Az eskü.

Másnap kihallgatásra kellett mennem, az ezred poltiszthez. Az előtérben találkoztam még két sráccal, akik szintén ott voltak a „Ki mit tud”-on. Az ezredes kedélyesen fogadott bennünket, leültetett.
- Arra az elhatározásra jutottunk, miután az önök előadást néztük, hogy maguk hárman a katonai eskü aktív részesei lesznek. Kell egy előszavaló, egy aki az eskü szövegét mondja, és egy aki a válaszbeszédet olvassa fel. Itt vannak az anyagok, olvassák át, és aki felkészültnek érzi magát, az kezdheti is.
Átvettük a papírokat, és elvonultunk egy-egy sarokba, átolvasni az anyagot. Pár perc múlva már sorban odaálltunk, és felolvasást tartottunk. Az első körben kiderült, hogy Tivadar lesz az, aki az esküt mondja. Termetes testalkata, mély hangja miatt mi sem ellenkeztünk, hisz ez tényleg nekivaló feladat volt.. A második körben engem választottak ki szavalónak.
- Nos uraim! – zárta le a kihallgatást az ezredes. – Önöknek ettőlkezdve az elsődleges dolguk, az esküre való felkészülés. Csak a kötelező foglalkozáson, alaki gyakorlaton kell részt- venniük, de ezt minden reggel közli a rajparancsnokuk. A többi fennmaradó idejükkel maguk gazdálkodnak. Ha viszont valami baki lesz az eskün, én megígérem, hogy csak a leszerelés napján mehetnek majd haza. Itt lesz ugyanis a miniszterhelyettes is, és az én előléptetésem is ettől függ. De ez köztünkmarad. Tehát, ha elcseszik, akkor maguknak ott kezdődik a rémálom!
Még valami! – tette hozzá, mint egy mellékesen. – Mindhármukat a Y századhoz tettem, ott működik ugyanis az ezred irodalmi színpada. Önöknek kell biztosítani a műsort, különböző ezredszintű rendezvényeken.
Innentől kezdve aránylag jól ment a sorom, ha éppen nem tetsző program volt, akkor a felkészülésre kellett csak hivatkoznom. Persze ez nem jelentette azt, hogy minden alól sikerült kibújni.
Párszor kellett csak menni alaki gyakorlatra, de ez nem volt különösebben megerőltető. Hárman szinte elválaszthatatlanok lettünk. A napokat javarészt az egyik „tanácsteremben” töltöttük. Az egyik alkalommal elhatároztuk, hogy elmegyünk a kantinba. Az ügyeletes útba- igazított, és mi teljes nyugalommal betértünk az intézménybe. Míg a többiek az „alakuló téren” tanulták a menetelést, addig mi kedélyesen kávézgatni akartunk. Mikor beléptünk, egy csomó tiszt volt ott.
- Hát maguk mit keresnek itt? – kérdezte egy ezredes.
Mint fő hangadó azonnal vigyázállásba kaptam magam:
- Jelentem, mi csak egy kávéra jöttünk be, az X. Y. ezredes utasítására felmentésünk van az alakikiképzés bizonyos részei alól, hogy jól fel tudjunk készülni az esküre.
- Szóval maguk azok! – majd hosszasan rám nézett – Maga volt az a Ki mit tud-on?
- Jelentem én! – gondoltam, hogy most már nagy baj nem lehet, és jólsejtettem.
- A urak az én vendégeim! –szólt oda a kantinosnak. Majd még hozzánk is volt egy jó szava:
- Fogyasszanak bármit, és ne legyenek annyira feszélyezettek. Nem harap itt senki.
Süteményt már nem volt pofánk kérni, megelégedtünk egy-egy kávéval, üdítővel.
Ettől a naptól kezdve sűrűbben látogattuk az intézményt.

Lassan eljött a nagy nap. Előtte még két-három főpróbát tartottunk, remekül sikerült, meg voltak velünk elégedve. Élmény volt hallani, ahogyan 1200 ember menetel.
Az utolsó éjszakán kevesen tudtunk nyugodtan aludni, mégiscsak egy sorsdöntő pillanathoz érkezett az ember. Reggeli után kezdtünk felsorakozni az alakuló téren, szemben a tribünnel.
Az eskütételt levezető tiszt, odajött hozzám, és a sor elejére parancsolt.
- Hogy néz az ki, hogy a harmadik a sorban! – mondta. Addig ez fel sem tűnt senkinek. A próbákon is a szokásos nagyságrend szerint álltunk a sorban.
A gyülekező tömegben felfedeztem édesanyámat, és csak fejbólintással üdvözölhettem. Már előre beharangoztam neki, hogy nagy meglepetés fogja érni az eskümön. De hogy mi, azt nem mondtam el neki. Az ismerősöm javaslatára tolakodtak a tribünhöz közel, hisz onnan lehet mindent látni.
Lassan a többi század is elfoglalta a neki kijelölt helyét az előbbi tiszt újra odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e? Úgy látszott, hogy ő is izgul egy kicsit.
Végre a hangtechnikusok is magukra találtak, mert a hangszórókból hirtelen felcsendült valami zene is. A tribünről egy újabb tiszt jött oda hozzánk, neki már csíkos volt a nadrágja.
- Látta-e valaki a szüleit, feleségét? – kérdezte. – Arra gondoltunk, hogy az eskü alatt ott állnak az édesanyák a tribünön. (Persze nem az egész ezred, csak a mi hármunk anyukájáról volt szó)
- Jelentem, az én édesanyám ott van a tribün mellett. – szóltam, és miután megmutattam, hogy ki is ő a tömegben, a tiszt kimért léptekkel elindult a halálsápadt anyukám felé, aki azt se tudta szegény, hogy mi történik valójában. Ő csak annyit látott – mint ez később többször is elmesélte -, hogy egyszer csak kiemelnek a sorból (amikor a sor elejére kellett állnom), majd még egyszer odamentek hozzám. Szentül meg volt győződve, hogy valami kalamajkát csináltam, és ott a helyszínen fognak elítélni. Amikor a „pizsamás” tiszt, miután velem értekezett és elindult felé, az volt a csúcs. Sejtelme sem volt, hogy mit követhettem el, hogy még őt is belekevertem. A tiszt meg csak karonragadta, mondott neki valamit, amit nem értett, és húzta fel a tribünre. Azthiszem hogy akkor már sírt is.
Mikor már mindenki tűkön ült tíz perc késéssel de elkezdődött. az eskü
Itt egy kis kitérőt kell tennem. A koreográfia szerint a felsorakozott esküt tevő katonákkal szemben volt a tribün. Közölte, középen volt a levezénylő tiszt (most úgy hívnánk, hogy „ceremóniamester”), és előtte egy mikrofon. Ő szemben állt velünk. Tőle egy pár méterrel egy másik mikrofon volt kikészítve, itt kellett először nekem elmondanom a verset, majd Tivadarnak ott kellett az esküszöveget előmondani, és Karcsinak a válaszbeszédet.
Mikor rámkerült a sor, kimért, előírásszerinti léptekkel kimentem a mikrofonhoz, és elkezdtem a verset. Valami nem stimmelt, bár akkor ezt még csak éreztem. A ceremónia- mester többször odaszólt, hogy hangosabban. De nem értettem, hogy miért. Majd a vers felénél tűnt fel, hogy nem működik a mikrofonom. De akkor már korrekcióra nem volt lehetőség, és mint ha mi sem történt volna folytattam tovább. Persze próbáltam kiengedni a hangomat, de más szabadtéren, és más egy teremben.
Lényeg az, hogy mindentől függetlenül sikerült jól elszavalnom, nem hiába készültünk annyit.
Tivadar már egyenesen a tribünhöz ment, miután megértette a ceremóniamester kézjeleit, amit szinte csak mi láttunk.
Az eskü alatt anyukámat odatolták Tivadar mellé. Szegény csepp asszony, azt sem tudta, hol van, mi történik vele, és ki ez az ismeretlen fiatalember. Akkorra már csak az öröm könnyei voltak az arcán láthatók. Soha nem volt még ennyire büszke a fiára, de azt a pár pillanatot, ami ezt megelőzte, nem kívánja senkinek.

Az eskü után, miután leadtuk a felszerelésünket következett a díszebéd, ahol nekünk nem az állománnyal kellett lenni, hanem a tiszti asztalhoz ültettek. Ez csak azért volt rossz, hogy így mi később tudtunk elmenni. Gratuláltak nekünk a szereplésünknél, és búcsúzóul az egyik főhadnagy csak annyit mondott: - Jövő héten találkozunk! – Ő volt a későbbi századparancsnokom.

Az ünnepség után végre hazamehettem, és egy hétvégére elfelejthettem, hogy angyalbőrben vagyok immár.
Hétfőn viszont miután visszamentünk, folytatódott ez a más élet, de erről majd a következő fejezetben.