Imádom a térképet. Nem is tájékozódom rosszul, néha érzésre is bejön a megfelelő útvonal. Nincs is GPS-re szükségem. Viszont nem árt tudnom, hová akarok eljutni. Ha fiatal lennék, és sportágat kellene választanom, az a tájékozódási futás lenne. Ezt a készséget a fiam is örökölte. Ő nem fut, de rengeteget gyalogol. 10-20 km meg se kottyan neki. Nem ül fel a buszra 2-300 méter távolságra, mint sokan teszik. Én is lesétálom minden reggel a 800 métert a buszhoz, bár a kövesdi 1200 méterhez már kocsit használok. Ebben a korban elég bőven az egész napos álldogálás, jövés menés. Na, de most autózásról van szó! Céges utat jó lenne előző nap tudnom, s akkor este megnézem a térképet. Városon belül meg is mondom a főnöknek, hogy néz ki a ház, amit keresünk. „Jártál már ott?” Nem, nem jártam ott, de megnéztem a guglin. Ezután már könnyű.
Két forduló követ kellett leszállítanunk egy nagykunsági faluba. Az elsőt elvitte a főnök fia, amit én igen sérelmeztem. Mi az, hogy nem én mehettem? Ő természetesen GPS segítségével találta meg az utcát. Aztán már kérdeznie kellett, mert házszámot nem talált. Mondta, hogy nagyon világ vége hely. Megnéztem a térképen, a „sztrítvájvon”. Földút. Esős időben lehet, hogy megszívat.

Eljött a lehetősség napja. A céges gépparkot elosztottuk magunk közt a kollégával. Övé a targonca, enyém az autó. Néha cserélünk, de alapból ez a leosztás. Kiálltam az udvarra, felrakta a két raklapot, s indulhattam is. Oda-vissza 180km, elmegy vele egy fél nap. Útba esett egy korábbi munka befejezése, ezzel egész a műszak. Jó napom lesz, nincs is hideg, jók a látási viszonyok, néha még a nap is kisüt. A sár benne van a pakliban, de majd csak nem akadok el. A füredi Tisza-hídon félpályás útlezárás, de éppen zöldet kaptam. Nem kellett visszatolatni, mint a múltkor. Valaki benézte a sor elején álló teherautót. Azt hihette, a dolgozókhoz tartozik, és kikerülte. Aztán szembe találta magát a Füred felől jövőkkel. Nem volt egyszerű a visszatolatás, hisz elindult utána a sor, s a végén nem tudták mi történt.
Kunmadarasig nem volt semmi kihívás a navigálásban, hisz ez már a negyedik utam errefelé. A továbbiakban már kezdtem elfogadni a kőműves kolléga panaszát az utak minőségére. Amerre szoktam járni, nem lehet rá panaszom. Főleg az utóbbi néhány évben készült el néhány új burkolat a környéken. A nagykunsági utaknak főleg a szélei hiányoznak. Nincs nagy forgalom, lehet menni középen, csak ha jönnek szembe, akkor ajánlott lassítani. Csak azért, hogy ne érezzem annyira jól magam, elkezdett esni az eső. Nem nagyon, így módomban volt kipróbálni legújabb felfedezésemet. Történt ugyanis, hogy 12 év után felfedeztem az ablaktörlő kapcsolóján egy gyűrűt. Eddig azt hittem, csak minta. A kalibrálás keltett bennem gyanút, és alul a slow, felül a fast felirat. A Daciámon is volt ilyen, nem tudom miért nem fedeztem ezt fel korábban.
Ja! A lényeget majdnem elfelejtettem. Reggel mondta a főnök, hogy melyik követ rakjuk fel, és azt, mennyi pénzt kérjek a fuvarért.

- Jó lett volna Attilával beszélni – mondtam – mert azt hiszem föld út, ahova mennem kell.

- Ja! Nem oda kell menni! Ez másik címre kell. Árpád út 2.

- És kit keressek?

- Azt nem tudom, de majd szólj, ha megtaláltad, és akkorra megkeresem a nevet.

Most már csak internet kellene, mert a táblámon másképp nem tudom megkeresni a címet. Egy teljesen idegen településen nem tudom minek alapján kezdjek a kereséshez. Mint ez bebizonyosodott, itt nincsenek kis útjelző fatáblák az útelágazásoknál, mint pl. Gelejen. Ott hajdanán azok segítségével kutattuk végig a falut, bár a keresett utca nem lett meg. Még szerencse, hogy az utolsó háznál – ahová bementem érdeklődni – ismerték akit kerestünk. Meg tudták mondani, hogy Mezőnagymihályon próbálkozzunk a felkutatásával. Akkor áthárítottam ennek a felesleges kerülőnek a felelősségét a főnökömre, de most egyedül voltam.
11 órakor telefonon megkaptam a nevet, és az időpontot. Ugyanis nem ott lakik a megrendelő. Délben lesznek ott. Annyi szerencsém volt, hogy a táblám elmentette a falu térképét amikor legutóbb nézegettem, így meglett a keresett utca. Most már csak azon aggódtam, hogy majd sokallják a fuvardíjat. Én legalábbis soknak találtam.

Ha nem is délre, de még a híreket mondta a rádió, amikor ott voltam. Bár senki nem várt rám. Aztán telefon ide, oda. Jött egy nagy darab cigány ember egy Toyotával. Olyan a-z-ig vállalkozónak néztem. Bemutatkozott, én visszamondtam azt az asszonynevet, amit a főnökömtől kaptam. Mosolyogva mondta, hogy „Én vagyok az Ibolya” Első kérdése, hogy „mennyivel tartozom?” Mondom, előbb rakjuk le a követ. Nem tágított. Előkapott a kenguruzsebből egy nagy köteg pénzt, s már számolta is a mondott összeget. Na tessék! Én meg itt aggódom, hogy sok lesz.
A vállalkozó elköszönt. Ott hagyta nekem a fiát, meg egy napszámost. Behordtuk a követ a szobába, hogy ne ázzon.

- Jó lesz itt az eresz alatt – javasoltam.

- Nem, mert ellopják.

Erre nem is gondoltam. Bő félóra alatt végeztünk. Indulhattam haza, csak közben be kellett fejeznem a félbehagyott munkát Madarason. Aztán kicsit elbeszélgettem a térkövesekkel. Azon kaptam magam, hogy a hazaút nem biztos, hogy belefér a munkaidőbe. Hosszabb egyenesben megküldtem szegény Hyundait. Nem tudom mennyivel, mert nem mér a sebességmérő. Bezártuk a műhelyt, s ha időben jön a buszom, épp csak fel kellett volna lépnem egyetlen perc várakozás nélkül.
Kár volt ennyire sietnem, mert most meg a második szabadnapomat töltöm, s lesz még azt hiszem bőven.....