Varrónénit lealkudtam tizenötezerrel. Elvileg január első hetének végére kész a ruci. Kíváncsian várom.

A két dédi feldobta a karácsonyt;

Öreganyám éppen frissen okádott össze mindent, épp akkor takarította fel a nővérke, mikor odaértünk. Aztán persze a szokásos körök jöttek: holnap reggelre meghalok, itt fáj, ott fáj. Sírás, kesergés. Kesergés, hogy őt aztán nem látogatja meg senki. Őszintén? Azt kapja, amit adott. Mindig csak ő volt, meg ő, meg ő.
96 éves. Megy a sírás, hogy nem tud enni. Egyedül beburkol annyi kaját, mint mi ketten az asszonnyal. Aztán okádik. Jé?! Ki kíváncsi a sírásra? Ezért vigyem fel a kislányomat, hogy ezt lássa? Nem. És utálok odamenni.

Nejem öreganyja sincs jó bőrben. Szerintem haldoklik konkrétan. Lefogyott, csont és bőr. Az ágyból is alig tud kikelni. Ő legalább vidám amennyire lehet, nem siratja magát. Élt a második világháborúban, Pestről menekültek a háború elől. Faluról falura. Ő ezekkel a mókás sztorikkal tette színessé a karácsonyt.

Valami hiányzik a karácsonyból, de nem tudom, hogy mi. Talán a karácsony addig jó igazán, míg gyerek vagy. Pár éve már nyűg fa után kajtatni, aztán befaragni, és a díszítésen is csak szeretnék túllenni minél hamarabb.
A kislányomnak minden évben igyekszem minél varázslatosabbá tenni, remélem így is éli meg őket.
Nem az ajándékok mennyisége és értéke határozza meg nekünk ezt, hanem az élmények. Idén egy világító nyuszit kért, meg is kapta. Hatalmas volt az öröm, azóta is hurcolja mindenhová magával. Szilveszterre kibéreltem egy orfűi nyaralót, pezsgőfürdővel, miegymással, 3 éjszakára. Picikém imád lubickolni, most éppen úszni van. Mármint tanul úszni, és oktatáson van. Meg akartuk szerettetni vele a vizet, sikerült is rendesen, most már csak az van vissza, hogy ne fulladjon bele.

Rip and tear