Engem is elkapott a „beváltási láz”. Olyan ez, mint az influenza, csak nincs annyi szövődménye. Már hónapokkal előtte készültem rá, rendes fizető polgárként berolniztam ötvenesével az 1 és 2 forintosokat.

Összeszedtem még a lakás rejtett zugaiban fellelhető aprókat és kezemben a „nyugdíjas kamionnal” (kerekes bevásárlótáska) útnak eredtem a helyi postára.
Ott közölték velem, hogy egy pénznemből csak száz darabot tudnak díjmentesen beváltani, és amennyiben többet akarok, azt kemény magyar forintokkal kell megfizetnem. Ez az egyforintos címleteknél cirka 120 forint/100 db. Tehát még nekem kell fizetnem, ha túlakarok adni a szebbidőket látott fizetési eszközökön. A kezelő hölgy kedvesen a tudtomra adta, hogy próbáljak meg vele fizetni, mert akkor kötelesek átvenni.

Az első utam másnap reggel a kedvenc éjjel-nappali boltomhoz vezetett. Itt szoktam a reggeli friss pékárút vásárolni, hogy mire kel a család, az asztalon már ott legyen a kifli zsömle. A boltos, miután meglátta az eléje rakott pénzt, azt mondta, hogy majd holnap behozom az árát, de ezt a szart ő nem tudja elfogadni, neki is van több tíz kiló belőle.
Megszégyenülve ballagtam haza. Délelőtt még bepróbálkoztam az egyik, hozzám legközelebb eső diszkont jellegű boltban (nem a reklám kedvéért, de csak ide írom a nevét: Penny), de itt sem jártam sikerrel.

Történt ugyanis, hogy megint jól időzítettem, éppen nyugdíjosztás napján próbálkoztam. Az üzlet tele volt, mint ilyenkor mindig, kisnyugdíjasokkal, hogy lépni sem lehetett tőlük. (Főleg azért nem, mert a kocsijukat rendszeresen keresztbe állítják a szűk folyosókon.)
A pénztárnál kettővel előttem éppen egy ilyen kisnyugdíjas fizetett csupa apróval. Az összeg úgy két-háromszáz forint lehetett, a pénztáros mikor meglátta a zsebkendőből a pultra kirakott aprót, majdnem elsírta magát.
- Esküszöm Hamupipőkének sokkal jobb sorsa volt. Nem elég, hogy szabadnapomon be kellett jönnöm, de reggel hat óta, mást sem csinálok, mint egy-két forintosokat számolok.
Az előttem lévő úr azt mondta, hogy hagyja a fenébe az egészet, majd ő kifizeti a nénike számláját. Legalább halad a sor, meg ő úgy is siet. Persze szegény nem sejtette, hogy ezután a nénike le nem száll a nyakáról, és a hálájáról biztosítja, miközben az unokák fényképeit is elkezdte már mutogatni.
Amikor én kerültem a pénztárhoz, és tudtam, hogy mögöttem hosszan kígyózik a sor, fel sem merült bennem az apróval való fizetés gondolata. A tömeg miatt amúgy is az ilyenkor szokásos lincselés hangulata, és egyéb áporodott test szag terjedt.
Újabb mentő gondolatom támadt. Majd visszaviszem a postára, de most már fizetek vele. Úgyis be kell fizetnem az „adómat”. A X. kerületi postán a szokásos kép fogad, az ajtóig kígyózik a sor, és csak két ablak van nyitva. Pedig sima hétköznap délelőtt van. Kiválasztom az esélyesnek számító sort, melyik áll olyan ablak előtt, ahol nem éppen a betanítás folyik.
Cirka fél-háromnegyedórás várakozás után el is jutottam az ablakig. De addigra már rájöttem, hogy itt sem szerencsés a több kilónyi rakományomtól megválni. Előttem már két irodai kifutó adta le a közel száz-száz darabos ajánlott levél kötegét, ezek után még valaki badar módon próbált hasonló dologgal, két marék apróval akart fizetni. Nem csak a postáskisasszony, de a mögötte álló sor is felzúdult. Mikor az ablakhoz értem, óvatosan hátrapillantottam, és úgy döntöttem, hogy csak papírpénzzel fogok fizetni.
Na majd az OTP-ben! Be kellett fizetnem a közös költséget is, ami célszerű a bankfiókban, mert ha postán adom fel, akkor a kezelési költséget is nekem kell fizetnem utólag.
A jegykiadó automatánál kezdtem. Előttem „csak” hárman voltak, így kényelmesen elhelyezkedtem az oda rendszeresített széken. Már nem néztem az időt, de mikor sorra kerültem, félve mondtam a pénztárosnak, hogy apróval szeretnék fizetni.
- Hát az nem fog menni. – mondta kicsit ingerült arccal.
- De hát önök kötelesek beváltani, fizetőeszközként elfogadni. Úgy tudom, hogy erre törvény is van.
- Az rendben van, de nézzen körül. A huszonkét ablakból, csak három üzemel, és egy csomó ügyfél vár, hogy dolga végzetten távozzon.
- Az engem nem érdekel, és be is vannak rolnizva a pénzérmék.
- De akkor is meg kell számolnom minden egyes darabot.
- Tudja mit, az egyik rolnit itt hagyom pluszban, azt nem kell beváltani, és ha a többiből hiányzik, az bőven kárpótolja majd. Meg különben is, vagy olyan gép, ami megszámolja a pénzérméket is.
- Persze van ilyen gép is, csak az most rossz.
Végezetül itt is csak papírpénzzel fizettem.

Tovább próbálkoztam még a többi bankban is – érdekes módon a „Körösi sétányon” és annak vonzáskörzetében az üzletek sorra cserélődnek, vagy szűnnek meg, de három üzleti forma gombamód szaporodik: pénzintézetek, ingatlan irodák (és még mondja valaki, hogy az embereknek nincs pénze), valamit a kínai boltok -, de hasonló sikerrel. Több helyen mondták, hogy ha az ügyfelük lennék, akkor rendben, de így, hogy csak a bejövök az utcáról, sajnos nem áll módjukban beváltani az aprómat.
Így több kilónyi beválthatatlan, értéktelen pénz itthon pihen. Talán majd egyszer ér majd annyit, mint fénykorában.

„Kevés egy- és kétforintost váltottunk be eddig”

„A Magyar Nemzeti Bank (MNB) statisztikái szerint eddig 41,4 millió 1 forintos illetve 53,5 millió 2 forintos áramlott vissza a jegybankba, ez a forgalomban lévő állomány 4, illetve 6 százaléka - tudta meg az MNB kommunikációs osztályától az MTI.”
A fene sem érti ezt, hisz ők mindent megtettek! Én is próbálkoztam becsülettel, de fentebb írtam le az eredményt. Gondolom, hogy nem csak én vagyok ilyen „Lúzer”, hanem többen jártak hasonlóképpen.
Ha belegondolok, hogy a forgalomban lévő 1-2 forintosok értéke 900 millió forint, egy kis számítás alapján ez egy négy tagú családdal számolva, családonként 360 Ft-ra tehető. Ezzel az összeggel nem is várható, csak amit a cikkben írnak, hogy a tíz százalék fog visszaáramlani. Arra is gondoltam, hogy azért vannak sikeres családok, hisz nálam a többéves gyűjtögetés miatt (egy ismerősöm szavaival élve: „Egy élet munkája van benne!”) több ezer forint várja most a sorsát.

„Az MNB ez év július 31-ig kedvezményesen fogadja a jótékony célú gyűjtéssel foglalkozó szervezetek pénzeit.”
Hogy is van ez kérem szépen? Akkor aki nem jótékonysági célú, annak még külön fizetnie kell a beváltásért? Mondjuk mint a postán, hogy címletenként 100 db/120 forint? Akkor ne is várjanak többet vissza, hanem egyenesen könyveljék el veszteségnek. Majd elviszem a színesfém felvásárlóhoz. Igaz ennek nincs akkora értéke, mint a kispesti kábelnek, de valamit csak adnak érte.