Rég voltam itt, régen írtam ki magamból azt ami felgyülemlett.
Egyedül maradtam, egyes egyedül. Szívem eldobott magától, egy újabb csalódás egy újabb fájdalom, egy újabb nyomorúságos érzés, egy újabb félelem, egy újabb sötétség, de ezúttal mégis más.
Soha senki iránt nem éreztem ekkora kötődést, soha nem volt bennem ennyi csodálatos gyönyörű érzés és pont ezért oly nehéz ez az egész.
16 kemény együtt töltött fantasztikus hónap, hittem benne, hogy örök lesz, újra visszatért a hitem, mert Ő el tudta velem hitetni, hogy nem hiábavaló az életem, hogy azért születtem meg, hogy egymáséi legyünk, hogy egymást kiegészítve legyünk boldogok.
Zuhanok, csak zuhanok kb 2 hete, nem látom a talajt amiről majd vissza fogok pattanni, amire érkezek. Abszolút nem látok kiutat ebből az egészből, mert szeretem, nem tudom azt mondani, hogy átvert, mert ez nemigaz. Én rontottam el... Miért nem vert pofán és mondta, hogy beszélnünk kell, miért nem állt oda elém, hogy a szemembe mondja azt ami nyomja a kis szívét? Miééért? 
Még mindig nem bírom feldolgozni, hogy ennek így kellett vége lennie, egyszerűen nem megy, akárhogyan is próbálom. Nem akarok szabadulni ettől a varázslatos érzéstől, mi ugyan megöl, minden gondolata, minden egyes közös percét felelevenítve kínoz, borzasztóan fáj, mintha a szívembe forgatnának több ezernyi apró tőrt.
Néha tényleg úgy érzem, hogy meghaltam, nincs tovább, ennyi volt...
Semmiben és senkiben nem lelelem boldogságomat, 3 éve küzdök egy saját autóért, végre meglett, de abszolút nem izgat, nem tud örömet okozni a tudat, hogy megvan....de nem csak ez, semmi más.
16 hónap, tizenhat, melyben minden csodálatos volt, tényleg maga a tökély, a veszekedésekkel, az ölelésekkel, a közös mozizásokkal, a több órányi telefonbeszélgetésekkel, a végtelen csókokkal, az összes együtt átélt kalanddal együtt így volt tökéletes ahogy volt. És most véget ért. Napról napra csak nagyobb kupac szarnak érzem magam, egy senkinek, aki szeret, de mind hiába.
Próbál küzdeni a sors az ítélet a világ és talán saját maga ellen. Vannak perceim mikor úgy érzem, hogy menni fog, hogy igenis erős vagyok, de sajnos nem tart sokáig....
Minden apró tárgyról, szóról, helyről, fényről, madár csiripelésről, eső cseppről csak Ő jut az eszembe. Amint ezt leírtam megcsörrent a telefonom és tudtam már akkor, hogy az lesz kiírva hogy Rókalány <3.... Igazam volt, amint meghallottam a hangját, azt a gyönyörűen csengő tökéletes lágy hangját, abban a pillanatban elkezdtek potyogni a könnyeim, nem bírtam tovább tartani magam, éreztem, hogy csak remegő hanggal tudok beleszólni a telefonba....
Minden reggel úgy ébredni, hogy nincs már többé...egyszerűen felemészt teljesen. Szívem minden egyes dobbanása csak érte, csak is neki szól, ki akar ugrani a helyéről, de nem a boldogságtól, hanem attól a hiánytól amit más senki nem fog tudni betölteni. Hatalmas lyuk tátong rajta, melynek sötét univerzumában kering ez a 16 hónap.
Az egész kapcsolatunk minden egyes másodpercét fel tudom eleveníteni, állandóan csak az jár a fejemben, minden egyes isteni, szinte már hihetetlennek tűnő perce, de azt, hogy tegnap mit csináltam arra már nem emlékszem.
Valami meghalt bennem, elvették tőlem örökre és kevés rá az esély, hogy valaha még egyszer az életben azt fogja mondani, hogy szeret és velem akar lenni.
Teljesen felemésztem magam öntudatlanul is, talán direkt....? Soha egy érzésem se volt ennyire őszinte, mint a mostani, soha semmiben nem voltam ennyire biztos, soha semmit nem tudtam ennyire, soha nem éreztem ekkora fájdalmat, mint amit most érzek jelen pillanatban. Szűnni nem akaró érzés, mely széttépi testem, szívem, tudatom minden egyes apró molekuláját. Furán hangzik az én számból, de ezúttal tényleg úgy érzem, hogy Ő az....az egyetlen, Ő volt mindig is és Ő is lesz...
Bármit megtennék azért, hogy újra egymáséi legyünk, BÁRMIT, akármit, mindent, nincs olyan dolog amire nem lennék képes érte, egyszerűen nincs. Talán naív vagyok, mert azt érzem, hogy soha senki mellett nem fogja azt érezni amit mellettem. Próbálom elhitetni magammal, hogy csak is velem lehet újra ennyire boldog. A sötét homályos köd mögött ugyanis ott lapul a gonosz kétely...nem látok.....ezúttal nem.
Mindig láttam egy kiutat, egy menekülési lehetőséget, de ezúttal vak vagyok. Be vagyok zárva a saját sötét lelkemben, kulcsra zárták az egyetlen ajtót a kulcs pedig az ő zsebében lapul.
Köszönöm az összes másodpercet amit veled tölthettem, köszönöm, hogy hagytad, hogy szeresselek, köszönök mindent, nem haragszom rád Szívem, tudod jól, hogy képtelen vagyok rá. Harag helyett inkább csak azt kérdem: Miért?
Ismét belezuhantam a rózsaszín ködbe, mely már rég átment kínoktól teli feketébe...akkor is hiszek, hiszek benne, hogy ebben az életben, netán egy másikban egymásra találunk megint és örökké fog tartani. Ez nem érhet így véget, nem, egyszerűen akármennyire is próbálom elhitetni magammal és feldolgozni a tudatommal, a szívem csak azt kalapálja, hogy nem nem és nem. impossible...
Sajnálok mindent, amit valaha is akaratlanul mondtam neked. Sajnálom az összes percet mikor nem öleltelek meg, mikor nem voltam ott veled pedig a legnagyobb szükséged lett volna rám. Ha újra kezdhetném, minden másképp lenne, még csodálatosabb lenne, még édesebb... (kérdem én: ennél is?) de igen, lehet, mert hiszek magunkban.
Tudod hisz én ismerlek, jobban mint bárki és te is ismersz, csak te már nem hiszel bennem....
Szeretlek.... ='(
Endless Love '8'
[8 roses]
.:: Zagar - Wings of Love ::.
[ Szerkesztve ]
)
[tegnap]
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
