2007. május
Ez nyugis hónapnak számított: „csak” a kerttel foglalkoztunk. Gazoltunk, kapáltuk a kukoricát, babot, borsót, krumplit, szőlőt… Csak egyet nem értek: Ki a fene fog ennyi mindent megenni?. Jaj, a hátam! Jaj a karom! Jaj mindenem! Anyukám! Hát ennyit a pihenésről, amit ígértél!....
Van már Jászágói ismerősünk! A múlt héten megismertem az egyik szomszéd gazdát (igaz, kissé különös körülmények között). Két szamarat hajtott a tanya előtti dűlőn; az egyik csacsi azonban épp a mi kapunk előtt megmakacsolta magát -isten tudja miért- és megtorpant, mint aki gyökeret vert. Az öreg húzta, rángatta, káromkodott veszettül, de hiába. Már mi is kiszaladtunk, hogy mi a csuda történhetett? Mire én a kerítéshez értem, már csak annyit láttam, hogy a szamár alatt hempereg az ember; az állat ráfeküdt! Apu szaladt, hogy kisegítse szorult helyzetéből szegényt: nagy nehezen tudta csak lecsalogatni a gazdiról a csökönyös jószágot. Szerencsére nem esett nagyobb baja annál, hogy poros lett a ruhája. Annyit mondott: „Köszönöm a segítséget! Mindig ezt csinálja…, de egyszer fejbe b…szom egy baltával!”; azzal tovább ballagott a szamaraival. Apunak lett egy komája.
2007. június 7.
Luca már 15 centis, csinos szarvacskákat növesztett; nagyon jópofa a kis dög!
Na nem akkor, amikor úgy hízeleg a kis kajla, hogy az ember hátára ugrik, vagy fenéken ökleli, esetleg kétlábra áll és úgy támad (csak úgy játékosan, szeretetből). Ezt nem túlzottan értékeli senki, - kivéve persze Tomit, akiben bunyópertnerre talált. Látszik, hogy elkapatták a gazdái: ha vezetni akarod, megveti a kis patáit, pimaszul a szemedbe néz, és az istennek sem mozdul. Ha viszont apu füttyent neki, azonnal trappol hozzá, mint a szélvész.
Apám megirígyelhette a kecske szarvacskáit, mert ő is szerzett a kopaszodó, őszülő fejebúbjára kettőt. Komolyan mondom: méreteseket! Nem a természet űz vele tréfát, csupán a munka hevében folyton fejbe veri valami: egy útját keresztező gerenda, egy gereblye nyele; legutóbb a konyhai polcot fejelte le, amikor a vadi új szagelszívót kötötte be a kéménybe.
Leszedtük a cseresznyét két fáról: a fele rohadt volt.
Leszedtük a borsót, kiszemezgettük a hüvelyéből – 80 kiló lett. Már álmomban is zöldborsót láttam, az ujjaimat nem éreztem, a bőr meg olyan fekete volt napokig a kezemen, hogy az utcán csak zsebre dugott kézzel mertem járkálni.
Aztán az uborkát, a babot, és a tököt is leszüreteltük: annyi termett, hogy Dunát lehet vele rekeszteni. A 120. tök legyalulása után szerettem volna javasolni anyának, hogy dobjuk inkább tényleg a Dunába mindet, (a hűtőmben már úgysincs több hely) de aztán befogtam a szám.
A drága szüleim meg csak adnak, adnak és adnak…
2007.június 25.
Levágott anya húsz csirkét (a nyolcvanból), mi meg koppaszthattuk orrba-szájba. Ebihal megsiratta őket. Én bátran viselkedtem; csak akkor sikítottam néhányat, amikor egyik-másik kivéreztetett csirke elvágott nyakkal még elindult... Az összegyűlt vérből készült hagymásvért Gabival és Erikával kétpofára kajáltuk meg uzsonnára. Ebihal galamb lelke úgytűnt erre sem volt felkészülve: figyelmezetett minket, hogy megy és a kiteszi a taccsot. A kényekesdésével csak azt érte el, hogy utána az ő vérét szívta mindenki. Késő délután végeztünk, már csömörünk volt a csirketoll szagától. Haza indultunk; alig autóztunk 500 métert, a kocsink alá szaladt egy fácán! Elütöttük! Visszafordultunk a vadászzsákmánnyal. Úgy látszik, belejöttünk a kegyetlen gyilkolásba: ez a szegény pára is az áldozatunkká vált!
2007. július 13.
Apu felhívott, hogy vegyünk nekik két kempingágyat. „Jó, veszünk, de ugyan minek, –kérdeztem én – amikor ott a francia ágyatok?” Kiderült: megrendelte a lakás teljes belső festését, ezért kiköltöztetik az összes cuccukat a kertbe (erre a célra már össze is tákolt egy sátrat).
Megvettük a kempingágyakat, segítettünk 43 fokban bútort cipelni.
A szervezés majdnem jól sikerült: amikor végre készen voltunk, apunak eszébe jutott, hogy minden ruhájuk legbelülre került (pedig ellentmondást nem tűrve, személyesen navigálta a pakolást!). Ki akart mindent pakoltatni, és újra kezdeni, de mielőtt mindenki kitépte volna a saját csurom vizesre izzadt haját, (lévén én vagyok a legkisebb) bemásztam az akkor már kb. 50 fokosra melegedett sátorba, átverekedtem magam az ügyesen és szorosan összeépített bútorokon, és kibogarásztam a szükséges holmikat…
A költözés sajnos áldozatokat is követelt: Tomi totálkárosra fejelt egy viharlámpát, Zsoca kettétörte a fehérneműs fiókot. Én a dohányzóasztal közepébe tapostam bele; Javasoltam, hogy képkeretnek még esetleg jó lehet, de amikor apu mély lélegzetvételét meghallottam, (tudtam: most egy cifra káromkodást nyelt le) csendben elszívtam egy cigit.
A múlt héten elkészült a parkettázás, remegve várom a festést.
Néhány kép a kezdetekről:
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
[link]
