Én a faterommal kapcsolatban voltam hasonló érzésekkel terhelt, mint ebben a történetben a nagyszülőkről feltételezem. Pedig nem volt ám egy hülye az apám de, hogy nagy terrorista, az vitathatatlan. Igen ám, de felnőttem. Apránként 100-110 kilós, a sok sportolástól szép nagy "lóbaszó"-vá cseperedtem és akkor jött el az én időm. Régebben, amikor apámnak már nem volt több indoka és kezdte elveszteni a hatalmát a vitáink felett, egyszerüen a "mars ki a szobádba" utasítással zárta le a dolgot. Szófogadó gyerek voltam, féltem is tőle mert nem egyszer kék-zöldre vert nyomatékul. Én nem is értem miért, de amikor már a megjelenésem is rettenetes lett és persze a dominanciám is kirajzolódott, akkor is próbálta tartani a kettőnk viszonyának hovatartozását. Egy darabig tűrtem, de aztán betelt a pohár. Eljött az idő, hogy régen elszenvedett sérelmeimért végre elégtételt vegyek. Egyik alkalommal, amikor éppen anyám volt a baszogatás tárgya, csak hallom és hallom, hogy a fater folyamatosan üvöltözik, és próbálja elnyomni a muttert. Elég volt(!) felkiáltással robbantam a szobába. Ott álltam mint egy hegyomlás, a magam csöppet sem lényegtelen benyomást keltő határozottságával. Most már te fejezd be és mars a szobádba - hangzott el a mondat, de érdekes módon a nem megszokott hangon, mint inkább a belsőmből felszakadt és régről belémivódott fájdalomból táplálkozó hörgésemmel.
Még életemben nem láttam olyan reakciót, amikor apám arcára kifagyott a megdöbbent önazonosulás. Akkorára töpörödött mint egy manó, lelkileg is magába zuhant szembesülve saját viselt dolgaival szemben ... és csönd lett. Feszült, vészjósló, de még is csak valamilyen nyugalmat árasztó csend. Semmi más nem történt, tettlegességé sem fajultak a dolgok, csak a csönd maradt és egyben a régmúlt fölényes rettegése elhalványult a mában. Azóta fater sajnos meghalt (Isten nyugosztalja), de a mai napig nem bánom, hogy akkor és ott rámutattam viselt dolgaira.

[ Szerkesztve ]

"... nem tudtam, hogy lehetetlen (?!) ... ezért megcsináltam (!!!) ..."