Tudom, hogy régen már volt ilyen kérdés a prohardveren, de a hozzászólások nem elégítettek ki. Sokat böngésztem a neten, de nem találtam kielégítő magyarázatot a kérdésemre.
Jó pár éves már a jelenlegi szkennerem, sok baj is volt vele, de most úgy néz ki, hogy végleg meg adta magát. Vennék egy másikat, de itt elakadtam.
Jelenleg egy HP scanjet 2400-as típus porosodik az asztalomon. A gyári CD-én lévő programja eredetileg magyar nyelvű volt, de egy későbbi windows telepítés után, csak franciául, vagy angolul akart velem kommunikálni. Egy idő óta már úgy sem. Valami fájlt keres, ami ott van az orra előtt. Frissítettem a szoftverét, és azóta már csak a készüléken lévő kezelőgombokkal tudtam használni. De ez sem lett volna baj. Kb. két hete kezdte el csinálni (és azóta nem tudom kiverni a fejéből), hogy a beszkennert oldal felétől teljesen besárgul. Fáj, nem fáj, rászántam magam arra, hogy annyi boldog együtt eltöltött év után, megváljak tőle. De a dolog nem is olyan egyszerű, legalábbis számomra, hisz megint kiderült, hogy a számítástechnikában nem állok a helyzet magaslatán.
Mikor elkezdtem nézni a boltok kínálatát, találtam jobbnál, jobb készülékeket, de választani most sem tudok közülük. Javarészt dokumentumok beolvasására használom, és csak ritkán kell digitalizálnom a papír képeket, így nekem a felbontás nagysága nem sokat mond. A HP gyári szoftverében van olyan funkció, hogy dokumentumként olvas be. Szinte mindenféle dokumentumba tud konvertálni, de mostanában pdf-ként mentem el. Itt már furcsán mutat, hogy az oldal alsó fele tiszta sárga.
A kínálatokban nem találkoztam olyannal, ami részletesen mutatta volna, hogy a szkennerek tudnak dokumentumba is olvasni, csak a felbontás nagyságát.
Megtudná valaki nekem mondani, hogy mindegyik szkenner tud dokumentumként is elmenteni a beolvasást? Ne kelljen már még egy külön szövegértelmező szoftvert is használnom. Esetleg javasolni is tud nekem valaki konkrét készüléket? Az ár kérdése sem teljesen elhanyagolható, hisz sajnos nem én nyertem meg a hatoslottó főnyereményét.

Az eskü.

Másnap kihallgatásra kellett mennem, az ezred poltiszthez. Az előtérben találkoztam még két sráccal, akik szintén ott voltak a „Ki mit tud”-on. Az ezredes kedélyesen fogadott bennünket, leültetett.
- Arra az elhatározásra jutottunk, miután az önök előadást néztük, hogy maguk hárman a katonai eskü aktív részesei lesznek. Kell egy előszavaló, egy aki az eskü szövegét mondja, és egy aki a válaszbeszédet olvassa fel. Itt vannak az anyagok, olvassák át, és aki felkészültnek érzi magát, az kezdheti is.
Átvettük a papírokat, és elvonultunk egy-egy sarokba, átolvasni az anyagot. Pár perc múlva már sorban odaálltunk, és felolvasást tartottunk. Az első körben kiderült, hogy Tivadar lesz az, aki az esküt mondja. Termetes testalkata, mély hangja miatt mi sem ellenkeztünk, hisz ez tényleg nekivaló feladat volt.. A második körben engem választottak ki szavalónak.
- Nos uraim! – zárta le a kihallgatást az ezredes. – Önöknek ettőlkezdve az elsődleges dolguk, az esküre való felkészülés. Csak a kötelező foglalkozáson, alaki gyakorlaton kell részt- venniük, de ezt minden reggel közli a rajparancsnokuk. A többi fennmaradó idejükkel maguk gazdálkodnak. Ha viszont valami baki lesz az eskün, én megígérem, hogy csak a leszerelés napján mehetnek majd haza. Itt lesz ugyanis a miniszterhelyettes is, és az én előléptetésem is ettől függ. De ez köztünkmarad. Tehát, ha elcseszik, akkor maguknak ott kezdődik a rémálom!
Még valami! – tette hozzá, mint egy mellékesen. – Mindhármukat a Y századhoz tettem, ott működik ugyanis az ezred irodalmi színpada. Önöknek kell biztosítani a műsort, különböző ezredszintű rendezvényeken.
Innentől kezdve aránylag jól ment a sorom, ha éppen nem tetsző program volt, akkor a felkészülésre kellett csak hivatkoznom. Persze ez nem jelentette azt, hogy minden alól sikerült kibújni.
Párszor kellett csak menni alaki gyakorlatra, de ez nem volt különösebben megerőltető. Hárman szinte elválaszthatatlanok lettünk. A napokat javarészt az egyik „tanácsteremben” töltöttük. Az egyik alkalommal elhatároztuk, hogy elmegyünk a kantinba. Az ügyeletes útba- igazított, és mi teljes nyugalommal betértünk az intézménybe. Míg a többiek az „alakuló téren” tanulták a menetelést, addig mi kedélyesen kávézgatni akartunk. Mikor beléptünk, egy csomó tiszt volt ott.
- Hát maguk mit keresnek itt? – kérdezte egy ezredes.
Mint fő hangadó azonnal vigyázállásba kaptam magam:
- Jelentem, mi csak egy kávéra jöttünk be, az X. Y. ezredes utasítására felmentésünk van az alakikiképzés bizonyos részei alól, hogy jól fel tudjunk készülni az esküre.
- Szóval maguk azok! – majd hosszasan rám nézett – Maga volt az a Ki mit tud-on?
- Jelentem én! – gondoltam, hogy most már nagy baj nem lehet, és jólsejtettem.
- A urak az én vendégeim! –szólt oda a kantinosnak. Majd még hozzánk is volt egy jó szava:
- Fogyasszanak bármit, és ne legyenek annyira feszélyezettek. Nem harap itt senki.
Süteményt már nem volt pofánk kérni, megelégedtünk egy-egy kávéval, üdítővel.
Ettől a naptól kezdve sűrűbben látogattuk az intézményt.

Kiegészítés:

Többen szóvá tették, hogy elég kurtán-furcsán fejeztem be a színpadi szereplésem történetét, most megpróbálom pótolni.
Mikor felléptem a világot jelentő deszkákra, láttam, hogy a kutya sem törődik velem.
- A padlóról szép a győzelem! – gondoltam, és erősen bízva magamban, belevágtam.
- Tisztelt Hölgyeim és Uraim! - (egy szál hölgy sem volt a teremben, de ez olyan jól hangzott)
A hangom elveszett a nézőközség morajában. Felemeltem a hangomat, és kissé hangosabban folytattam.
- Mielőtt az elektrotechnika, és a híradástechnika nem volt még ilyen magas fokon – (egy-két értetlen arc nézett velem szemben, nem csodálom, én is így tettem volna. A bevezető szöveg eléggé unalmas, unalmasabb mint a géphangon verset darálók előadása, pedig az sem semmi.) – a kis falukban a friss híreket a falusi kisbíró hirdette ki. Nyakába vette a kisdobját, ütemes rigmusokkal járta az utcát, és a forgalmasabb helyeken elővette a híreket tartalmazó papírját, és korabeli ékes hanghordozással felolvasta azokat.
A következő pár perc szóljon emlékül az utolsó felsőtárkányi kisbíró tiszteletére, aki imigyen adta elő a mondandóját.
(Megjegyzem, hogy nem ez volt pontosan a szöveg, de a lényegen ez semmit sem változtat, az értetlen arcokból kitűnt, hogy még mindig nincsenek képben. De legalább már a társaság közel egyharmadának a figyelmét sikerült felkelteni.)
Egy nagy, embertelen krákogás, majd imitált padlóra köpés után a farzsebemből elővettem az összehajtogatott papírt. (Ez volt a koreográfia) Az eddigi érdeklődőktől már hallható volt egy kisebb nevetés. (- Jól van gyerekek, menni fog ez! – gondoltam, és már akkor éreztem az előadásom sikerét. – Egy ilyen rendezvényen, ha valaki elkezd nevetni az nagyon ragályos, a többiek felfigyelnek rá, és miután megértik a nevetés tárgyát, akkor megnyertem a figyelmüket is.) Mondtam tehát tovább, és akkorra már a kezdeti gombóc elolvadt a torkomban, és könnyedén be tudtam tölteni a hangommal a közel ezer férőhelyes kultúrházat.
Mondanom sem kell, hogy nem volt erősítés, vagy ha volt is, nem volt rá szükségem. Pár perc múlva úgyis olyan csend lett, hogy ha én nem beszéltem volna, akkor a légyzümmögést is hallani lehetett volna.)
- Figyelem! Figyelem! – kezdem a tényleges műsoromat – Közhírré tétetyik!
(bambán néztem a papírra, majd párszor megforgattam, így mindenki láthatta, hogy egy betű nincs rá írva, hisz az csak kellék. Mikor kellő pozícióba hoztam a kellékemet, nem kis derültség hullám futott végig a termen. Jó, egy kicsit rá is játszottam.)
- Közhírré tétetyik! Először! …..
És következtek a „hírek” olcsó poénokba csomagolva.
Az első poénom ült, innentől kezdve már én is ugyanúgy élveztem az előadást, mint a nézők. Többször adtam már elő, de még soha nem éltem így együtt a közönséggel. Ehhez az is hozzájárult, hogy bár kötelező jelleggel kellett ott lenni mindenkinek, de több hetes feszültség ott oldódott ki mindenkiből, végre először kiadhattak magukból minden feszültséget, idegeskedést, és nem utolsó sorban, erre a párpercre mindent elfelejtettek, egyszerűen csak jól érezték magukat.
Nagyon sajnáltam, hogy végére értem a papírnak, vége lett a műsorszámnak. De viszont nagyon jó érzésekkel jöttem le a színpadról és büszkén elkönyvelhettem, „már megint nem éltem hiába”. A hátam mögött (nem akarom szépíteni) tapsorkánt hagytam, és a szervező szakszi mosolyogva lökött vissza. Kétszer!
A színfalak mögött nem győztem fogadni a gratulációkat, és amikor a műsorvető nem jutott szóhoz (nőtt a májam rendesen), azzal nyugtatta le a nagyérdeműt, hogy még egy számmal szerepelni fogok.
A hátralévő időmet a következő műsorom gyakorlásával töltöttem. Eredetileg öt gépelt oldal volt csak a szövegem, több részre osztva, ezt viszont baki nélkül kellett elmondani.
Talán huszadjára daráltam végig félhangosan magamban a szöveget, mikor szóltak, hogy készüljek, én következem.
- De hát még nem is tudom rendesen a szöveget! – estem hirtelen pánikba, és ez a pánik elkísért egészen addig, amíg vissza ne tértem a színpadra. Egy görcs voltam, hisz az előző produkció után nem lehet leszerepelnem.
- És most következik Z honvéd! – hallottam a konferanszié hangját, de mintha nem is előttem pár méterről, hanem valahonnan a távolból szólt volna. – A „Részeg monológ” című paródiájával.
Az is hozzátartozott az előadáshoz, hogy kétszer kell felkonferálni. Kis szünet után:
- Következik Z honvéd! – szólt még egyszer a hívó szó és intettem a konferansziénak, hogy most már mehet.
A szerepem szerint már a színfalak mögött kellett elkezdenem, és betántorognom a rivaldafénybe.
A nézők már kezdtek mocorogni, zúgolódni.
- Semmi közöm a Jézusmáriához! … – hallatszott az akkor üres színpad mögül, és mire kiértem halálos csend fogadott. Nagyon meglepődtek, hogy hogyan sikerült ilyen gyorsan leittasodnom. De a későbbikben magukhoz tértek, és újra megismételtem az ez előtti sikeremet.
Fogalmam sem volt, hogy ki gratulál nekem, de voltak ott arany váll lapos tisztek dögivel.
És mindenki, aki csak szerepelt ezen a számomra felejtethetetlen napon, a kezemet szorongatta. Megvallom, ez esett a legjobban. A továbbiakban a „Na maga vicces!” lett a megszólításom a laktanyában.

Egy ismerősöm blogjában olvastam egy csodálatos születésnapról.
És valahogy nem értem, miért van az, hogy az igazi felhőmentes boldogság, csak bizonyos napokon jelenik meg az ember életében. Miért nem lehetne mindennap olyan nap, amire szívesen emlékszünk vissza.
Persze a rohanó élet, a mindennapi taposómalom, meg ilyenek, jönnek ilyenkor válaszként. De ezek csak kifogások. Hajlamosak vagyunk a magunk kicsi világában egy kis depresszióra, melankóliára, pesszimizmusra. Túl sokat foglalkozunk saját önsajnálatunkkal. Pedig az élet telis-teli van szebbnél-szebb dolgokkal, kicsi csodákkal. De nem látjuk a fától az erdőt.
Nem látjuk meg jót, a kellemeset, a szépet.
Folyton csak a boldogság kék madarára várunk, közben elmegyünk mellette. Mert hát ez a madár nem a felhők között szárnyal, hanem itt csipeget lent a földön. De aki az égbe néz, az nem látja, mi van a lába alatt, és olykor nagyon pofára is esik.
Álljunk meg néha egy-egy percre és nézzünk körül a világban. Nem igaz, hogy nincs erre idő. Csak rosszul gazdálkodunk vele. Sokszor, sokkal rosszabbra is fecséreljük a drága időnket.
A nagy rohanásban keríteni kell naponta 20-30 percet, amikor elfelejtjük a napi gondokat, és csak magunkkal, a körülöttünk lévő világgal foglalkozunk. Legjobb ilyenkor kimenni a természetbe, akár egy séta erejéig. De ne úgy, hogy rohanunk a villamoshoz. Egy hosszú téli időszak után sokszor látom, hogy amikor hirtelen melegebbre fordul az idő, az emberek kitódulnak a szabadba, a folyópartra, vagy akár csak a környékbeli parkba. Ha nem is sokáig, de pár percre élvezik a napsütést önfeledten. Sokan megbotránkoznak rajta, de hát ez volna természetes. Nem hiszem, hogy nem lehet időt szakítani erre. Akár munka után, hazafelé menet is. Az otthoni munka megvár, sőt egy ilyen kis „pihenés” után sokkal jobban mennek a dolgok.
Majd a nyári szabadságom idején! – hangzik a válasz sokaktól. De hát ez már megint csak egyszer egy évben. Én azt tanácsolom, hogy legyen, ha nem is mindennap, de legalább a szabadnapokon. De akkor legalább egy órára „menjél szabadságra”.
Egy régi bölcs azt mondta, hogy: „Nézd úgy a körülötted lévő világot mindennap, mintha most látnád először!”
Láttad már azt a pillanatot, amikor a rügy kipattan, a virág kibontja szirmait? Ugye nem sokat. Pedig ezek is a világ kis csodái közé tartoznak. Vagy el tudnád mondani, hogy munkába menet, a tőled ötödik házon, milyen tető van, milyenszínű a kerítése? Nem hiszem. Pedig nap, mint nap látod, és mégsem emlékszel rá. Nem furcsa ez? Látod így mész el a csodák, a boldogság mellett is, hogy nem figyelsz rá eléggé.
Nem követelek, csak ajánlom, hogy fogadd meg a tanácsom, és meglátod, az életed is sokkal könnyebb, jobb lesz.
Ezek után kívánom neked, hogy:

Na nem kell mindjárt az elején rosszra gondolni, csak az egyik munkahely elhagyásom történetét mesélem el. Ez volt mindenek között a legemlékezetesebb.
Akkoriban sínhegesztőként tengettem napjaimat. Szó szerint tengettem, mert hát a fizetés nem volt valami túl rózsás. Bár érdekes, és izgalmas volt, de ebből nem lehetett megélni. Az akkor aktuális barátnőmet sem tudtam vele elkápráztatni.
Viszonylag úriembernek számítottunk, hisz a munka piszkos részét a „krampácsolók” végezték el helyettünk, előkészítették a terepet a hegesztésnek. A hegesztés sem a hétköznapi értelemben vett formában zajlott, de erről majd egy másik írásomban.
Tehát éppen nem dagadt a pénztárcám fizetés után sem, és ezt az állapotot nem nagyon szerettem. Egy ismerősöm javasolta:
- Te Z.! Te olyan ügyes gyerek vagy, sok mindenhez értesz, mit pocsékolod itt el az életedet. Van egy srác, aki melósokat keres, jó fizetést garantál, ha megbecsülöd magad.
- És hol van ez a mecénás? – kérdeztem.
- Hát ahhoz fel kell menned Pestre ott dolgozik/dolgoztat. Ő a csoportvezető, a szállás is biztosítva van.
Több se kellett nekem, miután megbeszéltük a részleteket, szabadságot vettem ki és irány a főváros. Gyerek, illetve fiatal fejjel már sokszor voltam, és azt hittem, hogy tudok már tájékozódni, de már megint csalatkoznom kellett. A cím, ahová mennem kellett, Békásmegyer volt. Miután a vonatom befutott a Keletibe, azonnal az Örsre vitt az utam. A jegypénztárnál ért az első meglepetés:
- Kérek egy jegyet a HÉV-re, Békásmegyerre.
A jegypénztáros a „Na megint egy hülye vidéki” arckifejezéssel azt mondta:
- Nagyon szívesen adnék, de ez a HÉV csak Budapest és Gödöllő között közlekedik. Még az én közbenjárásomnak sem fog eltérni Békás irányába!
- Akkor hogyan juthatok el? – kérdeztem, és tényleg „Hülye vidékinek” tűntem.
Szerencsére a pénztárosnak jó napja lehetett, vagy nem volt otthon a férje éjszaka, vagy otthon volt. Ezt nem sikerült megtudnom. De végtére is elmagyarázta, hogy hogyan jutok el az általam áhítozott címre.
Miután nagy nehezen eljutottam az építkezésre, és beszéltem az ismerős ismerősével, megegyeztünk, mivel épp ember és idő hiányban szenvedett, hogy próbaidőre egy párnapig ott dolgozok, és ha megtetszünk egymásnak, akkor maradhatok. Azon a héten péntekre szabit vettem ki, már korán, munkakezdésre ott voltam Pesten. Kaptam szállást, és csak vasárnap este mentem haza, zsebemben az akkori több mint egy hetes fizetésemmel. Gyula (a főnök) ragaszkodott hozzá, hogy az addig ott végzett munkám után kifizessen. Azzal váltunk el, hogy hétfőn, kedden leszámolok a régi cégemnél, és szerdán már munkába állok.

Egy nem mindennapi kérésel fordulok hozzátok (is)!

Január 30-án szerdán este 9 óra után a 10. kerületi, Füzér utcai otthonából eltűnt Varga Erika 27 éves, 185 cm magas, sötétbarna hajú, barna szemű nő.

Feltehetően rövid, fekete kabátot és barna bakancsot viselt. Kisleányát is otthon hagyta, sem a pénztárcáját, semmilyen iratot nem vitt magával.

Akinek a család számára bármilyen információja van, kérjük, hívja a 06305682799-as telefonszámot.

Itt van róla kép is.

Kérek mindenkit, hogy lehetőség szerint adjátok tovább ezt a levelet minél több helyre.

Az aggódó család nevében, azok tudtával tettem közzé, akik már teljesen tehetetlenek, bár a rendőrség is nagy erőkkel nyomoz, de "Több szem többet lát!" És hátha valaki látta.

Hozzám is fordulhattok kérdéssel, a családot ne zaklassátok feleslegesen.

Életem legemlékezetesebb karácsonyáról szóljon most a történet.
Tizenhárom év, nem teljesen boldog házasságot tudtam akkor már a hátam mögött. Ahogy visszaemlékszem elég jól alakult a kapcsolatunk, de szép lassan, mint a napon felejtett érett gyümölcs, elkezdett belülről elromlani. A végére már olyan helyzet állt elő, hogy ezt normális ember nem tudta elviselni. (Én meg amúgy sem számítok „normálisnak” a szó hétköznapi értelmében) Nem volt sok vita közöttünk, nem volt rá szükség, De utólag visszanézve az életem moziját, csak én, és a környezetem látta olyannak, amilyen volt. A párom szinte semmit sem vett észre belőle. Hogy is vehetett észre bármit is, hisz teljesen sajátmagával volt elfoglalva. E miatt is kezdtem kitáncolni a kapcsolatból, a gyerekek ellenére is.
Egy nem mindennapi ismerkedés a jelenlegi párommal hozta meg a végső döntést, elválok.
November elején egy szeszélyes véletlennek köszönhetem, hogy megismertem a mostani páromat. Decemberre már tudtam, ő lesz a továbbiakban a párom.
Nem kevés álmatlan éjszakámba került ez a döntés, de megérte! Az ilyenkor szokásos kérdések nem csak éjszakánként, de egész nap jártak a fejemben. „Mit nyerek? Mit veszítek?”

Akkor hát lassan itt az újév, de előtte a szilveszter. Mint ígértem, közzé adom az újévi SMS kívánságokat. Mindenki ossza be, hogy rá melyik vonatkozik!
--------------------------------------------------------------------------------
Gondolj az elmúlt 12 hónapra, Minden gondod múljon el holnapra, Nemsokára vége lesz az utolsó éjnek, Kívánok Neked: BOLDOG ÚJ ÉVET!

Langy esőben, tömör ködben, holt részegen mély gödörben, Szilveszternek nehéz napján, 4kézláb az árokpartján átölelem a Világot. Boldog új évet kívánok!

Irigykedve néz a húsvéti nyúl, mert a ma esti buliba az angyalka az úr, táncolnak a fények, legyen boldog napod és utána jó éved.

AZ ÚJ ÉV JÓT HOZZON, RÉGI JÓTÓL MEG NE FOSSZON. HOGYHA ÚJ JÓT NEM IS HOZHAT, VIGYE ELA RÉGI ROSSZAT! B.U.É.K.

Szilveszter alkalmából nem kívánok egyebet, csendes lépteid kísérje a szeretet. Szívedbe béke, lelkedben nyugalom, légy boldog a következő 365 napon. B.U.É.K.!