Megszokott dolog, hogy a gyerekek nyaralnak a nagyszülőknél, vagy hétvégeket töltenek a mamánál-papánál.
Apám szüleinél minden nyáron heteket töltöttünk; városi lány vagyok, mégis ezeregy falusi élettel kapcsolatos élményem van: kacsatömés, tehénfejés, csirkekergetés, határjárás, kaszálás, eperfára mászás, bogáncsdobálás…

Anyámat nevelő szülők nevelték fel, - holott élt az édesapja, és kapcsolatuk is szeretetteljesnek tűnt…
Gyermeki ésszel furcsálltam ezt; úgy gondoltam, hogy azt a gyereket fogadják örökbe, akinek nincsenek szülei, vagy nem ismeri őket, mert elhagyták.
Az is szöget ütött a fejembe, hogy anyám nevelő szüleinél sohasem jártunk, ott sohasem vakációztunk; ha pedig szóba hoztam őket, a felnőttek titokzatosan elterelték a szót, és csak annyit kötöttek az orromra, hogy „nem vagyunk jóba”…

Aztán ahogy nagyobb lettem, minden titok feltárult előttem.

Anyám Hencidán született. Édesanyja fiatalon halt meg, hét árvát hagyott maga után.
A megözvegyült nagyapám próbálta a nagy szegénység ellenére is tisztességgel nevelgetni a gyermekeit.
Felesége halálának idején egy másik csapás is érte: súlyos betegségben szenvedett a legkisebb lánya: anyukám.
Agyhártya-gyulladása volt, életmentő műtéten ment keresztül. A teljes gyógyulását azonban csak abban az esetben garantálták az orvosok, ha az apa egészséges környezetet, vitamindús táplálkozást biztosít számára, és nem utolsó sorban a drága gyógyszereket is megvásárolja.
Ezekre azonban a nagyapámnak sajnos nem tellett. Úgy gondolta, akkor tesz jót szemefényével, ha örökbe adja gyermektelen, jómódú sógornőjének (aki elvesztett feleségének a nővére).
A nagynéni magához vette a kis árvát, aki bár messze elkerült szülőfalujától, teljesen felépült, és semmiben nem szenvedett hiányt.
A jólétnek persze ára is volt: mosott, főzött, takarított, vetett-aratott, és gondozta a ház körül tartott állatokat már 6-8 éves korától kezdve!
Anyukám mégsem volt boldogtalan gyerek.

Az új szülőkkel azonban felnőtté válásával, családalapításával- e szép történethez méltatlan befejezéseként – megszűnt a kapcsolat.
Pedig nekem hiányzott a másik nagyi!

A sors úgy hozta, hogy mégis megismerhettem a nagymamámat, igaz akkor már 91. évét is betöltötte.
Anya szökése után nagyi még harminc éven át élt kettesben férjével a kis eldugott falucskában az ország másik végében; nemrégiben azonban megözvegyült, az egészsége is erősen hanyatlásnak indult, - gondozásra szorult.
A szüleim úgy érezték, eljött az ideje, hogy végre félre tegyék az évtizedekig tartó sértődést, és magukhoz vették.
Találkozott újra anya és nevelt lánya.
Megrendítő látvány volt, ahogy sírva ölelték át egymást! Zokogtak az elvesztegetett időt gyászolva, melyet már senki nem adhat nekik vissza többé …
A „haragtartás” okát persze ekkorra már megismertem; anyám –csak egyszer - beszélt róla:
akkor döntött úgy, hogy megszüntet nevelőszüleivel minden kapcsolatot, amikor fiatal lányként hiába fordult anyjához segítségért a mostohaapja gonoszságai miatt. Kiszolgáltatott volt, és nem volt senki aki megvédje…
Amikor aztán apámmal lángoló szerelembe estek, őbenne talált támaszra. De a szülők apámat durván elüldözték a házuktól, a kettőjük találkozásait lehetetlenné tették és szigorúan meg is tiltották a fogadott lányuknak. Anyámnál végleg betelt a pohár! Hátat fordított a megalázó sorsának: elszökött otthonról, összeházasodtak apuval és elköltöztek minél messzebbre!

Sok-sok év elteltével, - a gyűlölt mostohaapa halála után - ismét egymásra talált anya és lánya; értelmetlen lett volna a további haragtartás a múltbeli sérelmek miatt.
„Az idő minden sebet meggyógyít..”- mondta anyu, és ő tényleg képes volt megbocsátani.

Néha néztem a szobám ablakából, ahogyan az udvaron a nagyi sétálgatott kopottas kis kendőjében, kötényében, - talpig feketében.
Vékony, törékeny ujjaival végigsimította a virágok szirmait, a fák lehajló ágain a leveleket.
Nehéz volt elhinni, hogy ez a kis alacsony, vékonyka nénike valaha életerős, szépséges, büszke asszony volt, aki a falu varrónőjeként csodás esküvői ruhákat varrt, kenyeret sütött a családjának a kemencében, kimeszelte a házat, és aki befonta az anyukám haját…

Szerettem vele kettesben ülni a szobájában és hallgatni, ahogy az emlékeiről – főleg az anyám gyerekkoráról - mesél.
Fogta a kezemet ilyenkor, és ugyanolyan gyengéden simogatta, mint a virágokat a kertben.
Az ő számtalan ránccal barázdált kézfeje, göcsörtös ujjai félelmetesen különböztek az én fiatal, huszonhét éves kezemtől!
- Milyen tiszta, szép, bársony-kezek..! Látod, engem meg hogy összefirkált az élet?! Annyira röpke a fiatalság! Élvezd ki és becsüld minden pillanatát kisdrágám! Mert egyszer csak egy darab rongy lesz az ember…! A minap is állok a tükörben és nem ismerem fel azt az idegen orcát, aki visszabámul rám!
Egyszer sem mozdult ki a kertünknél messzebbre.
Ha el akartuk vinni valahová, ezt mondta:
- Nem megyek én már fiam sehova - világ csúfjára, csak a temetőbe! Még megijeszteném szegény gyermekiket! Az autózás, a modern technika a fiatalságnak való, nem egy vénasszonynak. Menjetek csak nélkülem.
Sokszor tréfálkozott így a saját öregségén; jót nevettünk, én legbelül mégis szomorúságot éreztem.
Sajnáltam, hogy az életünk úgy alakult, hogy nem ismerhettük meg egymást hamarabb.

Anyu története olyan, akár egy igazi mese: mesei helyszínnel, fordulatokkal. Volt itt minden: szegény árva lány, hét testvér, sanyarú sors, mindent elsöprő nagy szerelem…
Az pedig, hogy együtt tölthettünk még két évet (míg végleg el nem ment közülünk) békességben és szeretetben, a mese legszebb befejezése!