Aki örökre elveszett...

- Itt az idő a tavaszi nagytakarításra! - szólt édesanyám, immár sokadszor. Napok óta ez volt a fő téma, amiért a fülemet rágta. Kelletlenül elfordultam a monitortól, Ott állt mögöttem, a tekintetében nyoma sem volt idegességnek vagy türelmetlenségnek, a szája sarkában halovány mosoly látszott. Ránéztem és tudtam, ha valami indokkal elodázom a dolgot, ugyanolyan mosollyal fogadná, és kivárná a maga idejét vagy rávenne máshogyan. Nem dühvel, nem fenyegetéssel. Szeretettel. Törődéssel. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy megteszem amire kért. Olyan asszony volt, aki elérte azt amit szeretett volna, pusztán a szeretetének kinyilvánításával. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy csinálhatunk valamit együtt, ami csak erősíti a köztünk lévő köteléket. Boldog lettem ettől a gondolattól. Kikapcsoltam a számítógépemet és utána indultam. Igaza van, tényleg itt az ideje egy kis munkának...

Felébredtem. Késő éjjel volt, a résnyire nyitott ablakon át hallottam az éjszakai autók kerekeinek surrogását a nedves aszfalton. Kibámultam az ablakon fáradtan, elgyötörten. Egy újabb álom a közel három éve elhunyt édesanyámmal. Kimondhatatlanul hiányzik nekem. Tudom, soha többé nem kaphatom Őt vissza, akármennyire is vágyom reá. Ezzel kell együtt élnem: a tudattal, hogy voltak nagyon szép közös perceink, amelyektől - és általa - jobb ember lettem.

Ő már örökre elveszett, csak az emlékekbe és a leendő álmaimba kapaszkodhatok erősen, hogy ez a kicsi - és mégis hatalmas! - érzés megmaradjon. Köszönöm neked Édesanyám!

(nem kötelező megadni - minden hozzászólásnál automatikusan az üzenet végéhez íródik)