Hirdetés

2019. május 23., csütörtök

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Karácsonyi történetem

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Életem legemlékezetesebb karácsonyáról szóljon most a történet. Tizenhárom év, nem teljesen...

[ ÚJ TESZT ]

Életem legemlékezetesebb karácsonyáról szóljon most a történet.
Tizenhárom év, nem teljesen boldog házasságot tudtam akkor már a hátam mögött. Ahogy visszaemlékszem elég jól alakult a kapcsolatunk, de szép lassan, mint a napon felejtett érett gyümölcs, elkezdett belülről elromlani. A végére már olyan helyzet állt elő, hogy ezt normális ember nem tudta elviselni. (Én meg amúgy sem számítok „normálisnak” a szó hétköznapi értelmében) Nem volt sok vita közöttünk, nem volt rá szükség, De utólag visszanézve az életem moziját, csak én, és a környezetem látta olyannak, amilyen volt. A párom szinte semmit sem vett észre belőle. Hogy is vehetett észre bármit is, hisz teljesen sajátmagával volt elfoglalva. E miatt is kezdtem kitáncolni a kapcsolatból, a gyerekek ellenére is.
Egy nem mindennapi ismerkedés a jelenlegi párommal hozta meg a végső döntést, elválok.
November elején egy szeszélyes véletlennek köszönhetem, hogy megismertem a mostani páromat. Decemberre már tudtam, ő lesz a továbbiakban a párom.
Nem kevés álmatlan éjszakámba került ez a döntés, de megérte! Az ilyenkor szokásos kérdések nem csak éjszakánként, de egész nap jártak a fejemben. „Mit nyerek? Mit veszítek?”

De nézzük, hogy hogyan is történt ez a legendás ismerkedés:
99. november 5-ét mutatta a naptár, az évszakhoz képest kellemes idő volt. Az akkori másodállásom miatt telefonon próbáltam egy-két, számomra kedvező üzletet kötni. Emiatt telefonáltam XY céghez aznap. Egy nagyon kellemes, de szomorú hangú hölgy volt a vonal másik végén.
- Kezeit csókolom! Z vagyok, innen és innen, a cégvezetőt keresem ilyen-olyan ügyben.
- Rendben, kapcsolom, most éppen ráér! – szólt a válasz, de a hangjából egy egész világ szomorúságát véltem felfedezni.
Az üzlet nem üttetett nyélbe, sajnos vagy szerencsére, ez már soha nem tudom meg.
Miután letettem a telefont, már tárcsázni akartam a következő számot, de valami azt súgta, hogy mégse tegyem. (Igen egyfajta telemarketinges munkát is végeztem, de ezt saját magamnak.) Szóval vettem egy levegőt, és újra felhívtam az előző számot.
- Kezeit csókolom! Már megint Z vagyok, egy perce beszéltünk.
- Tessék parancsolni! – mintha egy kis kaján vigyort hallottam volna a hangjából kicsengeni. (- Na vajon mit felejtett el?)
- Olyan szomorúnak hallatszik a hangja, nincs valami baj, nem tudnék segíteni? – kérdeztem önkéntelenül.
Egy-két mondat után elindult a panaszáradat, és próbáltam nagyon okosakat mondani. Azon vettem magamat észre, hogy szépen elkezdtük a magánéleti problémáinkkal „szórakoztatni” egymást.
Mondanom sem kell, hogy a műszakja végéig beszélgetünk. Olyan láthatatlan kapocs alakult ki közöttünk ezalatt a cirka három óra alatt, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Búcsúzóul még megadtam a saját és munkahelyi számomat, hogy ha akar, hívjon vissza. Nem kis izgalommal vártam, hogy haza érjen. (Azt már tudtam, hogy mennyi idő alatt ér haza.) Addig gyorsan elvégeztem a mindennapi kötelező dolgaimat, és úgy rendeztem, hogy a telefon közelében legyek.
Saját számításim szerint már haza ért, és nem hívott még fel.
- Biztos, neki is vannak olyan dolgai, amiket még nem mesélt el. – nyugtattam magamat. Észre sem vettem, hogy már ott ülök a készülék előtt, kezem félúton a levegőbe, a kagyló felé. Nem kértem el a telefonszámát, nem akartam tolakodó lenni, de most már bánom.
- Lehet, hogy a hazafelé vezető úton valami baleset érte? – az persze eszembe sem jutott, hogy nem hív vissza. Nem önteltségből, egyszerűen ezt érzi az ember, hogy milyen benyomást kelt a másikban. Azt is tudtam, éreztem, hogy szükségünk van egymásra. Egyelőre, ha másra nem is, arra, hogy kiöntsük magunkból a feltorlódott keserűséget.
- De miért nem hív? – járt körbe-körbe a kérdés a fejemben.
A hidegveríték is kivert, amikor megszólalt a telefon. Remegő kézzel nyúltam a kagyló felé.
- Z lakás, tessék!
- Jó estté kívánok! R vagyok és Z-ét keresem! – szólt a várva várt kellemes hang. Persze azonnal felismertem, hisz lehet azt nem felismerni? Szépen késő éjszakig folytattuk a beszélgetést.
Másnap a munkahelyemről hívtam fel Őt, akkor is kb. 3-4 órát beszéltünk folyamatosan. És ez így ment minden nap. Naponta kétszer 2-4 órákat beszéltünk, de volt, hogy egész éjszaka. Már mindent tudtunk egymásról, azt is, hogy szinte mindenben ellenkezik az ízlésünk, de mégis egyformán gondolkozunk mindenről. Tudom, elég furcsán hangzik, ezt most nem is tudom elmagyarázni. Egy biztos volt, hogy úgy beszéltünk szinte az első perctől, mintha már évek óta ismernénk egymást. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy az előző életünkben együtt éltünk, ezért ez az erős kapocs közöttünk. Hittem, nem is, de mindenesetre volt benne valami.
Hosszas időpont egyeztetések után végre 12-én, - egy héttel a megismerkedésünk után – találkoztunk személyesen. Aki átélt hasonlót, az tudja, hogy milyen izgalmas egy ilyen találkozó. Izgalommal telve vártam, hogy a megbeszélt helyre érjen. Jó szokásom szerint már ott voltam egy negyedórával előbb. A másodpercek csigalassúsággal teltek. Ráadásul késett! Jó, nem sokat, csak öt percet. De milyen öt percet? Azt hiszem éveket öregedtem ezalatt az öt perc alatt. De eljött, és ott állt előttem, teljes életnagyságban. Percekig csak néztük egymást, az addig két bőbeszédű, most csak mint két kuka állt egymással szemben.
Nem is tudom, hogy ki törte meg a csendet, de attól kezdve, be nem állt a szánk (csak néha, de azt most itt nem részletezem). Órákig sétáltunk kézen fogva a Duna parton, szitáló esőben. Már akkor tudtam, hogy nagyon egymásra találtunk. Fel is merült bennem a kérdés, hogy ezt hogyan fogom folytatni a továbbiakban, hisz szükségem van rá, mint ahogyan neki is szüksége van rám. Bár neki egy kicsit könnyebb dolga volt, ő nem élt akkor párkapcsolatban. A helyzet megoldása, csak rajtam múlt.
Minden időmet kihasználtam, hogy találkozhassunk, de ez elég nehéz volt a távolság miatt. Ha nem tudtunk találkozni, akkor meg folytattuk a telefonos értekezést..

Bár már addig is ki-kimaradoztam egy-egy éjszakára, a nejemet derültégből villámcsapásként érte a bejelentésem:
- Van valakim, és a jövőben vele akarok élni!
Először nem is hitte el, csak nevetett. De továbbra is találkozgattam a leendővel, lassan rájött, hogy tényleg nem viccelek.
Akkorra már sziklaszilárd volt az elhatározásom, hogy ez így nem mehet már tovább, és jöjjön egy új élet. Az új életem kezdéséhez minden szükséges lépést megtettem, elbúcsúztam a barátaimtól – mondanom sem kell, hogy ők is meglepődtek a döntésemen, de kevés kivételével mind egyetértettek velem, és biztosítottak a döntésem helyességéről -, leszámoltam az addigi munkahelyemen. Szóval már minden készen állt, csak még a költözés időpontjára kellett várni. Az pedig pontosan 1999 december 30-a volt. Új év, új évtized, új évszázad, új élet.
Igen ám, de még előtte volt egy karácsony is! A volt nejemnek sikerült a gyerekeket teljesen ellenem hangolni, akik haragudtak rám, hogy cserbenhagyom őket. Pedig ez nem igaz, csak az anyjukkal nem tudtam már tovább élni. Hiába magyaráztam, nem értették, nem akarták megérteni. Nem is bántom őket ezért, nem tudom, hogy hasonló szituáciában én hogyan viselkedtem volna, szerintem ugyanúgy, mint ők.
Eljött végre a karácsony, a szeretet ünnepe. Az adott helyzetben ez eléggé bizarr kifejezés volt a számomra. Ott álltunk a karácsonyfa alatt, mint minden évben. Nem volt szokás, hogy zene szóljon, mindenki kapott egy-egy csillagszórót a kezébe. Amíg csodáltuk a tovareppenő szikrákat némán álltunk. Mikor az utolsó szikra is kihunyt, most ott álltunk szótlanul, valahogy senkinek sem akaródzott megtörni a csendet. Az alatt a pár másodperc alatt gyilkos pillantásokkal nézett rám a „volt” családom. Nem is sejtettem, hogy ennyi gyűlölet hirtelen honnan szabadulhatott fel. Egyre kisebbnek éreztem magamat, egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy talán mégsem döntöttem jól? De már visszacsinálni úgysem lehetett volna, mert ez az érzés akkor is megmarad, még ha el is halványulna. Akkor és ott értettem meg, hogy mit érezhet a csirke a grillsütőben!
Egyedül anyukám volt, aki bár ő is szomorúan, de biztatóan nézett rám. Ő volt, aki erőt adott, a tudta nélkül is. A családban mindig is a fekete bárány voltam, ezt most is éreztem anyukám tekintetéből. Azt viszont már mostanában értette meg szegény, hogy én viszont úgy éltem, ahogy akartam, és ahogyan a lehetőségeim engedték. Magyarán, megpróbáltam a lehetőségekhez mérten boldogan élni, és nem törődni a mások véleményével.
A karácsonyfa fénye betöltötte a szobát, nem törődve a körülötte lévő hangulattal. Bizony isten csodálkoztam azon, hogy nem robbantunk fel, olyan puskaporos volt a hangulat.
Érdekesen keserű percek következtek. Igen, az ajándékbontás! Én – mert valakinek kezdeni kell a sort – átadtam mindenkinek a maga kis csomagját, és vártam. A volt párom is osztogatta a magáét, engem kihagyott. A gyerekek is. Egyedül anyukámtól kaptam valamit, de akkor már könnyes volt a szemem. Pedig az igazi megpróbáltatások ezután következtek.
- Majd, ha kibontják! – biztattam magam.
De akkor sem történt semmi, sőt! Az én ajándékaimhoz hozzá sem nyúltak. Más karácsonyon ilyenkor egymás szavába vágunk, most olyan csend volt, mint a kriptában. Anyukám visszavonult a szobájába, és én meg ott maradtam a három nővel egyedül. Azon vettem észre, hogy úgy viselkednek, mintha ott sem lennék.
Kimentem a konyhába és bontottam egy sört, hogy valami édes is legyen az életemben.
Felhívtam a „jövendőbelimet”, hogy boldog karácsonyt kívánjak neki. Legalább neki legyen jó, de mielőtt még elkezdtünk volna beszélgetni, érdekes hangokat hallottam a vonalban. Gyorsan rájöttem, hogy az iker készüléken az „exem” hallgatózik.
- Nem szerzem meg neki ezt az örömet! – gondoltam és búcsúzás után leraktam.

Azon az éjszakán nagyon nehezen tudtam elaludni.

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.