A reggel nem csak azért volt csodálatos ezek után, mert gyönyörűen sütött a nap, és a levegő is úgy felmelegedett, hogy egy szál pulóverben már nem fagytunk meg, hanem azért is, mert sikerült ezt az éjszakát túlélni.
Reggel sétáltam egy kicsit a környéken, akkor jöttem rá, hogy letértünk az útról, meg szembesültem vele, milyen sziklafal tetejére sikerült kipakolnunk. Csabinál szerencsére legalább volt egy 'túrakonyha', így tudtunk kávézni. És közben a térképen sikerült meghatároznom, hol is vagyunk pontosan. Elég könnyű volt, a hegy lábánál ugyanis volt egy másik tó, annak éppen itt volt vége – és hihetetlen látvány volt, hogy a két tavat 200 méter választja el egymástól, de mégis legalább 50 méterrel magasabban volt ennek a másodiknak a felszíne, mint a Gjendének.
Szóval a második tó segítségével megállapítottam, hogy pontosan félúton vagyunk Gjendesheim
és Memurubu közt. Vagyis körülbelül 1 km/h sebességgel száguldottunk végig a hegygerincen, kora délutántól este 11-ig 7 és fél kilométert tettünk meg.
Mi Judittal megállapítottuk, hogy ez így bizony nem lesz jó. A terep valószínűleg nem lesz jobb később sem, ennél tehát aligha leszünk gyorsabbak (valójában a terep Memurubu után még ennél is sokkal rosszabb volt, de ez szerencsére már nem személyes tapasztalat).
Ennek megfelelően mi ketten eldöntöttük, hogy erre a napra a terv annyi, hogy végre eljussunk Memurubu-ba. Ott van kiépített kemping, ott maradunk, kész. Csabiék nem vitatkoztak. Hogy majd Memurubu után mi lesz, az kérdés volt. Csabiék egyértelműen a túra folytatását pártolták, Judit meg le akarta fújni az egészet. Én igazából szerettem volna folytatni, de nagyon úgy tűnt, hogy nem fog menni, így, ha nem is száz százalékban, de Judittal értettem egyet.
Ez az elhatározásunk kitartott annak ellenére, hogy ez a nap összehasonlíthatatlanul jobb volt az előzőnél. A napsütés végig kitartott, és ezért a hideg sem tért vissza. Végre láttunk embereket – és ami azt illeti, kicsit szégyenkezhettünk is, látva, hogy a norvégok kisgyereket is felhoztak a hegyre, meg kutyákat, és a kutya alatt nem csak német juhászt és hasonlókat kell érteni, hanem bizony még tacskókat is... Volt hát erőnk nézelődni, gyönyörködni a látványban, fényképeket készíteni, és időnk is volt. Sőt, minden emelkedő után, amit megmásztunk, megpillanthattuk a tóparti Memurubut, így nem valami távoli célt kellett elérni, ami a térkép szerint állítólag ott van, hanem láttuk is.
Memurubu egy hütte, de kemping is tartozik hozzá. És hajó jár innen a tó mindkét végébe – tehát vissza Gjendesheim-be is. Menekülési útvonal, az sosem árt. A délután közepe felé érkeztünk, elég korán, de annyira azért mégsem. Kifizettük a sátorhelyet, használtuk a zuhanyt, aztán kihasználtuk a lehetőséget, hogy itt volt wifi is. Fizetős, és cserébe nem megadták a jelszót, hanem elkérték azt a
készüléket, amivel netezni akartunk, és beírták ott, de Juditnak sikerült valahogy megfigyelnie, mit írnak be, így mindenkinél lett internet.
Nem vagyok benne biztos, hogy már akkor eldöntöttük a visszafordulást, de ha addigra nem is, másnap reggelre egészen biztosan. Ugyanis este eleredt az eső, aztán egész éjszaka esett. Sőt, még reggel is. Az egy dolog, hogy ilyen időben nem lehet továbbmenni, de a sátor bepárásodik.
Mivel kicsi, persze minden mozdulattal hozzáér az ember, tehát akkor is minden vizes lesz, ha amúgy nem
ázik be a sátor. Ébredés után tehát feküdtünk egy darabig, és nem mozdultunk, de ezt nem bírtuk túl sokáig, egy idő után bemenekültünk a hüttébe.
Az időjárás-előrejelzés nem ígért sok jót, egyértelmű volt, hogy egy napra itt ragadtunk. De még egy éjszaka a vizes sátorban? Judit kijelentette, hogy ő erre nem hajlandó.
Itt is csak sokszemélyes szoba volt, de az esőben sátrazásnál minden jobb, gyorsan ki is vettünk magunknak négy ágyat egy napra. Később az idő javult, úgyhogy délután össze tudtunk hozni egy nagyobb sétát a környéken, de azért eldöntöttük, hogy ebből elég volt, és a szabadságból hátralevő időnket inkább Osloban töltjük el.
Csabit eléggé meglepte a döntés, de Florian másnapi reakciójából úgy sejtem, vele azért nem közölte ezt, mert ő akkor lepődött meg, mikor elindultunk a hajóhoz, és van egy olyan gyanúm, hogy ha tudja, ő is inkább tartott volna velünk.
Ennyi volt hát a mi hegyi túránk: két nap, 15 kilométer, de elég is volt, és a nyaralás kellemesebb része csak ez után jött. Judit talált egy egész jutányos árú, kétszemélyes szobát Osloban, amit le is foglalt, és csak odaéréskor jöttünk rá, hogy mekkora szerencsénk volt. Valószínűleg valaki az utolsó pillanatban mondta le, ezért hirdették ilyen olcsón. Nem pont a központban volt, az igaz, de ezzel
elmondtam minden hátrányát. Igazából nem is szoba volt, hanem egy stúdiólakás.
A következő pár napot Oslo felderítésével töltöttük. Rengeteget sétáltunk, mivel gyalog mentünk mindenhová – helyi járatra költeni sem akartunk, meg rá is értünk. Valószínűleg több látnivaló van itt, mint amennyit mi megtaláltunk, de nem unatkoztunk így se. Viszont elég komoly nehézségeink támadtak az alkohol beszerzésével. Valamit már megittunk volna, de ez nyilván nem reggel jutott az eszünkbe, hanem este.
Csakhogy Oslóban este 8 után nem adnak alkoholt. Kocsmában hozzá lehet jutni persze, aranyáron, de boltban semmi. Nem baj, első este ittunk egy pohár bort egy vagyonért a szálláshoz közeli kocsmában, jó lesz majd másnap. Másnap aztán kiderült, hogy igen, este 8 előtt a boltban lehet kapni... sört. Erősebbet csak az alkoholboltban. Végül kiegyeztünk egy sangriával, azt lehetett kapni.
Amúgy pedig megtekintettük a királyi rezidenciát – semmi extra –, és ettünk rénszarvasos pizzát – szintén semmi extra. Később aztán megérkeztek Csabiék is, a Viking múzeumot és a Sarkkutatók múzeumát már velük néztük meg.
Oslo jó volt. Talán éppen ezért nem tudok sokat írni róla. Bár emlékszem rengeteg apró részletre, de ezek annak érdekesek, aki átélte őket. Vagy, leírva talán még annak sem. Ehhez ott kellett lenni.
