Az emberi társadalom lényege a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösségek, minden társadalom erre alapoz. Melyik közösség működhetne nagyobb szeretetben és összhangban, mint egy ideális család? Azt hiszem, a párkereséssel ennek kialakítására tesznek kísérletet az emberek, még ha aztán nagyon sokszor meg is bukik a terv. Idealizmus vagy sem, számtalan példa is van ennek működésére. Az ellenkezőjét gondolni ennek súlyos pesszimizmus volna, semmiképp sem realizmus...

A magány és a szabadság nem jelenti ugyanazt. A felsorolásodból kihagytad a magányos embert, pedig hányan megfogalmazták már magányukat az irodalomban, olyan csodás szavakkal és történetekkel, hogy az mindent kifejez az érzéseikről! A magány ideiglenesen leküzdhető társaságba járással, pszichológushoz járással és miegyébbel, de egyikükkel sem lesz olyan bennsőséges a kapcsolatunk, mint amit igazából szeretnénk. És félreértés ne essék, nem a szexre gondolok.

Mikor a szeretet - legyen az bárminemű - túllép már az önzésen, a hormonokon és a kémián, mikor már a gondolatainkkal is képesek vagyunk szeretni és nem csaösztönből, akkor válik igazán emberivé, amilyennek szántuk és gondoltuk. Sajnos ez azonban nem mindig jelenti a hagyományos értelemben vett beteljesülést. Hiszen a jó ember akkor is szeret, ha nem viszonozzák, ha nem is viszonozhatják, sőt akkor is, ha gyűlölik.

Ui.: Ömm, bocs, ha kicsit elragadtattam magam. Nem kioktatásként írtam, csak úgy...

[ Szerkesztve ]