Tombol a vakáció.
Ha ahhoz van kedved, délig alszol; végre nem csörög hajnalban az óra, senki sem rángatja le rólad a takarót, hogy: „Ki az ágyból, mert elkésel az iskolából!”
Nyár, pihenés, semmittevés.
Sokszor már hiányoznak is az osztálytársak, a haverok…; de főleg a jó hangulat, a piszkálódások, a tanárok bosszantása, mely elviselhetőbbé teszi a fárasztó és végtelennek tűnő unalmas tanítási napokat.
Jól ismerem ezt az érzést…

16-18 évesen életem egyik legvidámabb időszakát éltem. Középiskolai osztálytársaimmal nagyon sokat nevettünk-sírtunk egymás kárán, és szinte versenyeztünk, ki tud merészebb marhaságokat kieszelni!
Ha pedig mostanság egymásba botlunk valamelyikükkel, és felidézzük a múltat, ugyanolyan jót derülünk a régi sztorikon...

Kőbánya-Kispest felé öten-hatan jártunk haza együtt - annak idején - a 3-as metróvonalon. Maradandó élmények fűződnek például ezekhez a közös utazásokhoz…
Emlékszem, december 5., - a húgom születésnapja- volt. Egy szép kis mini tortát vettem az aluljáróban, azzal a kezemben szálltam volna be a szerelvénybe.
A baj csak az volt, hogy a nagy trécselés közepette tolatva indultam el a nyitott ajtó felé, (nyilvánvalóan életbevágó dolgot magyarázhattam..!) és nem a metróba léptem, hanem a peron és a kocsi közötti nyílásba…
A földön ültem, fél lábam eltűnt a lyukban, tenyeremen pedig rendületlenül egyensúlyoztam a tortát!
Nem voltam tudatában a veszélynek mindaddig, amig a lányok kiabálni nem kezdtek, hogy ''Állj! Ne induljon!''
A türelmetlenebb utasok kiváncsian kukkantottak ki a szerelvényből, nem értették, miért nem folytathatják útjukat.
Az osztálytársaim póbáltak kirángatni a szabad karomnál fogva, az egyik kiabált : ''Add már ide a másik kezed is! Tedd le azt a szar süteményt! Vegye már el tőle valaki!!''; a kis marcipán-télapós tortámat azonban nem adtam; féltem, hogy tönkremegy...
Szorult helyzetemből a metróvezető segített ki végül, aki azonnal lélekszakadva rohant hátra, hogy megnézze, ki akar öngyilkos lenni pont az ő járművén. Kabátomnál megragadta a grabancomat és kirántott a résből, mielőtt beljebb csúszom, esetleg áramütést kapok...
Ez a kis baklövés aztán elkísért érettségiig; orrom alá dörgölték a tortás sztorit, valahányszor az osztály lúzereit emlegettünk.
Iskolánk tömegesen gyártotta az óvónőket: 43-man jártunk egy osztályba, mindannyian lányok; tanáraink szerint rosszabbak és vadabbak voltunk száz fiúnál!!!
Na ja, ennyi nő egy rakáson!…
De szerettük ám egymást! Egy kis viccelődés még ezzel együtt belefért. Főleg, ha nevelő szándékkal történt, mint a következő eset:
Rácz Rebeka, aki annak ellenére, hogy már rettenetesen nagyra nőtt (széltében-hosszában), mindenkitől folyton elkunyerálta a kajáját, amit uzsonnára vitt, vagy csak „egy harit” kért abból, amit a másik büfében vett.
Egyik matek órán aztán örökre elvették a kedvét az ingyen zabálástól:
Topy, aki a tanteremben előtte ült, nagyon szerette a marcipános golyót; minden reggel vett egy kis csomaggal magának.
Matek óra előtt beavatott néhányunkat, hogy megtréfálja egy kicsit Rebit.
Feszülten figyeltünk, a dagi lány mikor szúrja ki, hogy Topy drazsét majszol.
Észre vette.
„Topy…! Küldj hátra egy szemet!”- kérte nemsokára; bekapta a csalit!
Topi az egész zacskót hátra nyújtotta, szívélyes mosollyal az arcán. Engem, és azokat, akik tudták, mi készül, már szörnyen fojtogatott a nevetés, de nem árultuk el magunkat.
Rebeka szemezgetni kezdte a zacskó tartalmát. Jóízűen elkezdte enni!!!! Már két-három szem lement, amikor gyanút fogva elhúzta a száját és félhangosan megszólalt:
„Te Topy! Milyen drazsé ez? Olyan fűízű…Szerintem romlott!”
„ Nem. Egészen friss..Nyúldrazsé!”
Persze kitört belőlünk a nevetés.
Rebekából meg más tört ki….Nem láttam, mert gyorsan kiszaladt az osztályból.
Nem kért máskor pofátlanul semmit, megvárta, amíg megkínálják.
Napokig kuncogtunk az eseten.
Aztán megfeledkeztünk az egészről. Persze, mert hamarosan lett egy újabb balfácán, akin lehetett nevetni.
Például én…
Történelem óra volt.
( Nógrády Dezső tanár úr tanította eme csodálatos tárgyat. Komoly Chaplin-utánzat volt a kisöreg; groteszk merev kézmozdulattal trombitálta – félpercenként – textilzsebkendőjébe az orrát, és előszeretettel változtatta meg a vezetékneveinket gúnynevekké; azt hitte ez baromi vicces… Engem nemes egyserűséggel „csaholónak” hívott. )
Témazárót írtunk. Igaz, a dolgozatot már előző órán bejelentette a tanár úr, de fontosabb elfoglaltságaim miatt nem volt időm tanulni, csak egy puskát csaptam össze végveszély esetére..
Első padban ültem, tehát a puska használatával nagy kockázatot vállaltam!
Óra elején a kérdések feldiktálása előtt a szék ülőkéjére tettem a kis cetlijeimet és ráültem.
A gond az volt, hogy olyan esetlenül nézegettem a lábaim közé, hogy Dezső bácsi már az első kérdés lediktálásakor kiszúrta miben sántikálok!
„Csahóczy azonnal álljon fel!” – ordította; megrándultak az arcizmai dühében.
( Nem számított arra, hogy éppen én akarom kijátszani őt; jó jegyeim voltak, és addig soha sem próbáltam puskázni, mert éreztem, hogy ez nem az én műfajom….)
„Álljon Fel! Mit mondtam?!?!!”
Azt sem tudtam, mit csináljak, úgy megrémültem! Gyorsan a combjaim közé kaptam a papírdarabokat, és óvatosan – ki ne essenek onnan, - felemelkedtem. Olyan hülyén álltam ott, mint aki betojt; a térdeim hajlítva voltak, nem mertem kiegyenesedni, mert attól féltem kiejtem a lábaim küzül a bizonyítékot.
„Tessék?....” – nyögtem ki pironkodva, de a tanár csak üvöltött tovább és már mellettem is termett.
„Teccét a lábad!”- kiáltotta; szó szerint habzott a szája és olyan képet vágott, mint egy vérszomjas fenevad, amikor a prédának megadja az utolsó döfést. Segélykérően néztem körül, de segíteni senki sem tudott: menthetetlenül lebuktam…
„Nem érted?! Tedd már szét..!!!”
Mivel látta, hogy nem mozdulok, csak állok szerencsétlenül, kissé lehajolt, és elkezdte döfködni kezével az összezárt combjaimat! Mikor így próbált „behatolni az intim szférámba”, az osztálytársaim hangosan felnevettek. Felborult a rend.
Megadtam magam, szétterpesztettem a lábam, lapok pedig lehullottak és szanaszét szóródtak padlón. Még nem tudtam pontosan sírjak-e vagy nevessek, amikor kopogtak. Subáné, zord hétfejű osztályfőnök-asszonyunk állt az ajtóban. Már csak ő hiányzott!!! Ez nem volt az én napom…
„Jó, hogy jön Katika! Képzelje csak: a Csahóczyt éppen e szent pillanatban kaptam puskázáson! – sietett oda hozzá a töri tanár. Ott álltak egymásba karolva, engem bámultak szigorú pofával s én úgy néztem vissza rájuk, mint az akasztásra váró elitélt.
„Legalább foglalkozott az anyaggal.”- szólalt meg az ofő halvány gúnyos mosollyal; a felmentő (de nem remélt) megjegyzéssel le is tudta a témát, majd félrehívta más ügyben Nógrádyt.
Negyedik év elején Levéltár látogatást szervezett az osztályfőnök. Rém izgalmasnak ígérkezett…
A Várban sétáltunk a cél felé, amikor az egyik lánynak eszébe jutott: A Szentháromság tér melletti utcában van egy szobor; aki azt megérinti, tuti jól fog vizsgázni!
Hát azt látnunk kellett!
Megkerestük, majd körbeálltuk azt a bizonyos lovas-szobrot. Mindenki fogdosni kezdte a bronzállat patáját, lábszárát.
Nekem valami feltűnt: „Ennek a lónak arany a farka!”
„Rossz a szemed?”- kérdezték a többiek - „Dehogy arany, bronz ez mindenütt…!”
Azonban én erősködtem: „De igenis arany! Nem az a farka…; a töke!!! Nézzétek csak meg jobban! Én azt akarom megfogni! Azt már sokan dörzsölgették, csak attól lehet ilyen fényes…”
„Csahóczy, mint mindig, most is rátapintottál a lényegre.”- jegyezte meg az ofő fejét csóválva.
Elsőként kapaszkodtam fel a szoborra, hogy megsimogassam a micsodáját, s a többiek sem restelkedtek. Elleptük a lovasszobrot, még fényesebbre dörzsölgettük, mint Aladdin a csodalámpást!!!! Az arra járó túristák meg sietve fényképeztek; talán azt gondolták: új magyar népszokást kaptak lencse végre...
( Szerintem rossz érettségi eredménye csak a Levéltár látogatásról hiányzóknak volt!...)
Az utolsó tanévben már nagyon nagy lányoknak hitték magukat néhányan közülünk. Azt gondolták, - mert az érettségi közeledtével egyre inkább kifelé áll a suliból a szekerük rúdja,- bármit megtehetnek!
Akadt nem is egy olyan laza csaj, aki megengedte magának a rendszeres éjszakai bulizást, a féktelen piálást.
(Én meg még bagózni is csak titokban mertem!; egyrészt mert nem nagyon bírtam a szeszt és a füstöt, másrészt mert apám elevenen megnyúzott volna, ha ilyesmire vetemedek!)
Akkor még - valamiért - csodáltam ezeket a vagány diáktársaimat, titokban szerettem volna én is velük tombolni és bulizni…Utáltam a láncaimat, a gyávaságomat, melyek féken tartottak.
Az irántuk érzett csodálat aztán egyszerre elmúlt, amikor meghallottam valamelyik óraközi szünetben az egyik hanyagul sztorizgató lányt:
„Képzeljétek! Tegnap rohadt nagyot buliztunk. Egész éjjel ittunk, mint az állatok…Magunkkal vittük a Csucsut is.”
„Csucsut? Hát nem kórházban van cukorbetegség miatt?” – kérdezte meglepetten egy másik.
„De, de. Pontosabban: cukorbaj gyanúja miatt fektették be. De annyira akart jönni, hogy kicsempésztük látogatási időben. Úgyse' veszik észre. Most mit kuksoljon a sok nyomi beteg között?! Az a ciki, hogy annyira beb…tunk, hogy nem mertük hajnalban a főbejáraton visszavinni, inkább besegítettük a kerítésen. Szegény jó nagyot zakózott! Az előbb csörgött rám a tesója, aszt’ röhögve mesélte, hogy már a sebészeten van begipszelt kézzel, mert csórinak eltört a válla és a karja…”
Szegény Csucsunak hosszabbra sikeredett a három napos kivizsgálási idő!!!
A féktelen ivászat máskor is okozott problémát. A történet csupán annyiban volt kellemetlenebb, hogy a tanárok -így a szülők- is tudomást szereztek róla, számolni kellett a következményekkel.
Háromnapos kiránduláson vettünk részt. Mindenki csomagolt kaját, üdítőt; a ''piás-klikk'' is felkészült: hátizsákjukat megtöltötték drága italokkal, és literes iceteának álcázott mézes pálinkával - hátha megszomjaznak.
Természetesen nekik arról szólt a kirándulás, hogy minden este totál részegekké leitták magukat, aztán az aktuális faluban, ahol megszálltunk, randalíroztak, botrányt okoztak. A tanárok ( Zoli bácsi a kigyúrt testnevelő, ofő, Czák Mária a fiatal fizika tanár ) meg mit sem sejtettek az egészből, mert mire panasszal élt volna valaki a helyi sértettek közül, mi rég tovább álltunk.
A rossz kislányok meg másnap a buszon menet közben jóízűen aludtak, olyan ártatlanul, mint a ma született bárányok....
A kirándulás utolsó estéjén is már jól érezték magukat. Úgy döntöttek, nem csak négyen ''mulatnak'', kibővítik a vendégkört - mert hát egy hónap, és nem találkozunk többet, ezt méltó képpen meg kell ünnepelni! Faházról-faházra jártak, mindenkit meginvitáltak magukhoz; még a jóképű tornatanár urat is! Ő azt mondta, köszöni nem, mert fáradt, de addig erősködtek a lányok, míg végül azt nem mondta: oké, majd benéz egy kicsit...
A buli egész jól indult: vagy 15-en bezsúfolódva abba pici faházba beszélgettünk, aktivitiztünk, közben mindenki elfogadott a vendéglátóktól egy pohár martinit. Bekapcsoltuk a magnót és táncoltunk.
A tanár úr este tíz órakor érkezhetett; kis sortjában és testhezálló trikójában vonzóbbnak tűnt, nint valaha! Ekkorra már csupán 8-10-en maradtunk, a többiek lefeküdtek a saját szállásukon. A négy kis iszákos már alaposan elázott, de próbálták palástolni a tanár előtt. Hívták, hogy táncoljon velük. A tanár benne volt; a csajok sajnos azonban túl messzire mentek: se szó se beszéd, - mintha előre megbeszélték volna - egy szempillantás alatt ledobtak magukról mindent, és anyaszült meztelenre vetkőzve, erotikus vonaglással fűszerezve, tántorogva táncolták őt körül!!!
Borzasztóan meglepődött mindenki, de a legjobban a tanár döbbent meg; láttam a félelmet az arcán: ha most valaki őt itt meglátja..., elbúcsúzhat a munkájától....; amikor hosszú másodpercek múltán végre visszanyerte határozottságát, rájuk parancsolt, hogy öltözzenek fel azonnal, de hiába, úgyhogy menekülőre fogta.
Talán soha sem lett volna ügy ebből az egészből, ha arra nem jár a rend szigorú őre: Kati anyánk... Bekukkantott, mert hallotta a hangos szóváltást.
Óriási rikácsolást csapott: kikelt magából, kiabált, mindenkit elzavart lefeküdni. Nekünk persze nem kellett kétszer mondani, úgy húztuk el a csíkot, mint akiket ostorral kergetnek!
Csak a szobánkban mertünk a barátnőimmel egymásra nézni, ott aztán hahótáztunk, hogy alig bírtuk abbahagyni....
A hazaérkezés, a kijózanodás, és néhány hosszú, kínos beszélgetés után a bűnösök nagy nehezen, de megúszták a fegyelmi tárgyalást és kirúgást. Végül ők is csak leérettségiztek...

Ballagáson 43-man sirattuk az elválást. Mindannyian éreztük: az együtt töltött négy év összekovácsolta a nagy csapatot.
Ha pedig bárhol-bármikor találkozom velük, van közös témánk; csak annyit kell kérdeznünk egymástól: ''....és arra emlékszel, amikor...?''
De hát melyik osztályban nincsenek izgalmas történetek?
És mert diákok mindig lesznek - míg világ a világ - , szerencsére diákcsínyek is lesznek. Ha gyermekeink rossz fát tesznek a tűzre, jussanak eszünkbe saját élményeink, és mielőtt túl szigorúan itélkeznénk felettük, gondoljunk arra: mi sem voltunk különbek a Deákné vásznánál!