Bizonyára nem egyedi eset, sokan vagyunk így mostanában. Elegem van, elfáradtam és nem akarok így élni.
Jelen: Forint alapú lakáshitel mit tudom én hány évig, nem nagy összeg, még szerencsésnek is mondhatjuk magunknak. Más hitel nincs. Autó, kutya, minden megvan. Pár nap és jön az első gyerek is és talán pont ez az a motívum, a gyerek jövetele, hogy nagyon elerősödött ez az érzés. Munka már csak nyűglődő családi kisvállalkozásban. Asszony GYES-en, vagy GYED-en...mit tudom én.
Ha körül nézek, akkor azt mondom,hogy panel lakás ide vagy oda, de sok emberhez képest jól állunk, nincs okunk panaszra elvileg és néha kellemetlennek, hálátlannak érzem, hogy ezen gondolkodom.
Talán közre játszik,hogy az elmúlt években az átlagnál többször fordultam meg mediterrán népek körében és láttam az ottani életvitelt (ahhoz képest, hogy egy-két bizonyos ország gazdaságilag még rosszabb helyzetben van), a kevésbé stresszes mindennapokat és közben látom a magyar valóságot. Hogy állandóan az összes bőr a kisemberről van lehúzva. Én már diák koromban is dolgoztam, hivatalosan, mindig befizettem a saját részem és k.rvára b.ssza a csőröm, hogy mégis egyre sz.rabb minden és évről évre csak azt kapom, hogy még fizessél be, még, mert szarban a haza. Más hülyeségét állandóan én(mi) fizessük meg? Egy nagy túrót...