejeztük a költöztetést és takarítást, körülnéztem a házban: ízléses, rendezett és tiszta minden.
Szerencsére Anya is megfogadta a tanácsunkat, és a felbecsülhetetlenül „értékes” porfogó csecsebecse-tárlatát nem állította ki; múzeumának imádott tárgyai most egy dobozban pihennek. Nem tette vissza (mindet).
Amikor azonban céloztam arra, hogy talán a kiskori pucér popsival szaladgálós képemet már nem kéne kitenni, rendre utasított. A képem maradt; sőt a gyerekeket és unokákat ábrázoló tengernyi fotó hiánytalanul került vissza eredeti helyére. Anya ellentmondást nem tűrve leszögezte:
- Azok kellenek oda!!! Ott maradnak.
Apu egy üveges teraszt épített a ház oldalához, ahová Anya végre behordhatta csodás virágait.
Mi is leutaztattuk hozzájuk a ránk bízott növények szerencsés csillagzat alatt fakadt maradékát, amik még nem váltak a rakoncátlan papagájunk áldozatává… Anya szerencsére nem haragudott, csak elnézően mosolygott, mikor beismertük: az a kis gonosz felzabálta virágainak nagy részét, de én nagyon szégyelltem magam. Apu elismerően hátba veregetett:
- Egyre szimpatikusabb nekem az a madár. Minek ennyi gaz?... Én is kiirtanám az egészet!
Október
Ebben a hónapban is a bőség fogadott minket minden hétvégén. A baj csak az, hogy túltermelés volt. Nagy a család, ahhoz azonban kevésnek bizonyultunk, hogy „tonnaszámra” főzzük be a céklát, vagy együk az almát, répát, krumplit.
A diót eltettük későbbi időkre, de a többi finomságot kénytelenek voltunk elosztogatni munkahelyen, vagy a tágabb családban.
Apa olyan frankó, tetővel fedett vermet épített a föld alá, hogy le a kalappal; a krumplit mégsem tudták eltenni benne télire, mert a minősége –szerintük- nem elég jó.
Legalább a malacok most boldogok! Csámcsoghatnak kedvükre a zöldségen!
Egyik nap burgonya, a másik nap alma fő az udvari üstben.
Ha Anya almát főz, a csodás illatot már messziről érezni, - belengi az egész környéket! A nyál összefut a számban most is, ha rá gondolok!!
Amíg az idő még kegyes volt hozzánk, a górét is megtöltöttük.
A kézi kukoricatörés eddig ismeretlen volt számomra. Érdekes volt: haladtunk a sorok között, kitörtük a kukoricaszárról a csöveket. Mindenki egy kupacba igyekezett dobni a zsákmányt. Persze húgommal mindjárt megláttuk ebben is a játék lehetőségét! Néha egymásra is vetettünk egy-két „gránátot”!
10 méterenként lett egy-egy halom cső.
A nyomunkban haladva Fabca és Apa kivágták és összegyűjtötték a szárakat. Egy kupac termés, és egy másik kupac szár lett mögöttünk.
Munka közben Anyát megrohanták az emlékek, elérzékenyülve mesélt arról, amikor még tépei fiatal leányka volt, és a falubeliekkel énekelve törték a kukoricát…
Figyeltem Aput: titokban neki is könnybe lábadt a szeme.
Aztán megint könnybe lábadt a szeme, de már nem a szép emlékek miatt, hanem mert egy óriási darázsfészekbe gázolt! A kukoricatábla közepén!!?? Szegényt azonnal megtámadta egy egész raj darázs, azt se tudta merre fusson hírtelen! Rohant fedezéket keresve a ház felé, mi meg nem tudtuk: sírjunk-e, vagy röhögjünk. Sajnáltuk, ….mégis majd kipukkantunk a nevetéstől. Anya mérges szemmel próbált nézni, de másodpercek múlva belőle is kitört a fojtott kacagás; majd drámai komolyságot erőltetve magára így kiáltott:
- Jaj, apukám! Jövök, segítek! – és Apa után szaladt.
Mi erre még jobban nevettünk, de csak halkan mertünk…
Mire a kukoricát talicskákkal felhordtuk a ház udvarán álló góréba, mindannyiunk keze sebes volt. Hulla fáradtan rogytunk le az asztalhoz vacsorázni.
Apa bosszúsan átkozta a rossz termést. Összenéztünk az unokahúgommal és a húgommal; szavak nélkül is értettük egymást: „Ez neki rossz termés. És mi lesz velünk, ha jövőre JÓ termés lesz????”
Máskor általában esténként inkább a tusolást részesítem előnyben, aznap azonban belefeküdtem a kádba; jól esett elnyúlni a forró vízben, csak a térdem és fejem lógott ki. Ebihal, aki nem tudhatta mennyire kész vagyok, és mert nem látott egész nap, csak hogy beszélgessünk egy kicsit, bejött hozzám a fürdőszobába; leült a wc-tetőre (kb. 3 méterre tőlem).
- Mit csinálsz? – kérdezte kedvesen.
- Nem látszik onnan? Fürdök. – válaszoltam kicsit türelmetlenül.
- …..Víz is van a kádban?
- Mondd, mégis mit gondolsz?- csattantam fel. - Hülyének nézel, vagy részegnek??!!!
- Hát… Inkább az utóbbi…. – jött az őszinte válasz.
Kizavartam.
Ez a nap csúcspontja volt!
Hamar eljött a következő hétvége. Ismét Jászágón volt a helyünk. Levittük az oviban összegyűjtött száraz kenyeret.
Kicsit csepegett az eső, hideg szél is fújt; beköszöntött az őszi időjárás.
Alig hogy beálltunk az autóval az udvarra, máris nagy kiáltozásra lettünk figyelmesek! Luca kecske okozta a ribilliót. Megijedt ugyanis a néhány csepp esőtől, ami a hátára és a fejecskéjére merészelt esni. Eszeveszetten rohangált össze-vissza, a szüleim meg utána! Igyekeztek befogni, mielőtt világgá szalad.
Anya lihegve jött elénk, mikor meglátta, hogy megérkeztünk.
- Ez a hülye kecske…. Mind a négy lábával a hátamra ugrott, ahogy mellette hajolgatva szedtem fel a répát! – panaszolta nevetve. Persze mindannyian tudtuk, hogy cseppet sem haragszik legkedvesebb állatára, aki pontosan azért ilyen nyámnyila, mert mindketten úgy kényeztetik, mint egy kisgyereket…! - Hogy tud félni egy kis esőtől?!! Amíg apátok beköti az ólba, gyertek, nézzétek meg a legújabb lakókat a baromfiudvarban!
Valóban nagyon kis aranyos pihe-puha csibék bújtak ki a tojásból!
Hosszasan csodáltuk őket, nevettük, hogy bukdácsolnak anyjuk körül. Anya másik kedvence, a csodaszép hófehér kakas azonban nagyon szemtelenül viselkedett. Az előző keltetésből már ifjú kakaskákká serdült vetélytársait kókányolta nem kicsi csőrével. Anya először mérgesen rászólt:
- Mész onnan, te! Ne bántsd őket! Hess!
De bizony a fehér kakas rá sem hederített a gazdasszonyára, piszkálta, csípte a kiskakasokat! A következő pillanatban Anyukám nagyon megharagudhatott, mert felkapott egy épp ott heverő deszka darabot, és mint egy frízbit, a kakas felé hajította. De azonnal meg is bánta ezt, mert a kakas térdre esett, elhaló hangon kukorékolni próbált, de csak fájdalmas nyöszörgés lett belőle. Nyilvánvaló volt, hogy eltörtek a lábai.
Aznap világra szóló kakas pörköltet ettünk!! Anyám könnyeivel küszködve főzte meg nekünk…
A ház mellet álló nyári konyhában ettünk. Ez csupán egy 8-10 m2 nagyságú kis épület, melynek berendezése nem több, mint: egy tűzhely, egy hűtő, egy mosogató szekrény és egy asztal székekkel. Akkora az ablaka, hogy talán ki sem férnék rajta…
Amikor Anya főz, mi mind ülünk körülötte és beszélgetünk. Igaz, készen ott áll a frissen festett, gyönyörű nagy konyhás-étkezős ház, mi mégis a kicsi nyári konyhában szeretünk ülni egy kupacban…
