Naplemente után:
Mikor a horizontra ér, elönt a félelem, mert tudom jól, hogy innen kezdődik az igazán neheze, lehunnya szemét, az utolsó csücske is elbújik és rövid időn belül körülölel a sötétség, amibe menekültem mindig, de most valahogy inkább kápálóznék. Vissza a fénybe, de nemlehetséges, ismét egy hosszú éjszakával nézek farkasszemet, s míg ő büszkén áll velem szemben, szinte még az orrát is a magasba emelve tudatja velem, hogy egy semmi vagyok amit vacsorára fog felfalni addig én csak állok és remeg minden egyes porcikám, rettegés vesz körül, ami ellen küzdenem kéne, próbálok is, de mind hiába. Nem megy akkor nem megy, sajnos nincs apelláta, tudom mindenki mondja, hogy muszáj meg kell, de mit kezdjek vele? ismerem magam, tudom milyen vagyok és végre elkéne fogadni, hogy, ha ők lennének a helyemben az én tudatommal az én testemben az én érzéseimmel és az én gondolataimmal összezárva nap, mint nap akkor ők sem tudnának mit kezdeni ezzel. Még ha úgy is látszik néha, holott rohadtul nincs így...egy két mosoly? próbálok álarcként bújni mögéjük, hogy senki ne lássa azt ami valójában lejátszódik bennem.
Nem akarok ezzel rosszat, neked meg pláne nem, nem akarlak bántani, sosem akartalak és ezután sem foglak, de könyörgöm....inkább csak szimplán be kéne fognom és a saját testem rabjává válni, hogy a külvilág mit sem sejtsen az egészről, mintha nem is történt volna semmi és csak élném az unalmasan szürke hétköznapjaimat, mert nélküle nem létezik egy szín se.
Hajnal, ébredés:
Kinyitom a szemem, egy álom után ami mind1 is hogy milyen, mert úgysem nagyon emlékszem rá, csak, hogy álmodtam, abszolút lényegtelen, aztán az első szempillarebbentések után észreveszem, hogy nem fekszik mellettem, aztán tudatosul bennem, hogy elment, még egy sóhaj erejéig a párnára hajtom fejemet, de nem lehet, mert dolgoznom kell, pedig aludnék még, áldott tudatlan elmeállapotba ringatnám testemet szüntelen, teljesen lehibernálva az elmém azon részét amely próbálja feldolgozni, hogy messze van. Meggyújtok egy cigit miközbe próbálom összekaparni magam, de már sietnem kell, így félig már fel is öltöztem, kapkodok a telefonom után, hogy vajon írt-e aztán leesik, hogy hajnali 5 kor Ő még javában alszik, aztán kicsit megnyugtat a tény, közben bevillan az a kép, mikor oly aranyosan, nyöszörögve helyeszkedik mellettem hozzámbújva, persze alszik és mit sem sejt arról, hogy nyitott szemmel fekszem...
kezd elfogyni a fonal, egyre kuszábban írok...nagylevegő...
Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb ember, legalább is annak érzem magam, mert tudom, hogy szeret, hogy gondol rám, hogy fontos vagyok számára és ez próbál erőt adni, vagyis merítenék belőle...de talán nem is oltaná a szomjat, amint megiszok egy pohárral azon nyombanmég szomjasabb leszek, nem elég.
Persze tudom, hogy nincs más választásom, meg kell próbálnom beérni ennyivel és csak idő kérdése, hogy mikor tudom már csillapítani azt a végtelen hiányt amit érzek...
...azt a sötét, ködös ürességet ami itt van belül, üvegajtó választ el tőle, egy dupla üvegajtó, masszív és hatalmas, szinte plafonig érő, igaz nincs mellette fal, csak a nagy üresség peremén áll árván...
...rátapasztom a kezem s másik oldalról ő is az övét, látszik rajt a lehelletünk, megérinteném....megcsókolnám.
Van egy megérzésem, miszerint nyitva van, de se kilincset se zárat nem találok saját oldalamról...kívülről nyitható csak, könny szökik szemembe, próbálok az ég felé nézni merev tekintettel, de szemem visszahúz...csak őt bámulom és már képtelen vagyok visszatartani azokat az apró parányi cseppeket amik minden egyes földetéréskor szétrobbannak a fekete aszfalton, mintha hallanám. Belenézek ismét abba a gyönyörű éjfekete szempárba és érzem, tudom, hogy vágyakozással teli, fáj, ugyan úgy mint ahogy engem is gyötör...
Végtelenség:
Hallom az óraketyegést, ahogy az a szép hosszú vékony mutató erősen, szinte ütés szerűen csapódik odébb a következő másodpercet jelezve, hallom ugyan, de nem látom, nem érzékelem, megállt volna? de hisz ketyeg? Velem van a baj? Miért nem múlik az idő...s amint ezt kimondom, a számon kifújt füst megáll a levegőben, kezdek rádöbbenni, hogy még vánszorgásnak sem nevezhető az a folyamat ami nap mint nap végbemegy. Nem telik az idő...Nehéz...Kívülről látszik arcomon az a beletörődöttség, az a csalódottság, de sokkal több rejlik emögött...
heartBeat:
Mellkasom lüktetése szinte visszhangzik az üres szoba falairól, érzem ki akar törni, át akarja szakítani a bordáimat s a felszínre bukkanva szeretne még jobban dobogni...börtönrácsokként tartják odabent, de érzem, beleremegek minden dobbanásba és csak csodálkozva nézek, hogy képes fizikálisan megnyilvánulni egy érzés, egy nagyon erős, többszörösen összetett bonyolult érzés, egyik pontjában sem egyszerű, de akkoris, hogy lehetséges ez? ...nem érkezik válasz.
megszokhattam volna, de ehez is képtelenség hozzászokni...a boldogság nevű drog rabja lettem, elvonási tünetek csupán? Hová tart ez az egész? Látom az alagút végét, de csak a szemem sarkából, képtelen vagyok odanézni teljes egészében, hogy végre megtudjam az igazságot. Vihar közeleg...az előbb mintha feltámadt volna a szél, de csak fél füllel hallottam, talán egy kicsit szükségem is lenne rá...kételkedem, lehet, hogy mégsem annyira jó ötlet várni ezt? Kiderül...félek.
Tartom magam, jobban mint valaha, mert ezt kaptam parancsba, és valahol legbelül én is tudom, hogy ez volna a helyes, de... de....
tudnék még mit írni, de képtelenvagyok, pedig annyi gondolat motoszkál itt belül, de abba kell hagynom, talán ezúttal megtartom magamnak, örlődöm...
.::Hősök - Utolsó Vasárnap::.
