Alapvetően nem vagyok egy amazon, sem egy bátor kalandhős. Inkább egy kis betoji alaknak mondanám magam, aki még a saját árnyékától is megijed.
Félek a víztől (bár nem úszom rosszul), a magasságtól, a mélységtől, a sebességtől; rettegek a villámlástól, a csúszómászóktól, illetve minden extrém sporttól.
A vállamon ékeskedő tetoválást látva az embereknek az lehet az első benyomásuk rólam: „ez egy belevaló csaj!”, de ez csak a megtévesztő látszat. Tulajdonképpen egy gyáva nyúl vagyok. Ráadásul, ami a legrosszabb, hogy mindennek a tetejében – kellemetlen, vagy számomra veszélyesnek ítélt helyzetekben - sajnos hamar el is bőgöm magam.
A tudósok szerint a nők szervezetében 60%-al több prolaktin mutatható ki, mint a férfiaknál.
(Ez egy hormon, ami arra hivatott, hogy a lelki tűrőképesség küszöbét csökkentse.) Nos, én e női jellegzetesség mintapéldánya vagyok; legalábbis Tamás, a párom határozott véleménye szerint: az említett hormon igencsak túlteng bennem…
A fenti tények ellenére a kedvesem egy napon varázslatos ötlettel állt elő: éljünk át együtt egy olyan kalandot, mely örök életünkre maradandó, semmihez sem fogható (előző baráttal átélt izgalmakat, kellemes emlékeket felülmúló, elsöprő és feledtető), EGYETLEN HATALMAS KÖZÖS ÉLMÉNY lesz számunkra, amit az unokáink is tátott szájjal hallgatnak majd, ha elmeséljük nekik!
Micsoda megható, csodálatos és romantikus gondolat! Melyik szerelmes nő tudna egy ilyen javaslatra nemet mondani?!
Még a rettenetesen gyávák is (mint amilyen ugye én vagyok) boldogan egyeznek bele az ilyen - konkrétan meg sem fogalmazott, de a kedvessel való összetartozás további erősödését célzó - tervbe, hiszen a cinkosság bensőséges tudatától elgyengülve pillanatnyilag elfeledik korlátaikat; ezek mellékes aprósággá törpülnek, és a feledés homályába vesznek…
De mi is legyen az a bizonyos nagy élmény?
Először is: kéz a kézben megnéztük a tengert.
Mert azelőtt még saját szememmel sohasem láttam a Balatonnál nagyobb állóvizet…
Elutaztunk első közös nyaralásunkra Horvátországba.
Amikor megpillantottam az Adriát, úgy éreztem: ez tényleg életem legnagyobb élménye! Fantasztikus látvány volt, ahogy az égszínkék és kristálytiszta tenger minden szépségével ott hevert a lábaim előtt!
Persze (mint igazi félős) a nyaralás első napján belemenni sem mertem a vízbe. Eszembe jutott, hogy én még a kád vizében sem szívesen merülök el! Beértem a szemem gyönyörködtetésével. Egy porcikám sem kívánta, hogy más érzékszervemmel is megtapasztaljam a tenger csodáit. Feküdtem a strandon egy kényelmes napozóágyon, és napszemüvegemen át figyeltem, ahogy a szerelmem fejest ugrik, úszik, búvárkodik, átadja magát az önfeledt lubickolásnak.
Engem tökéletesen kielégített ennyi „kaland” is, s azt gondoltam, Tamás is azon a véleményen van: EZ az a közös élmény, amit szeretett volna megvalósítani. De tévedtem!
Hamarosan ugyanis fel kellett adnom nyugodt lustálkodásomat, mert a párom rám kiáltott: „Gyere bele a vízbe Cicám! Ne csináld már! Napozni otthon is tudsz! Gyere, mert komolyan mondom, én doblak a vízbe!” Ennek a kedves invitálásnak már igazán nem tudtam ellenállni, így felvettem a békatalpat, és beúsztam a páromhoz. „Nézd csak! Egy kis tintahal úszik a meder alján! Gyere, merüljünk le, nézzük meg közelebbről!” - kérte ő, és máris lebukott; én gondolkodás nélkül követtem a tengerfenékre. A víz nyomása váratlanul ért, azonnal pánikszerűen fordultam is vissza a felszínre! Meglepetten kapálóztam, prüszköltem, törölgettem a szemeimet, és igyekeztem a bedugult füleimet újra használható hallószervekké varázsolni.
Akkor vettem csak észre, hogy vérzik az orrom! Vagy a szám! Vagy mindkettő! Minden olyan sós ízű volt! Ijedten kaptam a vérző arcomhoz, dörzsöltem a sótól égő szemeimet; már segítségért akartam kiáltani, amikor valami eszembe jutott: a tengervíz sós…; hiszen ezt mindenki jól tudja. Nem vérzik semmim, csak az érzékeim csaltak meg! Nevettem magamon.
Néhány óra elteltével már fel sem tűnt a sós íz, vidáman úszkáltam én is Tamással. Megfeledkeztem a frizurámról, még a sminkem sem hiányzott. Régen éreztem ilyen felszabadultnak magam!
A napjaink jórészét a vízben töltöttük, reggeltől-estig a tenger élővilágát kutattuk. Egyik nap még egy „lakatlan” szigetet is felfedeztünk.
Beúsztunk – egy 200m2-nél nem nagyobb - szigetig, és a sziklás partját körbejárva felfedezőútra indultunk. Tomi fellelkesülve kutatta a kövek közé rejtőzött rákokat, meg a kis halakat; még egy óvatlan nyaraló által elvesztett húsz kunás bankót is talált! Büszkén mutatta a váratlan kincset, majd még szenvedélyesebb keresésbe kezdett (eztán már nem csak halak után kutatva…) Én lelkesen lépdeltem a nyomában, élveztem a lábamat simogató hűs vizet.
Az egyik lépésem azonban olyan balul sikerült, hogy egyszer csak egy szűk sziklarepedésben találtam magam. Körülöttem fekete tengeri sünök százai tanyáztak…Nyakig elmerültem, de éreztem, hogy a lábam talajt fogott. Óvatosan lenéztem, hogy lássam, hol kötöttem ki: két szikla között akadtam meg; szerencsés véletlen, mert a „csapda” alatt, melybe ügyesen beestem, vagy tíz méteres sötét tengeri árok tátongott. Amikor felfogtam, hová kerültem, rendesen megfagyott bennem a vér!
A kedvesem sehol sem volt, már messze járhatott tőlem és belefeledkezve kutató munkájába nem is nagyon hiányolt…
Csak két mutatóujjamra mertem támaszkodni, amikor elindultam szorult helyzetemből felfelé. Nem volt egy tenyérnyi hely sem a szúrós süntüskék között. Centiméterenként lassan tapogatózva jutottam fel a felszínre, közben az alattam tátongó mélységre gondoltam…
„Hát te? Hová tűntél? Sápadt vagy! Nem vagy jól?”- kérdezte Tomi, amikor meglátott újra maga mellett. „Beleestem egy sziklarepedésbe…; észre sem vetted volna, ha meghalok..!” – szipogtam szemrehányóan.
Eme kis balesetet leszámítva a nyaralásról ezernyi páratlan és különleges élménnyel, no meg sok - búvárkodás közben saját kezünkkel gyűjtött – kagylóval, csigával és tengerisün-vázzal érkeztünk haza.
Elégedett voltam. Tudtam: ennél kellemesebben még senkivel sem éreztem magam, ennél szebb tájon senkivel sem nyaraltam ezelőtt. Bíztam benne, hogy Tamás véleménye is egyezik az enyémmel: tíz nap alatt átéltük közösen azt a bizonyos NAGY KALANDOT!
Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy horvátországi utunk még nem valósította meg teljes mértékben kedvesem számára „az örök időkre szóló feledhetetlen közös élmény” projekt kitűzött céljait!
Ennek teljesítésére alkalmas következő helyszínnek a Vidámparkot választotta.
A Vidámparkban utoljára tinédzserként jártam néhány barátnőmmel. Nem különösebben vágytam oda ismét! Ennek oka ugyancsak a bátorságom hiányos kiforrottságára vezethető vissza. A lányok, akik rábeszéltek, hogy tartsak velük, - bár egy cseppet talán csodálkoztak rajtam – megértőnek bizonyultak, mikor kiderült, hogy beérem a Tükörlabirintusban, a Mese-csónakázáskor, az Elvarázsolt Kastélyban, vagy a hattyúfogat húzta hintó-körhintán adódó kevéske izgalommal. Még örültek is, hogy én azoknál a szórakoztató objektumoknál, melyeket önmagam számára veszélyesnek ítéltem, csupán néző és táskafelvigyázó szerepet vállaltam. Ők felültek a különböző szédítő, nyaktörő és gyomorforgató játékokra, én pedig együtt érzően végighallgattam hányingerükről, fejfájásukról, lábremegésükről szóló végtelen kesergésüket, miután leszédelegtek valamelyikről.
Tamással más volt a Vidámparkos szórakozás, mint annak idején, középiskolás koromban!
Ellentmondást nem tűrve, lelkendezve közölte velem: „Most bepótoljuk, ami eddig kimaradt az életedből. Mindent kipróbálsz te is! Meglátod, élvezni fogod!”.
Egy porcikám sem kívánta a kínzóeszközök végigpróbálását, de nem akartam kényes libának látszani: zokszó nélkül megadtam magam az akaratának, és vele tartottam az összes (addig rettegett) kommandós- vagy űrhajós kiképzést is meghazudtoló szerkezetre. Szabadestem egy toronyból, fejjel lefelé lógtam és szétrázattam magam egy száz férőhelyes mega-hintán, egy vitorláján átforduló óriási hajón, meg egy hurkolt sínen őrült sebességgel száguldó vasúton. Szétverettem a térdeimet egy dodzsemben, beáztattam magam a „vad vizeken”, majd ki is centrifugáztattam magam…
Kora délutánra lett elegem e „vidám mókázásból”; ekkorra a reggelire elfogyasztott virslimet a tölgyfa tövében már egy kóbor cica eszegette jóízűen, és azt gyanítottam: a veséim helyet cseréltek a manduláimmal; remegett mindkét térdem, a hajam meg úgy állt, mint Ollókezű Edvárdnak…
Tomi látta, hogy kezdek kikészülni, ezért némi szusszanásnyi időre lehuppantunk egy padra. Mellettünk lufi-árus kínálta a portékáját. Szebbnél szebb kövér kukac-, nyuszi- és maci-lufijai voltak; a felfújt színes léggömböket dobálta a felerősödő délutáni szellő; néztem, ahogy egy élénkvörös hajú kisfiú áhítattal a kis arcán átvesz egyet közülük…
„Elszívjuk valamelyik lufit?”- kérdezte Tomi váratlanul.
„Elszívni? Azt meg hogyan?”- kérdeztem vissza; furcsa módon, már cseppet sem tiltakoztam az újabb meglepő ötlete ellen.
Egy kék kukac mellett döntöttünk. Tomi óvatosan kikötötte a lufi száját, és a benne lévő héliumból szívott egy jókora slukkot. Elképedve vettem tudomásul, hogy mit csinál…
„Ez nem veszélyes?”
„Egy cseppet sem!”- válaszolta olyan hangon, mint Donald kacsa a mesében. Elkerekedett a szemem és a szám! Hihetetlen! Felpezsdült bennem a kíváncsi gyermeki énem: azonnal ki akartam próbálni! Énekeltem a Vuk dalát, és mintha a kis róka hangján szólaltam volna meg. Nagyokat nevettünk magunkon és egymáson.
Zilált külső és belső állapotom ellenére be kell vallanom, istenien éreztem magam! Az adrenalin szintem aznap többször is az egekben járt, és ez semmilyen általam addig ismert érzéshez nem hasonlított. Tamásnak igaza volt: korábbi langyos, burokbazárt életemből valóban hiányzott valami. A Vidámparkban ott és akkor ráéreztem a félelmeim legyőzésének gyönyört adó ízére! Feldobott a tudat: sikerült a szerelmem segítségével átszakítanom magamban egy toronymagas gátat - és már nem is voltam gyáva!
Jól éreztem magam a bőrömben Tomi tempóját követve, ezért elhatároztam semmilyen csínytevést nem hagyok ki többé. Amit ő megtesz, megteszem én is!
Siófokra autóztunk, hogy a Balatonban megmártózva kibírhatóbbá tegyük magunk számára a nyári hőséget.
A strandra érkezve már messziről feltűnt egy jókora – oda nem illő - daruállványhoz hasonló tárgy, mely a röplabdapályán éktelenkedett. Találgattuk, mi lehet az, majd hogy kíváncsiságunkat kielégítsük, közelebb sétáltunk a furcsa látványossághoz.
Első pillantásra is nyílvánvaló volt, hogy a robosztus építmény egy rémegyszerű „kilövő” szerkezet, mely két kb.50 méteres fém oszlopból, ezeket összekötő ruganyos kötélből és egy golyóból állt.
Megvizsgáltuk közelebbről is: mindkét oszlop tövében legalább száz darab méteres rugót helyeztek el; az óriási rugók egy-egy hidraulikus emelőrendszerhez kapcsolódtak. A kötél végei fenn a magasban voltak rögzítve a két rúd legtetején, a lelógó középső részén pedig egy gömb alakú zöld rács nyugodott – két üléssel…
Az óriási csúzlinak tűnő játékszer kezelője látva, hogy érdeklődőkre akadt, hamar a segítségünkre sietett. Angolul magyarázott, Tomival jól el is beszélgettek. Én csupán annyit értettem meg az egészből, hogy a golyó (és persze a benne ülők) gyorsulása kilövéskor a forma1-es autókéval azonos, csak nem vízszintes irányban, hanem függőlegesen felfelé!
Rosszat sejtettem. Tamás egyre jobban felderülő, lelkesedő, izgatott arckifejezését látva úrrá lett rajtam rég elfeledett gyávaságom és minden nemrégiben leküzdöttnek hitt félelmem.
Ugye nem akarja kipróbálni ez a kütyüt??
Pedig bizony ő elhatározta, hogy bármi áron (fejenként négyezer forintért!), de kilöveti magát húsz emelet magasra!
„Menjünk már Csimi! Ez tök jó lehet! Én ki akarom próbálni!”- ezt olyan lazán mondta, mintha csupán egy fagyi elnyalásáról beszélne.
Én azonban eltökélten tiltakoztam: „Soha! Soha! Soha! Érted? Nem akarom kinyíratni magam! Menj egyedül, ha annyira hülye vagy!”
„Na jó, megyek nélküled. De bánni fogod, hogy kihagytad… ”- duzzogott. Elindult a „csúzli” felé. Néztem a távolodó hátát, a gondolatok sebesen cikáztak az agyamban: „Jézusom, ez tényleg beleül abba a szarba! Biztos, hogy ezt nem éli túl…Megőrülök, ha valami baja lesz… Esküszöm, nem normális!”
„Várj meg!”- kiáltottam utána. Kaján vigyor ült ki a képére; meg tudtam volna ölni!
Néhány perc telt el, és már éreztem is, ahogy a lassan rám ereszkedő vastagon kipárnázott biztonsági pántok szorosan az üléshez nyomnak. Zabszem nem fért volna a fenekembe…; Tamásra néztem segélykérően. Ö boldogan mosolygott, egy cseppet sem félt; - és engem egy cseppet sem sajnált…
„Aztán jól nyisd ki a szemed Cicám!”- ugratott.
„Nagyon félek.” – válaszoltam, és meglepett, hogy a saját hangomat a röplabdapálya két sarkában hallom visszhangozni. Az eddigi üvöltő zene helyett most minket hallott a kedves strandoló közönség. Mikrofont tettek ránk, az orrunk előtt pedig kamera volt felszerelve, hogy az emberek az arcunkat is jól láthassák egy kivetítőn.
A műsor elkezdődött.
A gömb velünk együtt megemelkedett, lebillent a támasztékáról. Hanyattfekvő helyzetbe kerültünk, arccal a cél – a kék ég felé.
„Jaaaj!”- nyögtem. Hallottam, amint a hidraulika beindult, megfeszítette a kétszáz rugót. Szorosan becsuktam a szemem. 3,2,1,…Start!
A repülés szenzációs élmény volt! Eszméletlen sebességgel haladtunk felfelé egy-két iszonyatosan hosszú másodpercig. Nem tudtam pontosan mit érzek, de nem haltam meg, abban még egészen biztos voltam. A csúcsra érkezve egy fél másodpercnyi időm volt, hogy körülnézzek: a Balaton madártávlatból. De szép… Újabb fél másodperc alatt a golyóval együtt lefelé fordultunk: arccal a föld felé. Átvillant egy emlék az agyamon: amikor gyerek voltam, és Újpalotán a kilencedik emeleten laktunk, gyakran kihajoltam az ablakon; néha elborzadtam a gondolattól, hogy mi lenne, ha kiesnék? Ripityára törne minden csontom…
Most, húsz emelet magasban hasonló látvány tárult a szemem elé, de tehetetlen testem a golyóval eggyé válva egy irdatlan rántással elindult lefelé.
Kétségbeesetten kiáltottam egyet. Csupán egy aprócska hangot akartam kiereszteni, de velőtrázó sikoly lett belőle! Tomi is kiáltott: „K…va jóóóó!! Mindjárt ide barnázok! Ez életem legnagyobb élménye!!!”
Leérkeztünk, de a még koránt sem ért véget a játék: kezdődött minden előröl; még kétszer kirepítettek, majd visszarántottak a rugók.
A térdeim remegtek, amikor kiszálltam az ülésből. Engem megviselt az élmény, Tomi arca azonban ragyogott! Örültem, hogy vele tartottam, és együtt éltük át ezt a felülmúlhatatlan LEGKÜLÖNLEGESEBB KALANDOT.
A strandolók közül ekkorra többen közelebb jöttek a „csúzlihoz”, hogy megnézzék a két bátor vállalkozót, aki kipróbálta a „kis játékszert”; akadt közöttük olyan, aki nem csak azért nézett fel ránk, mert magas emelvényről vezetett le a falépcső, amelyen elindultunk lefelé...