Volt egy haverom régebben, és a közös sörözések alkalmával mindig világmegváltó témákról beszélgettünk, vagy csak szimplán visszavezettük az őseinket a hunokhoz, sámánokhoz stb. Amikor összefoglalta a mondandóját, akkor folyton ezt mondta: "száz szónak is egy a vége..." - ha 10 alkalommal nem hangzott el minden sörözésen, akkor egyszer sem.

Csók. Nem emlékszem az elsőre, valószínűleg nem volt maradandó élmény. Itt most jót nevettem hangosan és meg kellett állni az írással. Mindenesetre a jó csók olyan, amilyet pontosan 14 éve kaptam a kis tündér barátnőmtől. -10 fok körül lehetett, és hazakísértem. Pár saroknyira a házuktól megálltunk (majdnem a régi Novák piac sarkánál), és elkezdtünk csókolózni. Nem tudtuk abbahagyni, miközben tetőtől-talpig átjárt minket a forróság. Mikor feleszméltünk, kicsivel több mint 1 óra telt el. Csoda, hogy nem fagytunk oda a jardához. De nem is ez volt a csoda, hanem maga a csók.

Szintén vele emlékszem az első csókra is. A Pólusból jöttünk ki, és a temető mellett sétáltunk. Már vagy másfél órája készültem arra, amit mondani akartam neki a palacsintázás után. Egyszer csak megálltam előtte, a szívem a torkomban dobogott, és megszólaltam: maradt egy kis porcukor a szád szélén... Persze nem maradt, de mosolygott és felém hajolt, amiből aztán csók lett. Tudta mire megy ki a játék, hiszen már várta.

[ Szerkesztve ]

"nincs rá lezsóidő"