Talán néhány évtized nyugalomra vágytak odafenn, ezért küldték közénk, és született meg...
Ártatlan, aranyos kis pofi, égnek álló, ébenfekete haj, nagy őzike-szemek, napsugár-szempillák, konektor-pisze orr.
Olyan sértődötten bámult a világra, látszott rajta, szívesen vissza is fordulna azonnal!
De ez nem tűnt megoldhatónak, így bedugta a hüvelykujját a szájába és hagyta: jöjjön, aminek jönnie kell!
Először úgy döntött, senkivel sem köt szorosabb barátságot az itt tartózkodás kis idejére, és sem beszélni, sem járni nem fog soha!
De aztán megesett a szíve rajtuk: anyján (,aki még akkor is babusgatta, becézgette, amikor észrevette, hogy mindkét lábfején 2-2 lábujja összenőtt), apján (,aki esténként furcsa olajszagot árasztott magából, mindig erős karjaiba vette és ''Cárevics''-nek nevezte), meg a mamákon, papákon, dédiken, nagybácsikon és nagynéniken, akik -hű de!- sokan voltak, és mind azt gügyögték: ''Na mit tud már mondani ez a kis drága angyal??''
Az unalmas felnőtt rokonokon kívül volt a házban két vele hasonló korú unokatesó fiúcska és egy évvel idősebb kislány - az édestesó.
Az ő kedvükért már jobban megérte elindulni és beszélni, mert - mint kiderült- , velük szuperul lehetett az udvaron motorozni a műanyag járgányokkal és jó móka volt együtt homokot enni.
Nagyokat játszottak, egyetlen percet sem akart kihagyni; érthető hát, ha nem örült, amikor egy nap kicsit gyengének érezte magát, nem kapott rendesen levegőt.
Anyja elvitte egy furcsa szagú szemüveges nénihez, akit doktor néninek nevezett, és aki mindenféle hideg tárgyakkal molesztálta őt, végül azt mondta: torokgyulladása van.
Ezt a nénit többször is meglátogatták, a szülei egyre idegesebbek lettek, az ő állapota azonban csak rosszabbodott. Már alig kapott levegőt, kattogó hangon lélegzett.
A szülei ekkor egy hatalmas épületbe vitték, ahol sok idegen felnőtt sürgött-forgott körülötte; az egyik néni azt mondta, hogy ''Krup-os, nagyon súlyos állapotban van, lehet, hogy gégemetszést kell végrehajtani... Annak a gyermekorvosnak elment az esze, hogy ennyi ideig húzta az időt és nem utalta be azonnal ezt a kisbabát kórházba....??!!''
Félt, mert anyja arcán is rettegést látott; rángatták, megszúrták, csöveket tettek az orrába, szájába, lekötözték kezét-lábát..., egy pillanatra sem hagyták békén; de a legrosszabb az volt, hogy anyja odaadta nekik, magára hagyta azokkal!!!!
Bömbölni szeretett volna, de a csövek miatt csak nyüszíteni tudott, mint egy kiskutya....
Két hosszú hét után mehetett haza; otthon izgatottan állták körül az aggódó családtagok, és azon sopánkodtak, hogy a kis arca mennyire kipirosodott a hypozott ágyneműtől, és pufókra dagadt a tápszerektől. De mindez kit érdekelt! Hisz újra gyengéd szülői karok ölelték át!
A krup többé nem csaphatott le rá, mert anyja résen volt és megtett minden óvintézkedést, hogy ez többé ne fordulhasson elő.
Azonban néhány hónap sem telt el, jött helyette más: tüdőgyulladás.
A szülei mentőt hívtak hozzá, mert a láza 40 fokig szökött fel és ő félrebeszélt.
Késő éjszaka volt; a mentő orvos mérges volt, és durván beszélt: ''Hogy várhattak eddig? Melyik őrűlt orvos volt az, aki ilyen súlyos tüdőgyulladást nem ismert fel?! A gyereknek már vizenyős a tüdeje! Itt imára is szükség lesz, hogy túlélje!''
Pedig anyukája háromszor is visszavitte a körzeti orvoshoz, aki ismét csupán egy vírusos torokgyulladást diagnosztizált, és kérte: ''Nyugodjon meg és adja be szépen a gyereknek a gyógyszert! Hamarosan rendbe fog jönni!''
Hibázott, amikor ismét bízott az orvos tudásában?..
Az intenzív osztály már szinte ismerősként fogadta. Az ápoló nénik és a doktor bácsi sem tűnt olyan félelmetesnek, mint első találkozáskor.
De anyja szemén a rémület ugyanolyan volt!
A család is nagyon hiányzott, rossz volt, hogy három hétig csak üvegen keresztül láthatta őket.

Kétéves bölcsődés nagylegény lett belőle. Anyja reggelente kerékpáron hordta őt a bölcsibe, a nővérét pedig az oviba.
Hátul ült a gyerekülésben. Ott aztán remek volt az utazás!
Átölelte anyja derekát, arcát a jó illatú ruhájához szorította, és élvezte, ahogy a sebesség szele megcsapja a (már rég nem ébenfekete, hanem) szöszke haját. A mellettük elsuhanó házak, bokrok monoton látványa kicsit mindig elfárasztotta a még amúgy is álmos szemeit.
Talán egy pillanatra el is aludt. Az ülés lábtartójáról lecsúszott és a küllők közé szorult a lába! A bicigli felborult, mindhárman leestek róla. Rajta kívül másnak nem esett baja.
Rettenetes fájdalom nyilallt a jobb lábfejébe. Üvöltött, mint a sakál!
Anyja vele zokogott.
A kórház portása aggódva kérdezte: ''Már megint te?! Nincs neked otthon ágyad, hogy ide jársz aludni?'' - és kacsintva megpaskolta kis bánatos fejecskéjét.
Nagyon kicsi gipszcsizmát kapott - 24-eset. Csodálkoztak is a kezelőben: ritka vendégnek számított náluk egy ekkorka gyerek.
A gipsz súlya miatt nem tudott sokáig állni, kényelmesebb volt mászva, térden közlekedni a lakásban. Hat hét után, amikor levették a gipszet, már nem is akarta a talpait használni; szinte újra kellett tanulnia járni.

6 éves korára eleven kis csibésszé cseperedett, nyoma sem volt már a két súlyos betegségnek vagy a balesetnek.
Okos, szorgalmas, emellett kedves kisgyekek lett belőle, szerették is az óvoda dolgozói; pisze orrán ülő apró szeplőcskéi minden felnőtt arcára mosolyt csaltak.
A gyerekek körében bátorsága és vagánysága népszerűvé tette; fára mászott, mászókázott, focizott; mindig kieszelt valamit és minden csínytevésben lehetett rá számítani.
A játék azonban néha meggondolatlansággal párosult és csúnya véget ért: egyszer ''almaszerzés'' közben fennakadt egy dárdavégű fémkerítésen. A hegyes kerítés belefúródott a combjába és ő fejjel lefelé lógott, amíg le nem szedték onnan.
Hasonló kellemetlen véget ért az is, amikor az unokatesóval ''fénykardozott'' - egy kihegyezett felmosószárral... Mindkét alkalommal a sebészeten kötött ki, majd néhány öltéssel és egy-egy tetanusszal lett gazdagabb.
Kiforratlan félelmérzete ellenére erős céltudattal rendelkezett, mindenáron megszerezte amire vágyott. Ha nem kapta meg, az szörnyen bosszantotta.
Télvíz idején -pl. az összes óvodás csoporttársának vízzel töltötte meg a csizmáját, mert nem játszhatott a kiszemelt kisautóval...
Akaratossága azonban majdnem a vesztét okozta: felkeltette a figyelmét apja élénk piros -higany tartalmú!- kézfertőtlenítője, melyet a bőrgyógyász írt fel számára.
Az bizony szebb színűnek tűnt az ő gyógyszerénél, amit megfázás miatt kellett ugyan abban az időben szednie...!
Épp a nagyi vigyázott rá, az ő feladata volt a kanalas orvosság beadása.
Elhitette a nagyanyjával, hogy az a piros az ővé, és elérte, hogy egy evőkanállal kaphasson a szerből!
A mérgezés hatása rövid időn belül jelentkezett; szerencsére a tünetek megjelenése után rögtön kórházba sietett vele anyja.
A feledésbe merült kórházillat megcsapta az orrát, és már nagyon bánta, hogy meggondolatlanul becsapta a felnőtteket! Émelygett, a szuri fájt, és anyját is sajnálta, mert ártatlanul megszídták az orvosok őmiatta...

8 éves kisiskolás lett; a nyári vakáció beköszöntésekor a szülei házépítésbe kezdtek. A munkálatok idejére a gyerekek felügyeletét a vidéki nagymama vállalta el.
Nagyon élvezték a szülők nélküli szabadságot; ha tehették volna, reggeltől-estig csak kint csavarognak. A kerékpárjukat is magukkal vihették.
A fiú imádott bringáján száguldozni! Cseppet sem félt a sebességtől; tekert, ahogy csak a lába bírta.
Egyik nap, ebéd után megint kikönyörögték a nagyinál, hogy engedje ki néhány órára őket. Külön úton indultak el; a kislány nem tartott testvérével; tudta: úgysem bírná öccse tempóját, - inkább a barátnők társaságát választotta.
A fiú elhatározta, hogy magányos felfedező útra indul;
Egyre messzebbre merészkedett.
Azt játszotta, hogy forma-1 -es pilóta; a nyeregből felemelkedve, a kormányra dőlve hajtott, az autók hangját utánozva mámorosan tekerte a pedált. Szinte látta a lelátón az éljenző tömeget és a távolban meglibbenő pepita zászlót...
A Polsky Fiat jobbról érkezett, kb. 40km/órás sebességgel. A lány, aki vezette, nem vette észre az autója alá kerekező gyereket; éppen telefonált...
Az ütközéskor a kis kék kerékpár összetörve zuhant az út túloldalán lévő árokba, a fiú pedig előre repült és fejjel az aszfaltra esett. Elvesztette az eszméletét.
Az anya telefonja ebédelés közben csörrent meg; anyósának a szomszédja volt a vonal túloldalán:
''Ülj le.... A fiadat elütötte egy autó. ...A mentő bevitte a.... kórházba. Oda kellene menned..; és a tb. kártyáját is vidd magaddal.....Halló! Nagyon sajnálom.....Jól vagy??!!''
''Igen...jól..Máris megyek...''- válaszolta a nő, de képtelen volt mozdulni. Megbénította a kétségbeesés.
''Baj van?''- kérdezte az asszony apja.- ''Csak nem a gyerekekkel történt valami?''
''...elütötték.''
''Akkor indulás! Melyik kórházba vitték?... Gyere már!'' - A férfi karon ragadta sokkos állapotban lévő lányát. Húsz perc múlva már a fiú kezét fogták.
A gyerek ruhája elszakadt, teste és arca sáros- véres volt, térdei cipónyira duzzadtak.
Ébren volt, de nem ismert meg senkit: sem az anyját, sem a nagyapját. Nem emlékezett rá, hogy mi történt vele; még arra sem, hogy mit csinált az előző napokban.
A fejsérülése miatt átmenetileg amnéziában szenvedett. De élt és komolyabban nem sérült meg!
A felépülés meglepően rövid időt vett igénybe; a kórházból egy hét múlva haza mehetett, otthon lábadozott tovább.
Anyja szünet nélkül mellette volt; vigyázott rá, mint a hímes tojásra. A hátán vagy az ölében hordozta, fürdette, míg térdei teljesen meg nem gyógyultak.

A fiú elballagott az általános iskolából. ''Már kész fess férfi!''- mondogatták a rokonok.
Valóban helyes legényke lett belőle, sok fiatal lány álmodozott róla.
Ő is szívesen forgolódott a rövidke szoknyák után, a legforróbb vágya azonban egy motor volt!
Anyja halálosan tiltakozott, könyörgött, szitkozódott, ha szóba került a motor-téma. Az apja véleménye az volt: felesleges tíltani, mert a haverokkal titokban úgyis motorozik a gyerek. Jobb, ha befizetik egy jogosítvány megszerzésére és vesznek neki egy robogót, mert úgy legalább legálisan teszi...Nagy fiú, tud magára vigyázni.
Az anya sírt, kérte a gyereket, keressen magának valami biztonságosabb elfoglaltságot; olyan tehetségesen rajzol például..
De hiábavaló volt minden kérlelő szó. Az apja befizette a KRESZ-tanfolyamot.
Eljött a műszaki vizsga előtti nap estéje.
Az anya barátaival csevegett a ház teraszán, amikor megcsörrent a mobilja. A férje kereste.
''A gyereket elütötte egy autó a ...sarkán. Gyere azonnal ide! Téged hív...''
''Nem!!!!!!!!!''- kiáltotta a nő és rohanni kezdett. A vendégek is felpattantak a helyükről; kérdőn néztek a távolodó vendéglátójukra, úgy sejtették a ház asszonya megtébolyult.
Az anya arcát elöntötték a könnyek, zokogva futott végig két utcán. Már messziről látta a baleset helyszínén villogó kék-piros fényeket. Még erősebben futott... ''Tudtam, éreztem, hogy ez lesz!''-hajtogatta.
Mikor odaért semmit sem látott, csak a nézelődők gyűrűjének közepén fekvő gyermekét.
Tekintetük találkozott; a fiú fájdalmasan ráemelte őzike szemeit, és elsírta magát.
''Mami! Bocsáss meg!''
A nő lekuporodott a fiú mellé a járdára, arcát az arcához érintette és ezt suttogta: ''Nem lesz semmi baj kicsim, most ne beszélj!''
A rohammentő szirénázva röpült a fővárosi kórház felé.
A mentőben a fiú anyja felé nyújtotta a kezét: ''Holnap lett volna a vizsgám...Többé nem akarok motorra ülni!...''
A fiú ma már 17 éves. A baleset után egy évvel megszerezte a jogosítványt és apjától egy vadonatúj robogót is kapott ajándékba....
Az anya csak reménykedhet, hogy több veszély nem leselkedik a fiára ebben az életben.
A mondás szerint : ''A macskának kilenc élete van''; a kisfiának vajon hány élet jutott?