Túlságosan komolyan vesztek engem, holott a személyes bejegyzéseim tényleg személyesek. Amikor mérges bejegyzést írtam, akkor kiadtam magamból a haragomat. Pont. Egyébként jogom van a magánvéleményemet leírni. Nem tetszik? Hol számít neked az, hogy én mi a fenén pörgetem magam?
Egyébként a 90-es évek második felében a családunkkal nagyon kitoltak. Gyakorlatilag durván elszegényedtünk néhány ügyeskedő magyarnak köszönhetően. Sose fogom megírni, mert megüt a guta. Csak felnőttként döbbentem rá, hogy akkor mi történt. Tényleg 42 éves koromig egy igazi jóhiszemű mimóza voltam, aki mindig talált mentséget a másik szemétségére. Aztán rájöttem, hogy jól felfogott érdekem a határaim meghúzása és a két lépés távolság tartása a "honfitársaimtól". Nincs közünk egymáshoz. És ez így van jól. Törvénytisztelő, (erkölcsi igazolványt egyből ki tudnám váltani), alapvetően jóindulatú, barátságos, csak kreatív elmém miatt impulzív ember vagyok. Mosolyom ragyogó, tekintetem derűs. Látszik rajtam, hogy saját maga körött pörgő művészlélek vagyok, és szórom szét fényemet. Azonban ember vagyok, és jogosan fortyanok fel, amikor szemétséget tapasztalok. Nem vagyok felsőbbrendű. Aki ilyesfélét lát belém, saját magán kell dolgoznia, mert kisebbrendűségi komplexus gyötri. Évtizedekbe került, mire felszabadítottam magam! Olyan erős szorongás gyötört és tör rám időnként, hogy szívesen átdobnám annak, aki szerint én felsőbbrendű vagyok. Egyszerűen élvezem, hogy élek! És nem, nem fogok szarként lapítani, amikor nálam romlottabbak törtetnek előre a káromra. Ahogy írtam, ügyesen kitérek a rablóhorda elől és vígan futok a messzeségbe. Aki pedig marad, megérdemli a balsorsát.

A tudás az egyetlen érték, ami a használat során nem fogy el, hanem még gyarapszik is.