Álmodtam egy Dorinát magamnak.
Egy filmbemutatóval kezdődött. A nyitó képen egy szép fiatal női arc. Ismerős. Nagyon ismerős. De annyira, mintha egy családtagomat látnám. Aztán megelevenedik a kép. Egészen biztos, hogy ismerős, hiszen ő is megismer engem, puszival, öleléssel üdvözöl. Invitál, hogy menjünk be. Valójában még ezután kezdődik a film. Nagyon örülünk egymásnak, de csak nem hagy nyugodni a dolog, s így szólok hozzá:
- Nem tudom, egyáltalán ki merjem-e mondani …
A nővérem is jelen van, látom a rosszalló tekintetét, hogy ezt nem kellene, de nem érdekel. Ez a nem tudom kicsoda sem segít, pedig tudhatná, hogy nem ismertem meg, így kénytelen vagyok folytatni.
- Nem tudom ki vagy.
Szemrehányó tekintet, majd neveket kezd nekem sorolni. Kattog az agyam, de semmi. Mintha egy uralkodó család sarja lenne, annyi nevet mond. Belevegyítve egykori lakhelyét is. Ott tart, hogy Beregszász, Ukrajna, Dorina. Valami már rémlik. A nővérem közbeszól, hogy vittünk is oda segélyt. Van ugyan a valóságban Dorina nevű ismerősöm, de egyikükhöz sincs, nem is lehetett semmi közöm, hiszen más korosztály, már inkább az unokáim lehetnének. Segélyt is vittünk a nővéremmel, de nem Kárpátaljára, hanem Edelénybe. Ha nekem ezzel a nővel kapcsolatom volt, az legalább fél évszázada lehetett. Nem nézem többnek 30 évesnél. Nem egyformán öregszünk. Vagy az egészből nem is igaz semmi?
Honnét jött mindez nekem? Összeraktam az emlékfoszlányaimból? Úgy dolgozott az agyam, mint az AI? Félelmetes. Eddig is tudtam, hogy tanul, de a példa alapján még riasztóbb, hogy én is tanulok tőle.
A történet úgy folytatódott, hogy bementünk egy nagy terembe, ahová vártak valaki fontos embert. Nem egymás mellé ültünk, mert ő valami delegációhoz tartozott. Én csak behúzódtam egy zugba, és szégyelltem magam, amiért nem ismertem meg, de annyira bántott a dolog, hogy attól féltem, kitör belőlem a zokogás. Dorina észlelte 5-6 méter távolságból, felpattant, kézen ragadott és húzott kifelé. Én még próbáltam papucsot keresni, de aztán mezítláb mentem ki. Kiabáltak utána, hogy ne menjünk sehová, mert rögtön itt lesz a … mit tudom én kicsoda.
Az előtérben elengedte a kezem, így magam dönthettem, hogy kimegyek az utcára bőgni, vagy a folyosó végi bárba ülök be megnyugodni inkább. Utóbbit választottam, s elindultam az utolsó asztal felé egyedül, de még hallottam, amint a nő leadja a rendelést. Cseresznyepálinka, sör, egy Mirinda. Nocsak! Emlékszik, hogy azt szeretem. A sört és a pálinkát magának rendelte. Jellemző rá. Már emlékszem. Mindjárt rá fog gyújtani. Ezt is eltaláltam. Megjött a rendelés. A nagy kötényes, nagy darab idős úr felpattintotta a koronadugót, én meg elcsodálkoztam, hogy egyáltalán van még ilyen? Egy sört és egy pálinkát elém tol, majd eszmél, hogy a sofőr nem ihat. Dorina bedobja a cseresznyét, fújja rám a füstöt, közben szinte csak magának motyogja, hogy “nem bízom ebben a Tyimosenkóban”. Beleiszik a sörbe, és közli, hogy vissza kell mennie.
Eddig az álom. Na, de ki ez a nő? Egész biztosan nem létezett a valóságban. Tényleg összekombináltam? Megszemélyesítettem sok apró rész emlékből? Benne van az a 13 éves szlovákiai kislány, aki úttörőtáborban volt a falunkban, és néhány társával eljött meghallgatni bennünket a “Cinci klubban” , ahol előadtuk a Kiskutya című saját szerzeményt zongorakísérettel. A szövege valami ilyesmi volt: lalala lalal lalal lalal...és így tovább. Személyes kapcsolatunk annyiban merült ki, hogy olyan kedvesen tudta mondani, hogy “nagyhajúúú”. Nem is értem, miért őrzök, ilyen jelentéktelen emléket. Belekombináltam ebbe a személybe a saját lányomat, hiszen nagyon hasonló alkat, benne van Pozdamcze “várkapitánya” aki olyan szépen mosolygott, benne van az a nagybégányi fiatal tanárnő, akinek én, az akkor 50 éves vén kujon 4 puszit adtam üdvözésképpen, de az ötödiktől már elhúzódott. Ennek az álombeli nőnek volt egy kicsi gyereke, amire ugyan semmi nem utalt, de tudom, és kész. Így még az egyik kedvenc boltosom is belekeveredett ebbe a karakterbe.
A lényeg, hogy mindez nem valóság, csak a természetes intelligencia játéka.
(lejegyezve az éjszaka közepén, míg el nem felejtem)
