Azon agyaltam reggel, hogy milyen irónikus a sors. Amikor kicsi voltam, folyton csúfolva voltam valamiért. Leginkább az "elöl deszka, hátul léc" volt a piszkálás. És leginkább azok az emberek csúfoltak, akiket megáldott valami plusszal a genetika, mint például hogy 12 évesen akkora mellei voltak, hogy az összeségébe csak azt lehetett rajta észre venni.
Persze mint minden csúfolt gyerek, nekem is rosszul esett, eléggé zárkózott lettem és nem igazán éreztem jól magam (szart kavarni azért mesterien kavartam, mert valahogy bosszút akartam állni). Sőt. A 8-os ballagás után vagy egy órát sírtam örömömbe, hogy soha többet nem kell látnom senkinek a fejét. Még a képeket is széttéptem (utólag már bánom, de akkor jól esett).
Aztán jött a nyár, és összejöttem egy fiúval, akivel máig együtt vagyok. Sok lány volt, aki oda volt érte, köztük két osztálytársnőm is, akik pont a "szépek" közé tartoztak, de leszarta őket. Én kellettem neki. És azóta röhögök magamba, hogy lám, a sors kegyes: azok az emberek, akik piszkálták a csúfocskát, egyedül vannak, ha van is kapcsolatuk, az ideig-óráig tart. Én meg most ünnepeltem párommal az 5. évfordulómat.
És még mondja azt valaki, hogy az élet igazságtalan

Én nem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék.