A fiam egyik kalandja
... A hegyi túrához felszerelkezve se nagyon voltunk, így bevásárlással indítottunk. Persze ezt is Judit állta. De hátizsákra, túrabakancsra, sátorra szükség volt. Csabival folyamatosan zajlott az egyeztetés, megvolt, hogy mi az, amivel rendelkezik a csapat, és mi az, ami még kell – épp csak egy dolog maradt ki: mi nem ismertük a pontos útitervet. Én mondjuk feltételeztem, hogy Csabi ezt alaposan megszervezte, és csak menet közben derült ki, hogy annyira nem. Valószínűleg egyszerűen csak térképet használt, mert az oslói szállás meg az eljutás a tetthelyre nagyjából rendben volt, de a napi távot légvonalban számolhatta. Hegyek között ugyanis jó, ha a harmadát meg lehet tenni annak a távnak, amire sík vidéken képes az ember, és ezt ő szépen figyelmen kívül hagyta.
Talán jobban odafigyeltünk volna, ha van tapasztalatunk ilyesmiben, de egyáltalán nem volt. És így hiába tudtuk, hogy Norvégia az északon van, meg hegyek között is leszünk, azért olyan hidegre, ami ott fogadott minket, nem számítottunk. Arra is csak ott jöttünk rá, hogy napi 10-15 km-nél nem igazán lehet messzebbre jutni gyalog.
Lassan tehát kialakult egy kivitelezhetetlen terv. Nekünk Gatwickről volt gépünk Oslóba, oda valamikor kora este kellett érkeznünk, akkor be a városba, tömegszállás, másnap pedig buszra fel, és irány Gjendesheim. Ennek a neve nem jutott eszembe, ezért megkerestem térképen, és míg ezt néztem, felrémlett bennem, hogy bizony tényleg megvolt a lehetőség, hogy ügyesebbek legyünk, a környék térképét ugyanis megkaptam Csabitól, de akkor még én is azt néztem, hogy igen, van itt egy tó, hát, igazából 30 km hosszú az egész, az egy nap alatt kényelmesen megvan, aztán ha nem is a nyílt tenger, de egy igazi fjord is ott van legfeljebb 60 km-re, talán belefér. Ja, hát, ez van, hogyha valaki mindenféle tapasztalat híján akar ilyet szervezni. Most már van tapasztalatunk, az viszont azt mondatja velünk, hogy hegymászós túrát soha többé. Főleg nem Norvégiában. Mert a terep mellett a másik, amit figyelmen kívül hagytunk, az az időjárás.
Július, az nyár, nem? Akkor nem lehet olyan hideg... Pedig de.
Na, azért mi belevágtunk. Első lépésként rögtön egy szép kis csúszással, mert a gépünk több órát késett. Nem azzal volt gond, hanem egy másik géppel, de hát ez mindegy, a lényeg, hogy nem este, hanem bizony éjfél után értünk az oslói reptérre. Csabi, meg Florian, a német ismerőse, akit magával hozott, azért kitartóan várt ott ránk. Ilyen késői (vagy korai) időpontban viszont már sem vonat, sem busz, taxiznunk kellett a szállásra. Hát, akkor volt először, hogy elgondolkoztam rajta, mégis eléggé északon vagyunk, mert hiába volt éjszaka, inkább tűnt szürkületnek. 2-kor már hajnalodott – és ez még csak Oslo!
A taxi gond nélkül elvitt minket a szállásra. Tömegszállás volt, egy szobába kerültünk mind, még vagy tíz másik ember közé. De úgyis csak pár óráról volt szó, mert délelőtt indulás. Még korábban a neten kiderítettük, hogy összesen két busz van, ami jó nekünk. Így utólag itt is azt kell mondanom, alaposabbak is lehettünk volna, mert ha már ennyire nem lehet válogatni, legalábbis biztosítanunk kellett volna, hogy elérjük a buszt – vagyis tudnunk kellett volna az utat a buszállomásra. Nyilván nem tudtuk, ezért is javasoltam reggel Csabinak, hogy ne rohanjunk az elsőhöz, célozzuk csak meg a másodikat. Amúgy azt tudtuk, milyen busszal kéne menni, csak azt nem, hogy az honnan indul. A kalandok így már itt elkezdődtek, de végül csak eljutottunk az állomásra, és a buszt is megtaláltuk.
Oslótól és Gjendesheim között a táv több 300 km-nél, úgyhogy sok órás út következett. Rémlik, hogy délután 2-3 környékén értünk oda, de nem aggódtunk, hiszen csak a tó felénél levő Memurubu volt a cél, 15 km-t legrosszabb esetben is 5 óra alatt meg lehet tenni...
Az út vége felé aztán már kezdtük sejteni, hogy azért nem pont olyan lesz minden, mint ahogyan mi elképzeltük. Hóra nem számítottunk így, nyár közepén. 2-3 ezer méteren, júliusban? De bizony a hó ott volt. És ezek után már nem volt akkora meglepetés, hogy mikor leszálltunk a buszról, eléggé fáztunk. Jó, túrázás közben átmelegszik az ember, de azért ez kellemetlen volt.
Gjendesheim igazából mindössze egy turistaház. Ide bevonultunk, és magunkra vettünk minden ruhát, ami csak volt nálunk.
És így is fáztunk. Hát, ez van. Ha már itt vagyunk, akkor hajrá!
A Gjende, aminek egyiktől a másik végéig el akartunk jutni, egy tó, de a rendes fjordoktól csakis az különbözteti meg, hogy nincs közvetlen kapcsolatban a tengerrel. Ugyanúgy hosszú és keskeny, és ugyanúgy meredek hegyoldalak közé van szorítva. De legalább volt turistaút.
Az eleje még viszonylag könnyen ment. Aztán jött egy szakasz, ahol már tényleg mászni kellett, ráadásul – rossz jel – mindenki a másik irányba ment. Érthető, még ha akkor fura is volt, mert az a 15 km Gjendesheim és Memurubu között, mivel hegyvidékről van szó, egynapi táv: reggel indul el a társaság az egyik helyről, és a délután közepére jut el a másikhoz.
Felmásztunk a sziklafalon, és utána a terep könnyebb lett, de a hideg kezdett igazán zavaróvá válni. Egy alkalommal ketten kellettünk, hogy a cipőfűzőmet megkössük: kesztyűnk nem volt, és bár bevetettük helyette a tartalék zoknikat, de az sem volt elég. Kezdett rossz ötletnek tűnni a túra.
Fent voltunk valami hegyen, ahol csak hó volt, sziklák, és itt-ott egy kis moha, emberek sehol – és utóbbi nem csak konkrétan a hegytetőre vonatkozott: a világ végén voltunk. Gjendesheim ugye egy turistaház. Memurubu szintén. A kettő közt gyalogösvény, és kész. A legközelebbi lakott település jó 80-90 km-re, és még térerő sem volt. Szóval ha valami bajunk esik, akkor tényleg baj van.
És késő este olyan terepen jártunk, ahol akár baj is lehetett volna. Juditnak elege lett, ő csak ment elől, én utána, Csabiék meg egyre jobban lemaradtak, mert mint kiderült, mi sem vagyunk zergék, de ő legfeljebb lépcsőt mászhatott eddig életében. Hegytető, az ösvény már csak sejthető, az egyik oldalon száz méteres szakadék, a másikon ötven méteres szakadék... és előttünk is olyan meredek lejtő, amit akár szakadéknak is lehet nevezni.
Az egészben annyi jó volt, hogy nyár közepén Norvégiában tényleg nem töri magát a nap azon, hogy lenyugodjon, így belefért az is, hogy este 11-kor vertünk sátrat. Akkor már fogalmunk sem volt, hol lehetünk pontosan, csak azt tudtuk, hogy már minden domb mögött Memurubut várjuk, de még mindig nem vagyunk ott.
Mikor jött ez a hegyoldal, amin mászni kellett lefelé, akkor megpillantottuk a távolban. Igazából nem volt messze – légvonalban. De akkor már nyilvánvaló volt, hogy nem érünk oda, úgyhogy én elkezdtem azt nézegetni, hol lehetne sátrat verni.
Én csak úgy tíz percet késtem Judithoz képest, de mikor a két hegy közt állva visszanéztünk, azt láttuk, hogy Csabiék még a harmadánál sem járnak az ereszkedésnek. Gyorsan megmásztuk a másik hegyet, ami jóval kisebb volt, és a tetőn volt egy terület, amit nem épp sátrazásra terveztek, de azért elviselhetőnek tűnt. Csakhogy eddigre már teljesen kimerültünk és átfagytunk. És a sátrazóhelyet az útról nem lehetett látni. Szóval nekem vissza kellett menni Csabiékért, míg Judit várt ránk. Sok idő eltelt még azzal is, hogy Csabiékat a táborhelyre navigáltam. Akkor aztán összeraktuk a sátrakat, és mindenki behúzódott a sajátjába.
Hegytetőn voltunk, úgyhogy fújt minket a szél. A levegő meg persze még jobban lehűlt. Szóval feküdtünk a sátorban, összebújtunk amennyire lehet, magunkon hagytunk minden ruhát, betekertük magunkat a hálózsákba, és vártuk, hogy reggel legyen.
Elég rossz éjszaka volt.
